Fővárosi Lapok, 1864. augusztus (1. évfolyam, 175-198. szám)
1864-08-04 / 177. szám
177-ik sz. Csütörtökön, auguszt.4- Kiadó-hivatal: pest , barátok-tere sz. Első évfolyam 1864 ______ |/ / _ FŐVÁROSI LAPOK vk Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr*. pokat kivéve mindennap. ko- Bélyegdíj minden igrenkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetéskor • ‘ • 30 k Előfizetést lapunkra a kiadó hivatal folyvást elfogad, s teljes számú példányokkal szolgál. NAGYVILÁGI HÁZASSÁG. — Beszély. — Benicky-Bajza Lenkétől. (Folytatás) — Maga ad nekem vagyont Valerie, fényes nevet, és összeköttetéseket? Kérdé fölindulva, s közelebb lépett a szoba közepén álló hölgyhöz s szánakozva nézte őt végig. Úgy látszik maga elfelejti azt, hogy ki vagyok én, micsoda tehetségekkel bírok, mely jövőnek nézek elébe, és mit ítélnek felőlem az emberek ? Természetesen maga édesem ezt nem tudhatja, mert nincs annyi tehetsége, hogy engem meg tudna ítélni, azért, hogy csalódása és képzelgéséből kissé felébreszszem, megismertetem magam önnel, s ép mint ember mindig igen szép, kedves, mulatságos és ellenállhatatlannak tartottam, s a férfiak irigykedtek reám, a nők bolondultak utánam. Ami tehetségeimet illeti, azok minden tekintetben oly kitűnők, hogy ismert státusférfink Várday Ferenc a múlt napokban mondá nekem, miként ha az országban minisztérium léteznék, rövid időn annak elnökévé lehetnék, politikai tehetségemnél fogva,s ez állástól már minden magasabb rang csak egyetlen lépcső. Mint katona, bizonynyal szinte nem állnék ezen rangon alól, mert bátor és elszánt vagyok, mint azt gyakran megmutatom, folytató jelentő pillantást vetve Valériára, mint talán elszántságának egyik élő felére. Mint férfi oly mivelt és olvasott, hogy kénytelen vagyok barátaim mindegyikét folyvást kiigazgatnom társalgásuk alatt elkövetett hibáikért, bármely tárgyról szóljon is a beszéd, s mint gazda, a nemzet egykor aranyba foglaltatja nevemet, mint ki legelső hozta be a gazdálkodás azon nemét és módját, mely Angliát oly nagygyá téve, s mely eddig nálunk még teljesen ismeretlen volt. Valerie bámulva hallgatá e szavakat, nagy kiálló szemei még tágabbra nyíltak, összevissza hányt fogai láthatóvá váltak a csodálkozásában ellátott ajkak között, s határozatlanul állt helyén, nem tudva újra a pamlaghoz, vagy az előtte álló kitűnő férfiúhoz közeledjék. — Mit ér mindez nekem, mondá végre vályonitva, ha mellettem Cornéliára nézeget. A miniszterelnökség, halhatatlanság, hit, aranyba foglalt név, mind a jövőben vannak, s ki tudja elérkezik-e valaha, Cornélia pedig itt van Pesten, minden este játszik a színpadon, s maga minden este nézeget reá. —De ki mondta e badarságot magának Valerie, kérdé újra fölhevülve Kálmán, ki meri ily haszontalanságokkal mulattatni, egyátalában akarom tudni, kitől halla ez egész történetet, s ki figyelmezteté arra, hogy Cornéliával valaha összeköttetésben voltam. — Az egész város tudja ezt, s nem elég-e nekem azon szemtelen bámészkodás, melylyel Cornélia mindig páholyunkba néz, csak hogy nem integetnek egymásnak, vagy tán szemjátékkal végzik el, s pótolják azt, mit szóval vagy intéssel nem lehet, viszontá keserűen Valerie. Kálmán épen felelni készült, midőn komornyik lépett be, báró Vadkéry Andort jelentvén. — Szívesen látjuk, mondok mindketten egyszerre, s Kálmán