Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-15 / 210. szám

OROSZORSZÁG ELSŐ KÖLTŐJE. (Opitz Tivadar után.) Ha vendégei nem voltak, s egyéb foglalatosság­hoz nem volt kedve — tekézett. A hosszú téli esté két Arina Radionownával való beszélgetésben tölté. „Este meséket hallgatok — írja — s ezek által póto­lom átkozott nevelésemet. Mily bájlók e mesék! Mindegyik egy-egy költemény!“ Nem szabad emlitetten hagynunk, hogy a költő­nek ezen átváltozására, kedélye lecsillapulására igen kedvező befolyással volt egy nemes család, mely Mi­­chailowsktól két versenyire Trigorsk faluban lakott, s mindent egyesitett magában, mi Puskinra vonzerő­vel birt : műveltséget, egyszerűséget és szivélyessé­­get. A házi­asszony komoly szellemű hölgy volt, ki­nek Puskin „a Korán utánzása“ című költeményeit ajánlotta. Ezekben az orosz nyelv csudálatosan ün­nepélyes és fenséges hangzatosságban foly, s bennök a Korán sajátságos zűrzavara, szószaporitásai s is­métlései a legmegfelelőbb kifejezésre találtak. — Sé­tái s lovaglásai közben gyakran betért Trigorskba, ott ebédelt, s néha egész napokat ott töltött. Egy íz­ben Pakovban is elkísérte a családot, s ott mulatása idejét a nép nyelve és szokásainak tanulmányozására használta k ki; gyakran lehete­tt álöltözetben a nép közé vegyülve látni, s valószínűleg gazdag anyagot hozott onnan „orosz népdalok a pskowi kerületben“­­ című gyűjteményéhez. Ezen időtájban végzi be a már Odessában meg­kezdett „Eugen On agin“ című verses regény első részét. Egy költői előszó — „A költő és könyv­árus beszélgetése“ — kíséretében, a műnek e beve­zetését 1825. közrebocsátá. — A közönség mohó vágygyal ragadá a költeményt, de a kritika,— még a költő személyes barátaié is, az egy „Moskaui tele­­gráf“ kivételével — kedvezőtlen volt. E folyóirat, mely csak nem­régiben keletkezett, őszinte örömmel üdvözle a könyvecskét, s valódi komikai, nemzeti költeménynek nevezte azt. Ez ellen síkra szállt a „Hazafi.“ „A munka — úgymond — szerencsétlen utánzása Byronnak. És még nemzetinek nevezik azt! Nem tudom, mi volna abban nemzeti, kivéve a péter­­vári utcák és restauratiók neveit. Puskinnak többet tulajdonítani, mint a mivel bír, annyi, mint elvenni tőle azt, a­mi megilleti. Russian és Ljudmillában megmutatta, hogy ő nemzeti költő tud lenni.“ — Puskinnak barátai is majdnem egyhangúlag hozzá nem illőnek ítélték e művet, de egyszersmind szidták is „az ördögi mesterséget, mely egy — különben kis­szerű tárgynak — is oly igéző varázst bir kölcsö­nözni.“ — Az ártatlan, enyelgő tréfa — mert a sa­­tyra éle hiányzott belőle — kellemetlen, s gyűlölt volt előttök. felénk polémia támadt e miatt a kritizálók és a költő közt, ki magát vitézül védelmezte. „Hát minden könnyűséget, s undorságot száműzni akartok-e a köl­tészetből ? Az előkelő világ életének rajzolása nem le­het-e tárgya a költészetnek?