Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-14 / 235. szám

BONAPARTE EGYIPTOMBAN ÉS SYRIÁBAN Thiers A. után franciából. (Folytatás.) Végre a directorium meggyőzetve Bonaparte sürgetései s okaitól, az indítványozott hadjáratba egyezett. Elcsábíták őt a vállalat nagyszerűsége, ke­reskedelmi előnyei, és Bonaparte ígérete, mely sze­rint télre visszatér, és akkor megkísérli a kiszállást Angliában. A titokba tartás el­len határozva, és hogy az jobban­­őriztessék, a titkárok tollát sem vették igénybe. Merlin, a directorium elnöke, maga kezével írta a parancsot, és maga e parancs nem jelölé ki a vállalat természetét. Határozat volt, mely szerint Bonaparte magával vihet az olaszországi régi had­seregből harminchatezer embert, bizonyos számú tisztet és tábornokot választása szerint, tudósokat, mérnököket, földismerő írókat, mindennemű munká­sokat, és Brueys hajóhadát, mely a Toulonba maradt hajók egy részével erösbitteték. A kincstárnok pa­rancsot kapott, hogy neki másfél milliomot tizeden­­kint fizessen. Megengedék neki, hogy a berni kincs­tár nyolc milliójából hármat kivehessen. Mondák, ez arra való, hogy Egyiptomba ronthassanak, a­mint Svájcba rontottak. Most már megítélhetni, mi igaz e föltevésben. Bonaparte azonnal egy bizottmányt alakíta, megbízva azt, hogy a középtenger kikötőit befussa, és ott a szállításra minden előkészületeket megtegyen. E bizottmány a közép­tengeri partok föl­­fegyverzése bizottmányának nevezteték. Valamint más senki, úgy ez sem tudta a fegyverke­zés célját. A titok Bonaparte és az öt igazgató közt volt elrejtve. Majd minden kikötőben egyszerre nagy előkészületek létettek, azt gyaníták, hogy a közép­tenger fölfegyverzése nem egyéb, mint az óceáni fegyverkezés következése. A középtengeren egyesí­tett hadsereg az angolországi hadsereg balszárnyának nevezteték. Bonaparte ama rendkívüli tevékenységgel látott a dologhoz, melyet minden terve kivitelében kifejteni szokott. Fölváltva majd a hadi­tengerészet, pénz­ügyek ministereihez, ezektől a kincstárba futott, ma­ga szemeivel győződvén meg parancsai végrehajtá­sáról, használván felsőbbségét a vállalat siettetésére, levelezvén minden kikötővel, Svájccal, Olaszország­gal, mindent hihetlen gyorsasággal készite elő. A ki­séret és a csapatok egyesülésére négy pontot álla­­píta meg. Az első csapatnak Toulonból, a második­nak Genuából, a harmadiknak Ajacioból, a negye­diknek Civita-Vecchiából kelle indulnia. Az olaszor­szági hadseregnek Franciaországba visszatérő sza­­kítmányait (detachements) Toulon és Genua felé iga­zította útba, és a Rómába indult osztályok egyikét Civita­ Vecchiába. A Francia- és Olaszországban levő kereskedő hajók kapitányaival alkudozásokba eresz­kedett, és ekként a kiindulási pontokul szolgáló ki­kötőkben négyszáz hajót szerzett. Nagy számú tüzér­séget egyesíte, kiválaszt a kétezerötszáz legjobb mi­nőségű lovast, azokat lovak nélkül hajóra szállitá, mert szándéka volt őket az arabok rovására fölsze­relni. Nem akart egyebet, mint csupán nyerget és ló­szerszámot magával vinni, és csupán háromszáz lovat szállít a hajóra, hogy megérkeztekor néhány lovasa és fogata legyen. Mindenféle munkást is szede össze. Rómában a propagandától görög és arab nyomdát vett, és egy csomó nyomdászt, physicai és mathema­­tikai szerekből pedig teljes gyűjteményt szerze. A magával vitt tudósok, művészek, mérnökök, rajzolók, földismerrók száma mintegy száz egyénre rúgott. A legkitűnőbb nevek társultak vállalatához: Monge, Bertholle, Fourrier, Dolomieu a hadjárathoz csatla­koztak, azonkép Desgenettes, Larrey, Dubois. Min­denki szövetkezni akart az ifjú tábornok szerencsé­jével. Nem tudták, hova mennek, de készek voltak őt követni bárhová. Desaix, az udinei alkudozások alatt a csatatereket ment vizsgálni, melyek Olaszor­szágban oly nevezetesekké lettek. Ez idő óta barátsá­got kötött Bonapartéval, és őt követni akart. Kléber Chaillotban volt, duzzogván, szokása szerint, a kor­mányra, és nem akart szolgálatot kérni. Gyakran meglátogatta szakmájuk nagymesterét, kit szenvedé­lyesen szerete. Bonaparte ajánlá neki, kövesse őt, Kiéber örömmel fogadta el, de — úgymond — akar­ják-e az ügyvédek is? — így