nyájasan közeledett az ajtó felé, melyen Vadkéry Andor lépett be. — Nem véltelek itthon találni benneteket, mondá Andor kezet fogva Kálmánnal, utóbb nejével, ki már a selyem pamlagon ült. — Az idő oly szép, folytatá, a városerdő hemzseg az emberektől, minden ismerősünk künn van, s önök itthon, még mindig a mézes heteket élik? ! Kálmán egy édes pillantást vetett nejére, (gondolva, miért ne higyjék az emberek, mit Andor dikit) Valerie azonban oly semmit jelentő képpel s oly tágra nyílt szemekkel nézett reá, mint ki ez egész tekintet édességét nem érzi és nem élvezi. Kálmán boszankodva forditá el róla tekintetét s hirtelen Andorra nézett, félvén, hogy az e megbukott szerelmi nyilatkozatot észrevette, de az, e percben már Valerie ruháján legeltető szemét. — Valóban ma ismét oly gyönyörűen van öltözve kegyed, hogy ízlését bámulnom kell, mint mindig. E fehér ruha a hímzett narancsszín virágokkal, a számtalan szalag, a kedves magyar fejkötő, a hosszú uszály, nyakán és karjain a fénylő ékszer, királynét juttat eszünkbe. Mi kár, hogy Budán nincsen trón, s fölötte korona. Valerie diadalmasan nézett Kálmánra, mondani akarván, nem te, de én vagyok az, ki a trónra illek! — Öltözni, öltözni, mondá Kálmán, nem tulajdonítva oly nagy jelentékenységet Andor szavainak mint neje ; ő jobban ismerte Vadkéryt, mint hogy minden szót csupa színaranynak vett volna. Az óra hét, ideje, hogy a városerdőbe menjünk. Valerie habozott, s Vadkéryre nézett. — Látom, hogy valamit kérdezni akar tőlem, mondá Vadkéry, de ezek a férjek, ezek az unalmas férjek, folytatá nevetve, mindig a nyakunkon ülnek. Azonban elértem kérdését, s feleletem az, hogy a kék szín minden barna embernek kedvenc színe. Valerie hangos nevetéssel bólintott köszönetet fejével, s megfordulva kilebegett a szobából. Kálmánnak e szóváltás alatt, bár tréfás volt az, arca komor, homloka redős lett, s ajkait keserű mosolylyal szorítá egybe, s ez akkor sem változott, midőn Andor felé fordult, kezét homlokára téve, mondá mintegy arcának kifejezését akarván menteni, fejem fáj, s nagy vértolulásom van. Fél óra múlva Valerie belépett, tetőtől talpig kékben, ruhája kék volt, kalapján a toll kék, a szalagdiszítmény, minden kék, még vére is kék volt, hisz ő igen régi előkelő családból származott! Kálmán arca még komorabb lett, homlokán még mélyebbek a redők, még erősebb fejfájása, s neje öltözékét egyetlen pillantásra sem méltatá. Andor ma és egyetértően mosolygott, az inas jelenté a kocsit, Valerie Vadkéryt is meghivá velük menni, s mindhárman lehaladva a lépcsőn, a díszes kocsiba ültek, mely megbámultatva haladt végig a váci utcán, ki a városerdő felé. IV. A városerdőben vidám társaság mulatott. — Ily későn — kiáltá egy közép termetű barna hajú férfi a közeledő fogat elé menve, melyben Kálmán, Valerie és Andor ültek. Valerie kecses mozdulattal köszönt az ifjúnak, Vadkéry kezével intett, Kálmán úgy tett, mintha nem is látná őt. A barna ifjút ez legkevésbé sem zavaró, sebesen közeledett a megálló fogat felé, a leugró inast félre lökve kiemelé a kék ruha felhőben tán ég angyalának képzelt hölgyet, ki bájosan támaszkodik reá, s egy percig majdnem egymás karjaiban voltak. De fájdalom, az ily boldog percek csak igen rövidek szoktak az életben lenni, s ez így történt most is, mert Valerie csipke kendője, a fejfájós férj