“ A regénynek további fejlődése, alakulása, a leg­kisebb részletekig világosan s elhatározottan állott lelke előtt, azért maradt minden megtámadások elle­nében szilárd és tántoríthatlan. „Mindezek dacára is — írja a költő — Onagin legjobb munkám. Az első részt Don Juannal hasonlítod össze! Senki sem be­csüli jobban Don Jüant, mint én, de Onaginnel sem­mi hasonlósága sincs. Byron satyrájáról beszélsz, s összehasonlítod azt az enyémmel ? De hol van nálam satyra? Várd el a többi énekeket és meg fogod látni, hogy ha már épen Don Jüannal kell Onäginnek ösz­­szehasonlíttatnia, ez azon vonatkozással fog történni , melyik kedvesebb, szeretetreméltóbb: Tatjana-e vagy J­u­­­i­a ? Az első ének csupán csak egy futóla­gos bevezetés, és én meg vagyok vele elégedve, a­mi pedig ritkán történik velem.“ Nekünk, kik már az egészet bírjuk, a költőnek e nyilatkozata tökéletesen igazoltnak tűnik fel. Michailowskban e regény a Vl-ik énekig ha­ladt elő. Ezen, s a szintén Odessából hozott s már emlí­tett „Cigányokon“ kivül, merész ecsettel, hirtelen egy uj genreképet is adott ki (1825) „Gróf Julin“ cím alatt. „Épen Lucretiát, — mondja Puskin — Shakespearenek egy igen gyenge költeményét olvas­tam, midőn az a gondolat ötlött fejembe : hátha Lu­­cretiának eszébe jutott volna Tarquiniusnak egy jóra­­való pofoncsapással felelni! ? Talán ez lehűtötte volna kissé merész tüzességét, s kényszerült volna szégyen­kedve eltávozni! Lucretia nem gyilkolta volna meg magát, Publicola nem őrült volna meg, és a világ és a világtörténet nem az volna, a­mi most. Nem tudtam a csábításnak ellenállni, hogy a történet és Shakes­­pearet kiparodizáljam, és két nap alatt elkészült „gróf Nulin.“ Ámbár Nulin gróf egészen az illem szabályai közt mozog, mégis erkölcstelennek kiálták ki a köl­teményt, természetesen csak a hírlapok, a közönség tetszéssel fogadta. „Egy fiatal­ember merészkedik éjjel egy ifjú nő hálószobájába tolakodni, és porlevet kap ! Bor­zasztó ! Hogy merészelhet valaki ily dísztelen dolgo­kat írni ? A szerző azt kérdi : Mit tettek volna a pé­­tervári hölgyek Katalin helyzetében? Minő arcát­lanság !“ „Ezek a kritikus urak csudálatos módját talál­ták fel, mikép kell valamely költemény erkölcsi ol­dalát megítélni? Egyiknek egy 15 éves húga, a má­siknak egy 15 éves barátnője van, és a­mit ezek­nek — a szülök elővigyázó gondolkozása szerint — olvasniok nem szabad, azt mind illetlen, erkölcstelen s szemérmetlennek kiáltják ki. Mintha az irodalom csak 15 éves leánykák kedvéért állana fel ! A kö­zönség nem 15 éves leányok, s 13 éves fiukból áll!“ így a költő erkölcsfitogtató kritikusairól. Legfőbb munkája azonban — valamint egyik legkitűnőbb is egész életében — a már egyszer em­lített tragédia, vagyis inkább dramatizált krónika „Boris Goduno­ff.“ Bodenstedt azt jegyzi meg e műről — mely egyébiránt nincs bevégezve — hogy nem színpadi darab, s minden kísérletei sikertelenek maradtak, hogy azt színpadra hozhassa. ” „Boris Godunoff sikerült, jellemző, az igazi ihlet tüze által lelkesített párbeszéddé alakítása az orosz történet egyik legérdekesebb epochájának. Elevenen, élethi­­ven s teljesen elfogulatlanul van benne rajzolva a két törzsrokon nép — az orosz és lengyel közti ellentét. Amott Godunoffnak az uralkodói kötelmekről alko­tott komoly s magasztos felfogása ; emitt a lengyel trónbitorló hiú kérkedékenysége; ott a fiatal bar­­baria kiművelésének első kisérletei; itt egy már elö­­haladott civilisatio képviselője, ki — harcba indulva — latin költők által kisértett s udvaroltatja