Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)
1864-05-04 / 102. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere7. sz. Első évfolyam 1864. 102-ik sz. Szerdán, május 4. Félévre......................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. Előfizetési díj FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipót utca első szám, 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petit sor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr Költőt szeretsz. Költő szeret, költőt szeretsz te is... Első szerelmed ez. Lesz-e várjon második is,—s hahogy Lenne, ki és mi lesz ? — Kié szived, azé te nem lehetsz; Kié fogsz lenni hát? Kit nem szeretsz, vagy legalább nem úgy, Miként óhajtanád. S ki csak imént virágról álmodott, És dalra ébredett, Fog-e téged,— s ki tud szeretni úgy, Mint a költő szeret ? ... Jöhet csillag az égre millió ; Mit ér az annak ott, Ki látta már, s érezé sütni is Tüzével a napot. Nem fogja őt pótolni semmi se, Boldogtalan leszesz. ...Fogsz élni még, de csak mint a virág, Melyet vízbe teszesz. Vecsey Sándor: A TENGER ÉS SZÍV HAJÓTÖRÉSEI. (Eredeti elbeszélés) Dr. Oroszhegyi Józsától. (Folytatás.) Mondja tehát ön, mit akar velem? Mint mondom, ama gálya enyém volt. Dúsan megvalánk rakodva szeszes italokkal, dohány, hús, és egyéb dinárokkal. Mint látta, a vihar megrontott bennünket. Életünkről kellett gondoskodnunk, s elszélyedtünk a partról. Egy nőt hagytunk hátra, csecsemővel ölében, kit a viharban gyönge dereglyénkén nem kockáztathattunk. Mi éjjel partra szálltunk, s volt alkalmam megtudni, hogy ön volt azon derék ember, ki egy szerencsétlen nővel három lelket szabadít meg a kárhozattól : apát anyát és gyermeket. Talán több bizonyításra nem lesz szükségem, hogy ő is ő az én nőm. Kérdezze meg ön tőle, s hinni fog. Már most tehát önt esedezve kérem: fogjon egy boldogtalan családot pártfogása alá. Nem pénzét kérem uram, hanem oltalmát. Mire gondol ön? Míg a nő szerencsétlen, ismeretlen volt, tettem mit lehetett. De bocsánat, ön életmódjának cinkostársa legyek ? Tegye túl magát azon uram. Ön nem a múlandó törvénynek, hanem az örökös emberiségnek szolgálni van hivatva. Hagyja pályámat a polgári hatalomra. Önnek a szerencsétleneken segíteni kötelessége. Ragyogó ékesszólás kapitány, de sok benne a hamis tétel. Igaz, hogy én is csak istenemnek akarok számolni tetteimről. De a társadalmat is, melyben élünk, tisztelni tartozunk. Signore. — Doktor! Dum Roma deliberat, Saguntum perit. Ha ön sokat moralizál, mi elveszünk. Legyen olyan jó, juttasson engem nemhöz. No, az most épen lehetetlen. Tudom azt is. Hanem önnek módjában lesz az. Addig fogadja ez erszényt. Folytassa ön, mit megkezdett , a két ártatlan, érti ön , a két ártatlan szükséget ne szenvedjen. Gépileg eresztem zsebembe a tömött erszényt. Már most isten önnel signor! Meg fogom keresni. A nő kedves nemde? Signor, az a nő az én hitvesem. Eretetett mosolylyal fenyegetett meg, s ott hagyott a kőbálványnál. * * Talán említnem sem szükséges, hogy szomszédommal folytatott heves vitám alatt, tatár növendégeim a befellegzésről mit sem szólván, hanem annál inkább gondolván, tovább állottak. Mikor tehát lakásomra visszakerültem, egyesegyedül találtam magamat, háborúban a külvilággal, meghasonlásban önnön kedélyemmel. Lépteim alatt kongott a faalkotvány. Mégis, a föltétlen bizalommal rám ruházott kötelességnek eleget tenni szivem jobb sugalmai ösztönöztek. — Mindenkinek sok gondot okozott volna, oly szomszédhoz bekopogtatni, ki csak imént gyilkot fogott ellenünk, még pedig saját hajlékunkban. De ily merényhez épen akkori kedélyem kellett, és a világ iránti viszonyom, melynél fogva az egészségi ügy papja előtt a zárt ajtók is föltárultak. Nem is kívánhattam jobb ürügyet, mint Áisé , védencem egészsége után tudakozódnom, kinek a tegnapi események után állapotáról valóban csak kedvetlent sejtettem. Zörgettem az utcaajtón, Ha kapusom e válságos esetben sem tagadta meg magát. Áz imé, a kedves gyermek, futott kinyitni. De amint engem meglátott, rettenve rántotta le arcfátyolát, s míg beléptem, alig hallhatólag e sokat mondó kérdést dadogta: leszesz-e muzulmán? Azonban feleletet sem várva, oly sebesen iramodott el, hogy az előcsarnokba szöktében majd hányát lökte küszöbön álló atyját, ki egyszersmind öklével úgy vágott utána, hogy ha éri vala, vérben fürdik meg a leányka. Mégis csalatkozik, ki azt hinné, hogy ez előzmény után, én valami durcás fogadtatásben részesültem. — A töröknek, — mint a magyarnak — első erényei közé tartozik a vendég megbecsülése. Komolyan vártánk szálem abeikomot, mire még nyájasan kezet is szoktánk. Szádé kávéra, csibukra került a sor, a mangás köztünk