nevezé az igazga­tókat. Bonaparte magára vette minden akadály elhá­rítását. — No jó! — mondá Kiéber, ki azt hivé, hogy Angliába mennek, ha egy tűzhajót vet a Tem­­sébe, tegye oda Kiébert, s meglátja, mit képes tenni. — E két első rendű tábornok mellé Bonaparte még Regnier, Dugua, Vaubois, Bon, Menon, Baraguey D’ Hilliers, Lannes, Murat, Belliard, Dammartin táborno­kokat vette,kik már oly ügyesen segítették Olaszország­ban. A bátor és tudós Caffarelli-Dufalga, ki a Rajná­nál egy lábát vesztette, a mérnökkart vezényelte. A gyönge, de kényelmes Berthier lett a táborkar főnö­ke. Visszatartva egy szenvedélyétől, elhagyandó volt a vezért, ki szerencséjét alkotta meg; elszégyenkez­ve, mentegeté magát, és Toulonba siető hajóra­ szálla­­ni. Brueys vezénylé a hajóhadat; Villeneuve, Blan­­quet-Duchaila, Decrés voltak az ellentengernagyok ; Gantheavine volt a tengerészet táborkari főnöke. Ek­ként, a­mi kitűnőt Franciaország a hadtudomány, művészet terén birt, az ifjú vezérben bízva, siető ha­jóra szállani ismeretlen rendeltetésben. Franciaország és Európa viszhangozának az elő­készületek zajától, melyek a középtengeren történ­tek. Mindenféle egybevetéseket tettek. — Hová megy Bonaparte ? kérdék egymástól. Hova mennek e vitézek, e tudósok, e hadsereg? — Némelyek azt mondák, hogy ők a fekete tengerre mennek, vissza­adni Krimiát a portának. Ezek Indiába mennek, mon­danak mások, segíteni Toppoi Kubet. Majd ismét, kik a valóhoz közeledének, állíták, hogy a suezi föld­szorost mennek áttörni, vagy épen a földszoros part­jain kikötni, és a vörös tengerben hajóra szállani, hogy Indiába menjenek. Míg mások magát a célt érinték, s mondák, hogy Egyiptomba mennek. Az akadémiában előbbi évben fölolvasott egy emlékirat jogosita föl ez utóbbi sejdítésre. Végre a legügyeseb­bek egy sokkal mélyebb tervet gyanítottak. Mind e látszat, mely egy telepítési tervet látszék sejtetni,sze­rintük csupán fortély volt. Bonaparte a középtengeri hajóhaddal nem akart egyebet, mint a gibraltári szo­roson átmenni, s a Kadixot ostromló Lord Saint-Vin­­cent-t megtámadni, visszavetni szándékozik, a spa­nyol hajóhadat fölmenteni, és azt Brestbe vezetni, a­hol a szárazföld minden hajóhadának annyira óhajtott egyesítése történnék meg. Ezért nevezik a közép­tengeri járatot az angolországi hadsereg balszár­nyának. Ez utóbbi egybevetés volt az épen, mely az an­gol kabinetben uralkodott. Már hat hónapja élt rette­gésben,és nem tudá, mely oldalról tör ki ellene az oly rég alakuló vihar. Ez aggodalomban az ellenzék pil­lanatra egyesült a minisztériummal, és vele szövet­kezett Sheridan, a francia nemzet becsvágya s betörő zavargása ellen fordító ékesszólását, és a habeas corpus fölfüggesztésével, minden pontban a minisz­térium indítványaihoz csatlakozott. Pitt azonnal egy második hajóhadat fegyverze föl. Hogy azt a tengerre bocsássák , rendkívüli erőfeszítéseket tenek, és Lord Saint-Vincent hajóhadát tíz nagy hajóval erősíték meg, hogy képesítsék et jól elzárni a szorost,mely felé Bo­napartét törekedni gondolták. Lord Saint-Vincent h­á­rom hajóval kiszakító Nelsont, hogy a középtengerre siessen, és a franciák menetére ügyeljen. Minden készen volt a hajóra szállásra. Bonapar­te Toulonba indult, midőn egy Bécsben előfordult je­lenet, és a különböző kabinetekben nyilatkozó intéz­kedések, majd visszatarták őt Európában. Két uj köztársaság alkotása legmagasb fokra csigázá a fé­lelmet a forradalmi járványtól. Anglia e félrget élesz­teni akarván, minden udvart eltöltő biztosaival. Az uj porosz királyt semlegessége elhagyására unszolá,hogy Németországot az örvénytől megmentse. Pál cár har­ci és erőszakos szellemét izgatá, Ausztriát fölriasz­tani igyekezett, hogy a franciák az Alpok hegyláncát elfoglalni akarják, és neki segélyforrásokat igért a háború megkezdésére ; ugyan ő fölizgatá Nápoly és d’Acton királynéja oktalan szenvedélyeit. Ez utóbbi udvar ingerültebb volt, mint valaha. Akará, hogy Franciaország hagyja el Rómát, vagy engedje neki a római tartományok egy részét. Az új követ Garat hiába fejte ki rendkívüli mérsékletét , ő nem tarta magát többé a nápolyi kabinet helytelen eljárásához. A szárazföld állapota tehát igen is