Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)
1865-08-04 / 177. szám
177-ife. sz. Péntek, augustus 4 Kiads^stal: PM‘'_ bMttol"la" zsi,~Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 frt. negyedévre . . . 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, korenkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Ispót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr VIII. Húgomnak. S’il est un réve d’amour, Un réve que Dieu bénit, Oü Tarne ä l’ame s’unit: Oh! j’eu veux faire le nid Oü ton coeur se pose! Victor Hugo. Elérted hát, elérted azt a révet, Hová szivednek égő vágya vont; Hajlongva kér a fának fürtös ága, Hogy szép virágit homlokodra fond ! Nem is tudod, hogy testvérek-e vájjon, Vagy angyalok ? — kik visznek karjukon ... Hisz’ mind szeretnek, mind körül karolnak, Boldog menyasszony, kedves kis húgom ! Mint vágyom én is hozzád, d e vidékre, Mit kényeimmel annyit öntözök ; De hogy vigyem az öröm ünnepébe Fájdalmaimnak tépett köntösét? Hogyan hazudjak boldogságot én, ki Nem tilthatom meg, hogy szivem ne lásd ? ... — S fagyos mosoly, múlt foszlányábul szőve, A szív sebére átlátszó palást. Nem, nem megyek !... De csöndes éjszakákon — Midőn a búkél, s az öröm nyugodt, — Hol ülsz, hol állsz, hol imádkozni szoktál, Bejárok ottan minden kis zugot. Megáldom álmád, mely az ég felé visz, Az éjszakát, mely karjain feled, S a hajnalt, a mely odahagyja mennyét, Hogy megoszthassa mosolyát veled ! S te majd ha kelsz, tán úgy fogod találni, Hogy szebb a föld, hogy vidorabb a jég; A szellő csókját melegebbnek érzed Annál is, a mit egykor én adok; — S szivedre tűzni hogyha szedsz virágot; S egy harmat csepp majd kezeden marad: Lehet, hogy épen az altanycsepp lesz ez. Mit én hullottam ablakod alatt! Udvardy Géza. A VÉN ÁBRIS. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Vége.) Anna nem tudott, vagy nem akart többet mondani. — Atyámmal történt valami?—kiáltott föl Vilmos, és futott atyja szobája felé. A folyosón többen álltak, akik nem laktak e házban; ezek megpillantása még inkább növelte Vilmos aggodalmát. Végre atyja szobája előtt volt, s hevesen föltárta az ajtót. Nem volt ott atyja, csak egy nőt talált bent, ki a fehérneműek közt keresgélt. — Hol van atyám ? — kérdezte elfojtott hangon. — A nagy szobában. A nagy szobában sokan voltak együtt, legnagyobb részben nők, kik élénken beszélgettek. Az ágy egy nagy fehér lepedővel volt befedve, de aki egy-szer oda tekintett, azonnal észrevehette, hogy valak van a takaró alatt. A fej alakja, a mellen egybe tett kezek, a lábak, világosan látszottak. Malmos mester a fiatal ember elé ment, megfogta kezét, s gyöngéd hangon így szólott hozzá: — Legyen erős Vilmos ! nagy szerencsétlenség történt. Kezénél fogva elvezette az ágyhoz Vilmost, ki e pillanatban már mindent tudott. Malmos fölemelte a takarót, s a fiatal ember látta atyját meghalva, félig csukott szemmekkel, eltorzult vonásokkal. — Meghalt, — szólt Malmos tompán, — a megáradt folyóba esett. Vilmos lehajtotta fejét. — Megölte magát, — suttogta, a halottra meresztve szemeit. Az utcán összegyűlt tömeg azsett beálltával szétoszlott, talán kielégítve lévén kíváncsisága, mert meghallott valamit a szerencsétlenség körülményeiről vagy csak az est űzte el őket. A véleményadások, megjegyzések mindenki nyelvén helyet találtak. Mindenesetre a legnevezetesebb esemény volt a városban a mai nap története, s a legfőbb szerepet az öreg és ifjú Egri játszották benne. Reggel az eleven választási zajban bizonyára senki sem gondolt még az est szomorú történetére. A kedélyhangulat, melyet a városháztéren nem csak Ábrahám úr, hanem fia ellen is fölizgattak, most lecsöndesült. A történtek gyászos fordultával Abris urat „szerencsétlen“ embernek nevezték, s teljes részvéttel bizonyítgaták, hogy a városház előtti jelenet volt reá oly hatással, hogy életének véget vetett. Mindazáltal őszinte sajnálkozást senki sem mutatott halálán.Meglepő fordulata volt a dolgoknak minden bizonynyal, és senki sem tett volna föl annyi érzékenységet Abris úrról. A meghalt e kétségbeesett lépése nem egynél sajtolta ki a vallomást, hogy nem volt még sem annyira elfásult szivü, mint felőle gondolták. Alig volt pedig valaki, aki ne bánta volna a délelőtt történteket. Az esemény híre, mely magában is elég fontos arra, hogy egy közönséges vidéki várost izgatottsággal töltsön el, kétszeres gyorsasággal szárnyalt be minden házba, s kétségtelen, hogy a szomorú történet után egy óra múlva már mindenki tudta, és beszéltek róla. Vilmos volt mégis, ki legtöbbször szóban forgott. A történtek kezdete is őt tette a nap hősévé. Mielőtt a csoport szétoszlott volna a halottas háztól, elmondta véleményét. — Csak egy