izzott, s köréje a kerevetre terülve, mielőtt a dolog velejére kerülünk — szokás szerint — közönyös dolgokról csevegtünk. Én a betegek sokaságát emlegettem, ő az egészségesek ügyes bajait tárgyalta. Végre párosítás után rájöttünk az időre is, mely nekem alkalmat adott a tengeri vihar ellen kikelni. Erre meg apropós jött védencemnek, a szomszéd ez időszerinti vendégének állapotáról tudakozódnom. Épen jó, hogy jövés komsu, mosáfirunk beteg. Akarod-e látni? Azért jövök, gondolom, migő nejének s leányának a hárembe kiáltott, hogy húzódjanak más szobába. Mert nőnek idegent, még orvost is csak akkor lehet látni, ha ő maga beteg. Eszerint Ázimém, a pater familias parancsára, anyjostól elmenekült szemeim elöl. Ásé, nyugágyán, fülön fölül s alul beburkolózva fogadott. Alig orrhegye és tüzes piros szája volt látható. Tréfásan mondom, hogy ne bújjék el, különben azt sem tudom vele beszélek-e ? De ő csak akkor födözte föl szép orcáját, midőn a házi úr visszalépett. E bájos arc, mostani ragyogó szépségében nagy aggodalmat okozott nekem. Forró lázt árult az elmit minden más kérrel, s a szenvedő előadása is igazolt. Egyedül maradván a gályán, halál félelmet állott ki, azon percig, míg a hullámok e játékszere, döntő csapással omlott szét a parti sziklatorlaszon. Ekkor minden bátorságát össze kell vóla szednie, hogy a még magas fedezetről a locsogó hideg vízbe el ne vesszen. Feneket érve, csak akor ágaskodhatott föl vissza, hogy gyermekét kiemelje. Ezzel bukdácsolva, néha négy kéz láb tapogatván a fenék biztonságát, sokszorozott veszéllyel küzdött ki a partra. Itt az emberek tekintetét kellett kikerülnie , nehogy bántanúképen hurcoltassék a büntető igazság elébe. Ő egy kalóz neje volt. Az üregben halál félelmeket állott ki, mig engem meglátván, sutalmamra számithatván, sikerült onnét is elvonulnia. A nálam történt jelenet sem hathatott megnyugtatólag kedélyére, így egész lényében megrázkódva, a láz erőt von rajta. Nekem sem lehetett hamarjában más feladatom, mint a betegről gondoskodnom. Kedvezőbb időre halasztván az egészségessel való bánást. Egy szót A i s é. Akarod-e férjedet látni ? Férjemet? Nekem nincs férjem. Eszmélj A i s é, a láz iránt. Férjedet, a kalóz kapitányt értem. (Folyt. köT.) A MESTER NEJE. (Élettörténeti rajz.) (Folytatás.) A vászonra tett festmény a halhatlanság istennő,jét ábrázoló Herostrattal lábai előtt. A halhatlanságot habár gonosz tett által is megszerezni vágyó férfiú, sóvárgó imádattal nézett föl a reá szigorú tekintetet vető istennőre. Ajkai félig nyitva, kezei görcsösen összekulcsolva valának , vad szenvedélytől lángoló szemeiből s lázasan kigyuladt orcáiból egy mindenre kész lelkesültség, egy világot fölforgatni vágyó szenvedély volt fölismerhető. A halhatatlanság istennőjét képviselő alak egy nyájasan szelíd szőke nő volt; tiszta fényű világoskék szemeinek szigorú tekintete föltűnően éles ellentétet képezett az ajkait körül játszó gyermekies szelíd mosolylyal. Magas délceg termetét élénk kék s hosszú uszályban végződő öltöny tödé, kezében kisded koronás botot tartott, melyet intőleg nyujta ki a háta mögött görnyedő Saturnus felé, ki stylusával készen állott, hogy kőtáblájára eme szavakat jegyezze föl : „Az istenek előtt csak a jó emlékek kedvesek!“ A festmény mind gondolatban, mind kivitelben nagyszerű volt, s első pillanatban azon ötletre vezeté a nézőt, hogy az egy viszonzatlan szerelem szüleménye. Rubens két percig nézdeli a remekművet; arca elhalványult, ajkai remegtek. — A halhatlanság istennője nem Izabella, s Herostrat tanítványom, Van Dyck. Ő kétszeresen akar engem megrabolni : először versenytársat még nem ismerő művészi hírnevemet, s másodszor nőmnek brántami vonzalmát támadva meg. Nehéz volt lelkének e gondolat. Tekintete jó régen nyugvék a vásznon, csak két perc múlva volt képes attól megválni. Egy elfojtott sóhaj kíséretében újra összegöngyölt, s gyorsan tolá előbbi helyére. Midőn az ágytól visszalépve, néhány homlokára aláhanyatlott hajfürtöt ujjaival rendre igazított, csak alig hallható nesz kíséretében feltárult félig az ajtó, s a nyiladékon át egy nyájasan szelíd kedves szőke női fő lett láthatóvá. Tiszta fényű epedő kék szemeit kíváncsian jártatá körül a zajtalan teremben, ajkai körül ott lebegett a halhatlanság istennőjének gyermekiesen szelíd mosolya, de tekintete ahelyett, hogy, mint a festményen, szigorú lett volna, nyugtalanságot s némi fájdalmat árult el. Rubens, figyelmeztetve a nesz által, gyorsan az előtűnt kedves fejre irányzó tekintetét. — Ah, ön az Izabella ? — Igen; jöttem, hogy Van Dyck mint léte felöl kérdezősködjem. — Mily jól áll ön szelíd arcához a részvét! viszonza a férj, miközben ajkai körül egy villanata a