méltó aggodalma­kat kelte, és egy esetleg azokat még súlyosbíta. Ber­­nadotte Bécsbe volt küldve, hogy az osztrák kabinet­nek magyarázatokat adjon, és neki ott kelle laknia, noha még Párisba egyetlen követet sem küldöttek. E nyugtalan­ és sérülékeny természetű tábornok kevéssé volt alkalmas a szerepre, melynek betöltésére volt rendeltetve. April 14-én (germinal 25.) Bécsben a császári önkéntesek fölfegy­verzését akarák ünnepel­ni. Emlékezhetünk a buzgóságra, melyet ez önkény­­tesek tanusítottak előbbi évben, és a sorsra, melyben Rivolinál és Favoritanál részesültek. Bernadotte, hi­bázva , ellenszegülni akart ez ünnepélynek, azt Fran­ciaország elleni bántalomnak nevezvén. A császár helyesen felelé, hogy ő ar a maga birodalmában , hogy Franciaországnak szabadságában áll megülni győzelmeit, de hogy neki is szintén szabad megün­nepelni alattvalói föláldozását. Bernadotte ez ünne­pélyre egy más ünnepélylyel akart felelni; ő a maga­ szállásán az olaszországi hadsereg egyik győzelmét akará ünnepelni, melynek évfordulója volt, és kapu­jánál fölállíta a háromszinű lobogót, egyenlőség, szabadság jelszavakkal. A bécsi lakosság, mint mondják, fölizgatva az angol követ küldöttei által, betörő ablakait, és némi rendetlenségeket követe el. Az osztrák miniszter siete Bernadettónak segítséget küldeni, és irányában egészen másként viselte ma­gát, mint a római kormány Bonaparte József irányá­ban. Bernadotte, kinek eszélytelensége idézte elő ez eseményt, visszavonult Bécsből és Rastadtba ment. A bécsi kabinetet rendkívül boszanta ez eset. Világos volt, hogy e kabinet, még ha a fegyverfo­gásra hangolónak tesszük is föl, nem akarta volna azt követünk sértésével kezdeni, és kihívni az ellen­ségeskedésre, melyre nem volt elkészülve. Ellenke­zőleg tény, hogy bár igen elégületlen volt Francia­­országgal , és utóbbi betöréseivel, érezvén, hogy egy­kor végre is harcba kell vele keverednie, mindazáltal arra még nem volt kész, és népeit igen fáradtaknak, eszközeit gyöngéknek ítélte, hogy újabban megtá­madja a republicanus koloszt. Azonnal kihirdető az esemény rászólását, és itt Bernadottenak kiengeszte­lése végett. A directorium a bécsi esetben szakadást vélt látni. Azonnal ellenparancsot külde Bonaparténak, sőt akará, hogy Rastadtba menjen, a császárt tiszte­letre és arra kényszeríteni,hogy elégtételt adjon vagy fogadja el a háborút. Bonaparte, igen elégületlen lé­vén tervei késleltetése miatt, épen nem volt hajlandó Rastadtba menni, és jobban ítélvén meg a helyzetet, mint a directorium, erősíté, hogy az esemény nem bir azon sulylyal, melyet neki tulajdonítnak. Valóban, Ausztria azonnal irt,hogy végre követet fog küldeni Pá­risba, Degelmann urat, Thugut főminisztert elbocsátani látszik ; jelenté, hogy Cobentzel úr egy a directorium által kijelölendő helyen meg fog jelenni, hogy Fran­ciaország küldöttjével a bécsi események s a campo formioi szerződés óta beállott európai változások iránt magyarázatokat adjon.A vihar tehát elvonulni látszott. Mi több,a rastadti alkudozások fontos haladásra vezet­tek. Miután a Rajna bal partját lépésről lépésre vé­delmezték , miután meg akarták tartani a Mosel és Rajna közötti területet, s egy kis földet a Boer és Rajna között, végre a császár küldöttsége az egész balpartot átengedte. A Rajna vonala tehát részünkre természetes határvonalul el lön ismerve. Egy másik, nem kevésbé fontos elv szintén el lön fogadva, t. i. a birtokaiktól megfosztott fejedelmek kártalanítása, seculaticatio útján. De még maradtak nem kevésbé nehéz pontok a rajnai szigetek elosztása, az erősített helyek, a hidak és hídfők megtartása, a monostorok és a nemesség sorsa, közvetlen a balparton a Franciaor­szágnak engedett országok adósságainak törlesztése, a menekülteket illető törvények oda alkalmazásának módja stb. stb. Ezek mind megannyi nehéz megoldató, kérdések voltak, főleg a német lakosság miatt. Ez volt a szárazföld állapota. A látkör kissé tisztulni látszván, Bonaparte végre megkapó a fölha­talmazást Toulonba indulni. El­len határozva, hogy Talleyrand közvetlenül ő utána Konstantinápolyba induland, hogy a portával az egyiptomi hadjáratot elfogadtassa. (Folyt. köv.) — 984 —

Next