jót tett fiával a vén Ábris, azt, hogy megszabadította Vilmost legnagyobb terhétől magától. (Mondogatták az emberek egymás közt.) Ilyen halál volt méltó hozzá, tisztességesebb véget meg nem érdemelt volna. Rész életnek rosz halál a vége. A halottas ház is lassan kint elcsöndesült. Az ablakredőnyöket összeszorították az ablakokon,a kapu zárját kétszeresen rácsukták. Az utca, udvar és szobák némák lettek. A halott kiterítve a szoba közepén feküdt, gyertyákkal körülvéve. Egyedül Vilmos virasztott mellette, kezébe nyugtatott fővel. A mellékszobából egy óra egyhangú ketyegése hallatszott, minden negyedórában hangosan hirdetve a haladó időt. A viaszgyertyák percegve égtek tovább, hosszú kanócuk hamvadva görbült le, dolgot adva a lángoknak, hogy tovább is világíthassanak ; valahol egy kis légvonatnak nyílt helye, ez aztán lobogtatta a gyertyákat, lefújta az olvadt viaszt, mely kimért lassú csöpögéssel hullt alá; az árnyékok mozogtak a falakon, néha akkora szökéseket téve, hogy a falakról a boltozatra futottak föl. A fiatalember elmélyedve gondolataiba, fájdalmába, mozdulatlan maradt a halott mellett. Néha megnyílt az ajtó, és Malmos mester betekintett rajta; azután látva, hogy rendén van minden, ismét eltűnt, betéve az ajtót a legnagyobb csöndességgel. Egyszer azonban meg nem állhatta, hogy be ne jöjjön. Lábujjhegyen közeledett Vilmoshoz, hanem ez anyira el volt mélyedve, hogy nem vette észre sem. Malmos úr egy hamvverőt keresett elő, és sorba lecsipegette vele a gyertyák bokrétás kanócát, mire azonnal nagyobb fény áradt szét a szobában. Vilmos ezt sem vette észre. Ekkor a mester mellrement és nevén szólította. — Vilmos, már virrad, nem fekszik ön le ? — Bevárom itt a reggelt. Az utósó éj volt ez, melyet atyámmal tölthettem. — Legalább kinyitom az ablakokat, hogy a füstös jég megtisztuljon. Malmos úgy tett, föltárta a redőnyöket, s az aranyos sugarak betörtek a szobába, küzdve a gyertyák sápadt világával. A mester ismét kiment. Vilmos egyedül maradt a halott mellett. A kelő nap sugarai már legyőzték a viaszgyertyák fényét, melyek most haragosan öltögették hegyes lángnyelveket, hogy a fényes sugarak eltörülték a falakról az árnyakat, miket eddig oda rajzoltak; a szobában derült fény volt, mikor az ajtó föltárult csöndesen, és egy fiatal leány lépett be rajta. Egy hosszú, széles sugár épen arra a helyre esett, ahol el kellett jönie ; a kedves alak valami tüneményhez hasonlított e fényben, amint csöndes léptekkel Vilmoshoz közeledett. Egy szék állt Vilmos mellett, arra ült le és kezét a virasztó vállára tette. Ez fölrezzent, s bámulva emelkedett föl. — Mari! — kiáltott meglepetve. — Ön csak egyedül van Vilmos? — kérdezte a leány, kinek hangja bizonynyal a legkedvesebben hangzott e pillanatban Vilmos előtt. A fiatalember csak most látta, hogy Mari egészen feketébe van öltözve. — Kit gyászol kegyed Mari ? — Azt, a kit ön. Vilmos, én nem fogok többé ön mellől eltávozni; ön egyedül van, s én mellette akarok maradni. Egy kincs éj alatt elhatároztam, hogy elhagyom rokonaimat, bátyámat, és önt keresem föl, kinek se örömét, se fájdalmát nincs a ki megossza. Bátyám tudatta velem, hogy nem egyezhetik meg egybekelésünkben, elmondta az okokat is. Én jól ismerem ön egész életének célját, s míg azt eléri, sok csalódás vár reá. Mikor megtudtam atyja halálát, eszembe jutott, hogy mily egyedül áll, és elhatároztam, hogy egyedüllétét, szenvedését meg fogom osztani. Eljöttem, mert azt mondta, hogy szeretni fog mindig; eljöttem, hogy ha vigaszra van szüksége, vigasztaljam. Vilmos átölelte. — Gondolt-e arra kegyed, hogy e lépéstől egész élete boldogsága függ? — Én csak arra gondoltam, hogy legyen valaki az ön közelében, aki szeresse, vigasztalja, nehogy elcsüggedjen. — Szerelme erőt fog adni, és nem enged csüggedni egy pillanatra sem. Lelkem megizmosodik a boldogságtól, melyet kegyed nyújt, s biztosan nézek a jövő elébe. — Ezt, ezt akartam öntől hallani; most már senki sem szakíthat el. Bátyámnak nincs hatalmában, hogy boldogságomat gátolja, mert csak puszta rokoni engedelmességgel tartozom neki. — Kegyed nagy áldozatot hozott szerelmének. Bizonytalan jövő vár reá, talán nélkülözés is. Én munkás leszek, de ki kell engesztelnem azokat, kik atyámat sírjában is háborgatni akarják ; le kell törülnöm a könyeket ott, ahol atyám fakasztotta. Nekem még sokáig nem szabad magamra gondolni, egyedül csak ő reá. Én nem tudnék kényelem közt élni, ha tudnám, hogy vannak, akik atyám miatt nélkülöznek. — Mindent meggondoltam. Neje leszek. Az ifjú hölgy szerelemmel borult Vilmos keblére. — E pillanatban érzem, — mond hévvel átölelve az ifjú, — hogy a jövő az enyém. Atyám, nyugodjál békén ! én élni fogok helyetted.