lábába akadva, az boszos hangon kiáltott neje után, ki azonban már a földön állt, és rémülten nézett finom kendőjére, mely félig rajta, félig Kálmán lábán csüngött, közepén pedig hosszú szakadás volt észrevehető. (Folyt, köv) EGY EMBER TÖRTÉNETE. — Achard, regénye. — Neuvailler Hermine. (Folytatás.) Panaszos, de határozott hangja megtalálta az utat a marquis szivéhez. Oda rohant a képhez, letépte a sürü gyászfátyolt róla s Hermine lábai elé dobta. — Pokolba e fátyollal — kiáltott meghatottam — csak te maradj ! Hermine a következő pillanatban a marquis karjai közt volt; a marquis úgy érzé, mintha lelke ki akart volna repesni. III. Midőn Raoul legközelebb megpillantotta a képcsarnokot, élénken volt meglepetve, látván Wilfrid arcképét rendes illető helyén, minden fátyol és sötét keret nélkül. — Hermine akarta — szólt a marquis, mielőtt Raoul kérdezősködni mert volna. — Jól tette ! felelt a báró. Midőn visszatért remete lakába, elmondott mindent körülményesen Suronnak. — Mintha csak ki lenne cserélve Róbert.. mily szelíd . . . félek, hogy megbetegszik. A szép Suron vállait vonta. —■ És mit! — szólt — szerelmes a húgába! Bajos volna eldönteni, vájjon ez a régi szokásos szó, ki képes-e fejezni tökéletesen a marquis jelenlegi kedély állapotát. Meglehet maga sem tudta, mi történt vele. Annyi azonban bizonyos, hogy nem volt a régi. Gyalog ment ki hosszas sétáira, ahelyett, hogy mint azelőtt, hegyen völgyön, árkon bokron keresztül vágtatott volna szilaj tarkáján. Sőt még fegyverét sem vitte magával, bátran szökdelhettek előtte a foglyok s nyulak. Ha részt vett is néha a hajtó vadászatokban, rendesen legutoljára jelent meg a hajtáson. Nem igen lehetett hallani: hajrá! hajrá! kiáltásait, mely az előtt az egész vidéket bezengte. A vadászok nem birták mire magyarázni azok változását. Médéric busán csóválta fejét. — Uramnak valami bajának kell lenni! szólt a hű szolga. Mintha Herminevel is kerülte volna a találkozást teljes szabadságot engedett neki, tehetett mit akart. Az étkezéseken kívül — többször az is megesett, hogy együtt sem ettek — hét hosszat alig váltottak egymással pár szót, de a tisztelet s bennse ragaszkodás folyton megmaradt bennök egymás irányában. Ha véletlenül séta közben találkoztak, üdvözölték egymást s tovább mentek, vagy ha együtt folytatták az utat, csendesen s hallgatagon haladtak egymás mellett. Valami legyőzhetlen bennső erő, akarata ellenére is legtöbbször oda vitte a marquist, merre Hermine szokott sétálgatni. Néha kerültek elő olyan kérdések, midőn érzelmeik éles ellentétben tűntek fel. Ilyenkor feltámadt Róbertban a régi indulatos tűz, új erővel a hosszas pihenés után. Merőn nézett a szép szemek közé, hideg borzadály futotta végig, úgy látszott, mintha porrá szerette volna zúzni, egyszerre azonban arca kiderült, szemei s ajkai mosolyra nyiltak s szelíden igy szólt Herminehoz: — Istenem! mennyire hasonlítasz Wilfridhez is ezután eltávozott. Akkor még nem tudta, hogy Hermine, aki a kitörés alatt hajthatatlanul s szilárdan állt előtte, mint egy ércszobor, mihelyt szobáiba visszavonult, fáradtan mint a madár, kinek szárnyát megsebezték ledőlt, s utat engedett sürü könyeinek. Volt egy tárgy, melyről ha beszélni kezdtek, a marquis alig birt megválni tőle; ha ugyanis véletlenül szóba jött azon időszak, midőn még a marquistól mé