Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-14 / 236. szám
236-ik sz. Szombat, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Második évfolyttát 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. IRODALMI NaPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Előfizetést fölülvált, nyilván lapunk nyolcadik évnegyedére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napilappal kívánjuk viszonozni. Az országgyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levelezőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési ár az okt.—dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél elébb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. KŐVÁRI KATALIN. (Történeti beszély.) P. Szathmáry Károlytól. (Vége.) E szavakra a fejedelemné sirásra fakadt, s felkelvén az öreg székről, melyen idáig ült, a szerencsétlen Zólyomnét férje előtt megölelte. A fejedelem haragja is megszűnt, mintha egyszerre elvágták volna, s egészen engesztelődve mondá : — Hugomasszony megmutatta, s mutatja, milyennek kell egy hűséges jó feleségnek lenni. Kegyelmed igen derék asszony. Nemes akaratja ne múljék rajtunk. Fia, gyermekeinkkel együtt fog nevelkedni, kegyelmed számára pedig holnap feleségem úti hintója áll készen. A két nő megragadta Rákóczi két kezét, s azok egyikét neje, másikát Katalin csókja és könyüi égették. VII. A fogságban. Azon naptól fogva, hogy Katalin Kővár kapuján belépett, híres fejedelmi nevét elvetette, magát egyszerűen „Árva Kővári Katalinnak“ nevezé és frá. Katalin nagy áldozata a sokat lakott Zó- 1 yom i sorsát is sokban enyhítette. A fejedelem, miután Katalin gyermeke, mint élő kezesség, birtokában való, nem félt az atya elszökésétől sem anyira. Röthi Orbánnak parancsa ment, hogy foglyát a földszintre újra felhozhatja ; s lakásátlegalább egésségesebb szobával cserélhette föl, s mi mindennél több volt, Katalinban örökké mellette lévő vigasztalót nyert. Lassanként, amint válozhatlannak látszó sorsával kibékülni kezdett, Katalin iránti szerelme, s eddigi hidegsége miatti önvádja is fokonként növekedett. — Oh angyalom! — kiáltja egy alkalommal, midőn csendes esti holdvilágnál együtt ültek a regényes fekvésű sziklavár börtönszobájában. Oh angyalom , menyire boldogtalanná tettelek könnyelműségem által. Téged, a fejedelmek családjából származottat, nyomorult börtönöm penészes szalmájára rántálak! Meg tudod-e ezt nekem bocsátani valaha ? — Nincs mit megbocsássak édes Dávidom — mond Kővári Katalin odaolvadólag. Én itt e szűk börtönszobában sokkal boldogabb vagyok, mint egykor gazdag székelyhídi váradban. — S nem sajnálnád az egykori fényt és szabadságot ? — Semmit. Mindezeket nem tudnám felcserélni szerelmedért, melyet csak most bírhatok osztatlanul. . . . Igen igen. . . Ne nézz reám oly kétkedően. . . Annak forrása, hogy én Kővárra bekéreztem, nem egyéb, mint a legvastagabb önzés. — Hogyan, s te sejthetted volna? — kérdi Zó-yomi bámulva. — Hogy Máriát szeretted ? . . . Előbb, hogysem nőül mentem hozzád. . . Emlékezel-e még azon nevezetes hunyadi estére? . . . Nem kérdeztelek-e, ha boldoggá tesz-e kezem ? . . . E kérdés arra vonatkozott. . . Bár nézd e levelet. . . Ekkor Katalin kivoná kebléből azon balvégzetes levelet, melyet Zólyomi Máriának küldött volt, okozóját több éven át tartott boldogtalanságának. Zólyomi megsemmisülve rogyott neje lábaihoz, s azokat a parányi kezeket, melyek anyi jót tettek már vele, megbánása forró könyüivel öntözé. * * * Egy év múlva Zólyominénak kicsiny leánykája született önkénytes börtönében. — íme! — mond Zólyomi könyüs szemmel, — az iten itt is meglátogat áldásával. Mi nevet adjunk e szegény börtönben születettnek ? — Vegye fel anyja nevét, legyen ő is Kővári Katalin, ez legjobban fogja emlékeztetni saját és szülői sorsára — mond könyezve édes anyja. * * * Kinn sok minden elzajlott, még öreg Rákóczi uram is letette az élet adóját. De az ifjú fejedelem kegyelem szava nem hatott el a kővári börtönig. Zólyominak csakugyan ott kelle meghalni neje s már serdült leánykája zokogtak a fogoly egyszerű fehér koporsójánál. Csak akkor hagyta el a két Kővári Katalin önkénytes börtönét, midőn a férj és atya hulláját a micskei egyházba kisérték. Ezalatt a szép Mária távol üzé kalandjait. Előbb Kun Istvánhoz ment, de attól csakhamar megszökött, majd Murányba vonult, s itt eljátszá a „Murányi vénus“ szerepét, melyet még egyszer vénségére , most már