Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-14 / 235. szám
BONAPARTE EGYIPTOMBAN ÉS SYRIÁBAN Thiers A. után franciából. (Folytatás.) Végre a directorium meggyőzetve Bonaparte sürgetései s okaitól, az indítványozott hadjáratba egyezett. Elcsábíták őt a vállalat nagyszerűsége, kereskedelmi előnyei, és Bonaparte ígérete, mely szerint télre visszatér, és akkor megkísérli a kiszállást Angliában. A titokba tartás ellen határozva, és hogy az jobbanőriztessék, a titkárok tollát sem vették igénybe. Merlin, a directorium elnöke, maga kezével írta a parancsot, és maga e parancs nem jelölé ki a vállalat természetét. Határozat volt, mely szerint Bonaparte magával vihet az olaszországi régi hadseregből harminchatezer embert, bizonyos számú tisztet és tábornokot választása szerint, tudósokat, mérnököket, földismerő írókat, mindennemű munkásokat, és Brueys hajóhadát, mely a Toulonba maradt hajók egy részével erösbitteték. A kincstárnok parancsot kapott, hogy neki másfél milliomot tizedenkint fizessen. Megengedék neki, hogy a berni kincstár nyolc milliójából hármat kivehessen. Mondák, ez arra való, hogy Egyiptomba ronthassanak, amint Svájcba rontottak. Most már megítélhetni, mi igaz e föltevésben. Bonaparte azonnal egy bizottmányt alakíta, megbízva azt, hogy a középtenger kikötőit befussa, és ott a szállításra minden előkészületeket megtegyen. E bizottmány a középtengeri partok fölfegyverzése bizottmányának nevezteték. Valamint más senki, úgy ez sem tudta a fegyverkezés célját. A titok Bonaparte és az öt igazgató közt volt elrejtve. Majd minden kikötőben egyszerre nagy előkészületek létettek, azt gyaníták, hogy a középtenger fölfegyverzése nem egyéb, mint az óceáni fegyverkezés következése. A középtengeren egyesített hadsereg az angolországi hadsereg balszárnyának nevezteték. Bonaparte ama rendkívüli tevékenységgel látott a dologhoz, melyet minden terve kivitelében kifejteni szokott. Fölváltva majd a haditengerészet, pénzügyek ministereihez, ezektől a kincstárba futott, maga szemeivel győződvén meg parancsai végrehajtásáról, használván felsőbbségét a vállalat siettetésére, levelezvén minden kikötővel, Svájccal, Olaszországgal, mindent hihetlen gyorsasággal készite elő. A kiséret és a csapatok egyesülésére négy pontot állapíta meg. Az első csapatnak Toulonból, a másodiknak Genuából, a harmadiknak Ajacioból, a negyediknek Civita-Vecchiából kelle indulnia. Az olaszországi hadseregnek Franciaországba visszatérő szakítmányait (detachements) Toulon és Genua felé igazította útba, és a Rómába indult osztályok egyikét Civita Vecchiába. A Francia- és Olaszországban levő kereskedő hajók kapitányaival alkudozásokba ereszkedett, és ekként a kiindulási pontokul szolgáló kikötőkben négyszáz hajót szerzett. Nagy számú tüzérséget egyesíte, kiválaszt a kétezerötszáz legjobb minőségű lovast, azokat lovak nélkül hajóra szállitá, mert szándéka volt őket az arabok rovására fölszerelni. Nem akart egyebet, mint csupán nyerget és lószerszámot magával vinni, és csupán háromszáz lovat szállít a hajóra, hogy megérkeztekor néhány lovasa és fogata legyen. Mindenféle munkást is szede össze. Rómában a propagandától görög és arab nyomdát vett, és egy csomó nyomdászt, physicai és mathematikai szerekből pedig teljes gyűjteményt szerze. A magával vitt tudósok, művészek, mérnökök, rajzolók, földismerrók száma mintegy száz egyénre rúgott. A legkitűnőbb nevek társultak vállalatához: Monge, Bertholle, Fourrier, Dolomieu a hadjárathoz csatlakoztak, azonkép Desgenettes, Larrey, Dubois. Mindenki szövetkezni akart az ifjú tábornok szerencséjével. Nem tudták, hova mennek, de készek voltak őt követni bárhová. Desaix, az udinei alkudozások alatt a csatatereket ment vizsgálni, melyek Olaszországban oly nevezetesekké lettek. Ez idő óta barátságot kötött Bonapartéval, és őt követni akart. Kléber Chaillotban volt, duzzogván, szokása szerint, a kormányra, és nem akart szolgálatot kérni. Gyakran meglátogatta szakmájuk nagymesterét, kit szenvedélyesen szerete. Bonaparte ajánlá neki, kövesse őt, Kiéber örömmel fogadta el, de — úgymond — akarják-e az ügyvédek is? — így nevezé