magát; ott a szerencsétlen cárleány egyszerű, benső szerel­me ; itt a nagyravágyó lengyel nő , Marinának ra­vasz és hideg koketteriája. — Annenhoffnak igaza van, e jelenetek azon ritka emlékjelek egyike, me­lyekben — költői ihlettel lelkesítve — a történet a maga világosságában, szinvegyületében s életrevaló­ságában vonul el a szemlélő előtt. (Folyt. köv.) Amerikai proletárok. — Leward után. — II. Az erkölcsiség sokkal mélyebb fokán állnak az úgynevezett largadorok, vagy­is teherhordók. Ezek vagy az utcaszögleteken ácsorognak, vagy a vámházakat és vendégfogadókat rajongják körül, ügyes, hasznavehető fickók, de többnyire megrögzött gazemberek, a­kik, ha csak szerét tehetik , a rájuk bízott teherrel odébb állnak. — Egy-egy becsületes fickó közöttük is találkozik, s ezt persze a többiek szánandó bolondnak, s az ég tudja, mi mindennek el­nevezik, ha p. o. azt a megfoghatatlan ostobaságot követte el, hogy egy rakás vásári cikket, melyet egy jámbor falusi ember reá bízott, csakugyan elvitt a kijelölt szállodába, a­helyett, hogy a szerencse aján­­déka gyanánt saját kikötőjébe térítette volna. A nyári esőzések folyama alatt gyakran megtör­ténik, hogy a vízvezető csatornák bedugulnak, s a víz az utcákat elárasztja. A magasabb fekvésű járdákon ugyan száraz lábbal járhat az ember, de az egyes utcák közötti közlekedés meg van szakítva. — Ez az aratás ideje a sargadorra nézve, ő most szent Kristóf követőjének csap fel, s bátran gázolja át a zajongó özönt, élő komp gyanánt szállitván a járókelőket egyik utcaszeglettől a másikig. — Különösen a szín­ház közelében mulattató látványt nyújt ezen repülő hidak szemlélése; rendesen 8 s 10 tíz óra közt ered meg a zápor, s nem marad más választás, még a höl­gyeknek is, a két lábú lovat kell megnyergelniök. — E közben különféle esetlegességek fordulnak elő. — Néha p. az ár közepén alkudoznak a vitelbér fölött, s ha az ajánlat nem tetszik, önkénytelen fürdővel fe­nyegetőznek. — Vagy pedig pajtásaikkal összebe­szélnek, s ezek a magát védelmezni nem képes „lo­vagot“ akaratja ellen megkönnyítik; nyakkendőjét, kalapját vagy zsebkendőjét, szóval, a­mi csak az ügyes halász ötágú horgára akad, illő figyelemmel elszedi róla, s az általános lárma és vizzugásban senki sem hallja az ily módon megkopasztottak tiltakozásait. De valóságos horgok is használatban vannak az ilyen műtételek végrehajtására; az egyik, zsinór végére kötött horgot bocsát le valamely lapos háztetőről; a másik észrevétlenül egy járókelő köpenyébe akaszt­ja, s ez egyszerre csak mintegy varázserő folytán, a levegőbe röpül; a szerencsétlen halandó kétségbe­esetten ugrik utána, fül vad haragjában s átkozza hal­végzetét, mely a szemtanuk harsogó kacaja s gúnyos megjegyzései folytán még érezhetőbbé válik.­­ Mig azután a rendőrséget előhívják, s a háztetőt meg­vizsgálják, a szerencsés halásznak már hire hamva sincsen. A telivér proletárok osztályába tartoznak még a bolyongó csizmafoltozók. Ezek rendesen ifjú koruk­ban szebb napokat éltek, s most azon meggyőződés­hez jutottak, hogy e világon minden hiú és múlandó. — Buzgó tisztelői a szabadságnak, s ezért nem dol­goznak mesternél; de különben sem szeretnek sokáig egy helyen ülni, s hajlamból csatangolnak. — A csiz­mafoltozó kis kosarával kezén, korán reggel kezdi meg körútját, bemegy minden ház udvarára, s mély pálinkás hangon harsogtatja a hosszúra nyújtott r­e­­m­e­n­d­á­r szót (foltoztassatok!) — A kapus és az inasok jól ismerik már a kegyelmét, s „csak ide mes­ter — int néki az egyik — lesz munka számodra.