nem Wesselénivel, hanem Károly lothringeni herceggel oly szomoru eredménynyel ismételt. Mint részese a Wesselyényi-Zrinyi-féle összeesküvésnek , Bécs valamelyik zárdájában találta fel kalandos élete végét. A FALU ÖRDÖGE. Regény. Irta Friedrich Fr. (Folytatás.) V. Henrik szive nyugtalanul vert, ama gondolatoknál pedig még sebesebben. A vér elsoványodott s halvány arcaiba szökött. Erőszakkal igyekvők magát megnyugtatni, s a kétkedést tova űzni. Esztelenség volt, a gazdag földmives kevély fia a szegény leányt nem is szerethette komolyan ; Margit pedig sokkal nemesebb lelkű volt, semhogy szerelmét egyedül pénzért dobja oda. Most a földmives majorsága felé forditá Henrik tekintetét. Mily terjedelemben s kevélyen feküdt az ott. A lakház, istálók és csűrök a tisztaság s fehérségtől csak úgy ragyogtak , s ezek mögött terült el a roppant kert. Ama birtok felét igéré neki a földmives, midőn fiát megmenté , és ő azt visszautassa! Ha ő ezt nem teszi, mi más fordulatot vesz egész élete. És még sem báná tettét. Most hirtelen fölugrott ülőhelyéből, hogy ezen, s hasonló gondolatoktól szabadúljon. — Föltett határozatához szigorún akart ragaszkodni, és elég erőt érzett magában, hogy mindazt, mi ezen határozatában megingathatná — visszautasítsa! Lassú léptekkel ballagott a falu felé. Az út épen Margit háza előtt vezetett el. Pillanatig habozott: vájjon nála szóljon-é be először? — Végtelenül sóvárgott utána, s alig várta a pillanatot, hogy ismét előtte állhasson. E gondolattal azonban mégis fölhagyott, s elhatározá, a földmivesnél szólni be először. A falun sem akart keresztül menni, mert előre látta, hogy a kiváncsi nép menyire fogja őt bámulni, s még valaki utána kiáltja, hogy „a falu ördöge ismét itt van!“ ekkor pedig régi heves természete ismét kitalál törni, a mit nem akart;azért is a falut egy mellék úton kerülő meg. Az úton senki sem véve észre, minek fölötte örvendett. Midőn a földmives kapuja előtt állott, szive hallhatókig dobogott. Még egy pillanatig késedelmezett, s ekkor egész elhatározottsággal lépett az udvarba, s onnét a ház folyosójára. A szolgáló, kit Henrik a folyosón talált, s kitől a földmives honnléte után kérdezősködött, egészen meg volt lepetve, s alig volt képes anyit válaszolni, hogy a földmives honn van. Az öreg egyedül ült szobájában. Bámulva pillantott föl, midőn Henriket látá belépni. — Hát te honnét jösz ? — kiáltá neki, s azonnal fölállott, kezét nyújtva Henriknek. Henrik megfogá kezét, s anyira el volt fogatva, hogy egy szót sem volt képes szólani. — Naponkint készültem már fölmenni az erdészlakba, hogyléted után kérdezősködendő, — folytatá a földmives — most azonban már szükségtelen, miután ép erőben jelentél meg nálam. Nem hittem, hogy fölgyógyulásod oly gyorsan haladjon előre, különben már meglátogattalak volna. — Hála istennek ! hogy enyhe is fölgyógyultál, most már ne aggódjál sokat. — Tökéletesen jól érzem magamat — válaszolá Henrik. — Lehet, hogy még nem jöttem volna ide, ha nektek hálával nem tartoznám. — Azzal ne siess — mondá a földmives mosolyogva, — arra még ráérünk, ha becsületérzés van szivedben, mit hiszek is, különben nem jöttél volna ide. — Most jöjj, ülj le. — Előre látom, hogy pályád eleinte nem a legkellemesebb leend. Henrik helyet foglalt. — Először is, — folytatá az öreg — az, mit éretted tettem, szót sem érdemel, arról hallgass. — A rendőrt lekenyereztem, befogván a szemét, ha tudomásra jönne, ránk nézve valóban rosz következményű leenne. — Erről még mit sem tud senki, még György sem ; azért légy előrelátó. Henrik megigéré. A barátságos fogadtatás, melyben a földmives részesité, szivét megenyhité. Azelőtt egy pillanatra is alig méltatá ötét, s most maga mellé ülteté. — Lásd, — mondá az öreg —ez esemény keményen viselt meg ugyan, de javadra fog szolgálni, mert nyugodtabb vagy. Maradj is az! Megígérem, hogy fölgyógyulásod után gondoskodni fogok rólad, és szavamat megtartom. Ha komoly szándékod van, mostantól fogva rendes életet kezdeni, én egész életedre biztosítani foglak. E szavakra a vér Henrik arcaiba szökellt. — Igen ! — válaszol— egészen meghatottan, — rendes életet akarok kezdeni, és egy kérelmem volna hozzátok. — Beszélj, beszélj ! — mondá a földmives — ha teljesithető, teljesítem. — Adjatok nekem munkát, fogadjatok föl gazdagságtokba szolgának. Az öreg földmives meglepetve tekintett föl. Ez ő nem várá, s ez ellen mintegy óvást téve, mondá.