az igazgatókat. Bonaparte magára vette minden akadály elhárítását. — No jó! — mondá Kiéber, ki azt hivé, hogy Angliába mennek, ha egy tűzhajót vet a Temsébe, tegye oda Kiébert, s meglátja, mit képes tenni. — E két első rendű tábornok mellé Bonaparte még Regnier, Dugua, Vaubois, Bon, Menon, Baraguey D’ Hilliers, Lannes, Murat, Belliard, Dammartin tábornokokat vette,kik már oly ügyesen segítették Olaszországban. A bátor és tudós Caffarelli-Dufalga, ki a Rajnánál egy lábát vesztette, a mérnökkart vezényelte. A gyönge, de kényelmes Berthier lett a táborkar főnöke. Visszatartva egy szenvedélyétől, elhagyandó volt a vezért, ki szerencséjét alkotta meg; elszégyenkezve, mentegeté magát, és Toulonba siető hajóra szállani. Brueys vezénylé a hajóhadat; Villeneuve, Blanquet-Duchaila, Decrés voltak az ellentengernagyok ; Gantheavine volt a tengerészet táborkari főnöke. Ekként, ami kitűnőt Franciaország a hadtudomány, művészet terén birt, az ifjú vezérben bízva, siető hajóra szállani ismeretlen rendeltetésben. Franciaország és Európa viszhangozának az előkészületek zajától, melyek a középtengeren történtek. Mindenféle egybevetéseket tettek. — Hová megy Bonaparte ? kérdék egymástól. Hova mennek e vitézek, e tudósok, e hadsereg? — Némelyek azt mondák, hogy ők a fekete tengerre mennek, visszaadni Krimiát a portának. Ezek Indiába mennek, mondanak mások, segíteni Toppoi Kubet. Majd ismét, kik a valóhoz közeledének, állíták, hogy a suezi földszorost mennek áttörni, vagy épen a földszoros partjain kikötni, és a vörös tengerben hajóra szállani, hogy Indiába menjenek. Míg mások magát a célt érinték, s mondák, hogy Egyiptomba mennek. Az akadémiában előbbi évben fölolvasott egy emlékirat jogosita föl ez utóbbi sejdítésre. Végre a legügyesebbek egy sokkal mélyebb tervet gyanítottak. Mind e látszat, mely egy telepítési tervet látszék sejtetni,szerintük csupán fortély volt. Bonaparte a középtengeri hajóhaddal nem akart egyebet, mint a gibraltári szoroson átmenni, s a Kadixot ostromló Lord Saint-Vincent-t megtámadni, visszavetni szándékozik, a spanyol hajóhadat fölmenteni, és azt Brestbe vezetni, ahol a szárazföld minden hajóhadának annyira óhajtott egyesítése történnék meg. Ezért nevezik a középtengeri járatot az angolországi hadsereg balszárnyának. Ez utóbbi egybevetés volt az épen, mely az angol kabinetben uralkodott. Már hat hónapja élt rettegésben,és nem tudá, mely oldalról tör ki ellene az oly rég alakuló vihar. Ez aggodalomban az ellenzék pillanatra egyesült a minisztériummal, és vele szövetkezett Sheridan, a francia nemzet becsvágya s betörő zavargása ellen fordító ékesszólását, és a habeas corpus fölfüggesztésével, minden pontban a minisztérium indítványaihoz csatlakozott. Pitt azonnal egy második hajóhadat fegyverze föl. Hogy azt a tengerre bocsássák , rendkívüli erőfeszítéseket tenek, és Lord Saint-Vincent hajóhadát tíz nagy hajóval erősíték meg, hogy képesítsék et jól elzárni a szorost,mely felé Bonapartét törekedni gondolták. Lord Saint-Vincent három hajóval kiszakító Nelsont, hogy a középtengerre siessen, és a franciák menetére ügyeljen. Minden készen volt a hajóra szállásra. Bonaparte Toulonba indult, midőn egy Bécsben előfordult jelenet, és a különböző kabinetekben nyilatkozó intézkedések, majd visszatarták őt Európában. Két uj köztársaság alkotása legmagasb fokra csigázá a félelmet a forradalmi járványtól. Anglia e félrget éleszteni akarván, minden udvart eltöltő biztosaival. Az uj porosz királyt semlegessége elhagyására unszolá,hogy Németországot az örvénytől megmentse. Pál cár harci és erőszakos szellemét izgatá, Ausztriát fölriasztani igyekezett, hogy a franciák az Alpok hegyláncát elfoglalni akarják, és neki segélyforrásokat igért a háború megkezdésére ; ugyan ő fölizgatá Nápoly és d’Acton királynéja oktalan szenvedélyeit. Ez utóbbi udvar ingerültebb volt, mint valaha. Akará, hogy Franciaország hagyja el Rómát, vagy engedje neki a római tartományok egy részét. Az új követ Garat hiába fejte ki rendkívüli mérsékletét , ő nem tarta magát többé a nápolyi kabinet helytelen eljárásához. A szárazföld állapota tehát igen is méltó