“ Erre a vén fickó a földre guggol, s szijat, cérnát, bőr­darabkákat, árt és a nélkülözhetlen szurkot szedi elő kosarából.­­• Bizony neki is jobb dolga lehetne mos­tan — ily formán kezdi elbeszélni élete sorsát a ház­beli gyermekeknek, mialatt a kocsis csizmájának tá­tongó sebeit egybeférceli — ha a sors oly­aútul ki nem játszotta volna; szebb jövendőt álmodott — ak­kor, midőn Bearo tábornokkal a spanyolokat megsza­lasztotta, három nappal utóbb, hogy azt a gyönyörű pár csizmát készítette el számára. „Tilard­o — mondá a tábornok, s vállamat nyá­jasan megveregette, — látod, ma húztam fel először ezt a szép pár csizmát, mely oly pompásan áll, azt mondja, ma lesz a napja, mikor a spanyolok kardom súlyát újólag érezni fogják, azt mondja, te pedig mel­lettem fogsz lovagolni, s ha jól viseled magadat, itt a kezem, hadnagygyá teszlek. Bizony csak szép nap volt az, s most legalább is generális, vagy ezredes lehetnék, ha az átkozott gebe meg nem botlik alattam, s lábamat ki nem fica­­mítja .... így aztán se vitézségemet ki nem tüntet­hettem, se a hadi szolgálatot tovább nem folytathat­tam, mert lábam sánta maradt, s még most is az, a­mint láthatják az ifiurak“. Erre azután még egy rakás rongyos csizmát hoz­nak neki,ő pedig adomákkal mulattatja hallgatóságát, a lányoknak sok szépet mond, s a szakácsnő kis lá­bát nem győzi eléggé magasztalni, a­mi fölötti hála­érzetében ez egy jókora darab sültet és kenyeret csúsztat a zsebébe. A proletárok egyik legveszélyesebb osztályát képezik a jómódú szülőknek tönkre jutott fiai, továb­bá a zugügyvédek, elcsapott írnokok, lemondott had­nagyok, megbukott szatócsok stb. — Ezen csőcselék súlyos csapás az országra nézve, ez kutforrása min­den rendetlenségek, visszaélések és zavargásoknak.­­ Már a spanyolok uralma alatt is igen gyakran előfordult az az eset, hogy a legkisebb műveltséggel sem bíró kiskereskedők, azon számos kedvezmények folytán, melyekben az európaiak, kiváltképen az ipar és kereskedés mezején, részesülnek, jelentékeny va­gyonra tettek szert. Az ilyenek aztán rendesen gazdag spanyol le­ányt vettek nőül, s szorgalom és tevékenység által még magasabbra halmozták kincseiket.­­ Arra azonban nem gondoltak, hogy fiaikat valamire ta­níttatni, vagy legalább üzletükbe beavatni célszerű volna. E mellett az öreg fukar és mogorva, fia mint ifjú creol, kényelmű és élvhajhászó volt, komoly foglal­kozás hiányában vásott pajtások körében keresett szórakozást, elsajátított minden vétket, s anyjában mindig készséges pártfogóra talált, még ha apját meg­lopta is. — Midőn ez aztán szemeit behunyta, fia mindinkább gyorsuló léptekkel rohant az örvény fe­lé. — Az ilyen korcs fiúk gyermekei még a család vagyonosságának idejében töltötték ifjú éveiket, paj­­zánságnál egyebet nem tanultak, tudományos nevel­­tetésök írás és olvasásra szorítkozott, s miután szó­ — 874 —

Next