aggodalmakat kelte, és egy esetleg azokat még súlyosbíta. Bernadotte Bécsbe volt küldve, hogy az osztrák kabinetnek magyarázatokat adjon, és neki ott kelle laknia, noha még Párisba egyetlen követet sem küldöttek. E nyugtalan és sérülékeny természetű tábornok kevéssé volt alkalmas a szerepre, melynek betöltésére volt rendeltetve. April 14-én (germinal 25.) Bécsben a császári önkéntesek fölfegyverzését akarák ünnepelni. Emlékezhetünk a buzgóságra, melyet ez önkénytesek tanusítottak előbbi évben, és a sorsra, melyben Rivolinál és Favoritanál részesültek. Bernadotte, hibázva , ellenszegülni akart ez ünnepélynek, azt Franciaország elleni bántalomnak nevezvén. A császár helyesen felelé, hogy ő ar a maga birodalmában , hogy Franciaországnak szabadságában áll megülni győzelmeit, de hogy neki is szintén szabad megünnepelni alattvalói föláldozását. Bernadotte ez ünnepélyre egy más ünnepélylyel akart felelni; ő a maga szállásán az olaszországi hadsereg egyik győzelmét akará ünnepelni, melynek évfordulója volt, és kapujánál fölállíta a háromszinű lobogót, egyenlőség, szabadság jelszavakkal. A bécsi lakosság, mint mondják, fölizgatva az angol követ küldöttei által, betörő ablakait, és némi rendetlenségeket követe el. Az osztrák miniszter siete Bernadettónak segítséget küldeni, és irányában egészen másként viselte magát, mint a római kormány Bonaparte József irányában. Bernadotte, kinek eszélytelensége idézte elő ez eseményt, visszavonult Bécsből és Rastadtba ment. A bécsi kabinetet rendkívül boszanta ez eset. Világos volt, hogy e kabinet, még ha a fegyverfogásra hangolónak tesszük is föl, nem akarta volna azt követünk sértésével kezdeni, és kihívni az ellenségeskedésre, melyre nem volt elkészülve. Ellenkezőleg tény, hogy bár igen elégületlen volt Franciaországgal , és utóbbi betöréseivel, érezvén, hogy egykor végre is harcba kell vele keverednie, mindazáltal arra még nem volt kész, és népeit igen fáradtaknak, eszközeit gyöngéknek ítélte, hogy újabban megtámadja a republicanus koloszt. Azonnal kihirdető az esemény rászólását, és itt Bernadottenak kiengesztelése végett. A directorium a bécsi esetben szakadást vélt látni. Azonnal ellenparancsot külde Bonaparténak, sőt akará, hogy Rastadtba menjen, a császárt tiszteletre és arra kényszeríteni,hogy elégtételt adjon vagy fogadja el a háborút. Bonaparte, igen elégületlen lévén tervei késleltetése miatt, épen nem volt hajlandó Rastadtba menni, és jobban ítélvén meg a helyzetet, mint a directorium, erősíté, hogy az esemény nem bir azon sulylyal, melyet neki tulajdonítnak. Valóban, Ausztria azonnal irt,hogy végre követet fog küldeni Párisba, Degelmann urat, Thugut főminisztert elbocsátani látszik ; jelenté, hogy Cobentzel úr egy a directorium által kijelölendő helyen meg fog jelenni, hogy Franciaország küldöttjével a bécsi események s a campo formioi szerződés óta beállott európai változások iránt magyarázatokat adjon.A vihar tehát elvonulni látszott. Mi több,a rastadti alkudozások fontos haladásra vezettek. Miután a Rajna bal partját lépésről lépésre védelmezték , miután meg akarták tartani a Mosel és Rajna közötti területet, s egy kis földet a Boer és Rajna között, végre a császár küldöttsége az egész balpartot átengedte. A Rajna vonala tehát részünkre természetes határvonalul el lön ismerve. Egy másik, nem kevésbé fontos elv szintén el lön fogadva, t. i. a birtokaiktól megfosztott fejedelmek kártalanítása, seculaticatio útján. De még maradtak nem kevésbé nehéz pontok a rajnai szigetek elosztása, az erősített helyek, a hidak és hídfők megtartása, a monostorok és a nemesség sorsa, közvetlen a balparton a Franciaországnak engedett országok adósságainak törlesztése, a menekülteket illető törvények oda alkalmazásának módja stb. stb. Ezek mind megannyi nehéz megoldató, kérdések voltak, főleg a német lakosság miatt. Ez volt a szárazföld állapota. A látkör kissé tisztulni látszván, Bonaparte végre megkapó a fölhatalmazást Toulonba indulni. Ellen határozva, hogy Talleyrand közvetlenül ő utána Konstantinápolyba induland, hogy a portával az egyiptomi hadjáratot elfogadtassa. (Folyt. köv.) — 984 —