Fővárosi Lapok, 1866. július (3. évfolyam, 148-173. szám)
1866-07-01 / 148. szám
148-ik sz. Vasárnap, julius 1. Kiado hi-atal ’ Peara,’k tere 7 ~ Harmadik évfolyam 1860. POVÁ P OST T. APOIT ■* *f r“. . 4 frt. I' % M W Itt 1 111. JL 1 1 ___I Mm. I m. M am. _ Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni Negyed hasábos petit calokat kivéve minden .. I® ***• ap. koronkint képekkel. .. ffiODALMI NAPIKÖZLONY. taffir ^ A „FŐVÁROSI PAPOK“ — ismert írók közreműködésével — számos betzélyt, költeményt, tárcacikket, külföldi leveleket, hírrovatokat sat. közölve, és folyvást felvilágosult, szabad elvű szellemben* szerkisztve s továbbra is naponkint megjelenvén, kérjük a közönség buzdító pártolását, az előfizetések megújítását, s lapunk szives terjesztését. Előfizetési ár : félévre (jul. — •dec.) 8 frt; negyedévre (jul.—sept.) 4 frt.— ’Az előfizetési összegeket lapunk kiadó hivatalába. Pestre kérjük mielőbb beküldeni. "n-------------------------------------------------------------- ‘ / Elégia Faj Gusztáv halála felett. *) (1 május 19. 1866.) Láttalak, ab ! végső küzdelmed percei voltak, Rám kidülö szemeid tompa sugára meredt. Ott voltam, de te nem tudod azt; lélekzetem elfúlt, Nyomban az enyhét adó könypatak is betegedt. Mit ? hát ez lehető ? kérdem bámulva az orvost : Ez, csüggedt fővel, súgta reá az igent . . . Nem hallhatja a nő, aki élet nélkül, aléltan. Egy letarolt liliom, fekszik a pamlagon, ah! A haldoklónál sápadtabb arca, beesve 8 köny nélkül mereven van lecsukódva szeme. Zárva a száj, hideg és oly szótalan ajka : az élet Vájjon melyikből fog kirepülni előbb?! Őt egyedül sejté meg az elholt, hogyha közel jött Agjához, ha kezét rá simogatva téve! — Válni nehéz mindig , de örökre kiválik : a túllét Egy sejtelme, az üdv ihlete szádja meg azt. Hagymázát lengő szárnyakkal hűti le, álmot küld rá és angyalt láttat előre vele. De jaj az itt maradó árvák seregének, a kiknek Majd csak utóbb s későn jár le talán idejök! Kedveseit túlélni mi gyász s de túlélni e gyászt is. A leglélekösebb fájdalom énnekem az. Két szivet egymástól eltépni, kegyetlen ! az egyik Rothadjon, s a más újra dobogjon, ugye ? Könnyű a föld annak, ki alatta hús álmait alsza ? A lét terhét ezt nyögve cipelje tovább ? Szívtelen a természet örök törvénye!... Vagy inkább. Mit mondjak? — minekünk e szerető anya tán? Egyiket elringatta; a másik hit csecsemője, Kit meleg emlőhöz tartva s ölelve becéz. Kölcsönnek nézd a rövid élet napjait, a mely Már felmondva van, és még a kamatja kijár. Nem kell? — add másnak; van még nagy munkakör itten. Sok kötelesség hí, sok szem epedve kisér. Első az, hogy sírköve lesz a drága halottnak Hús boltban vagy zöld fák üde árnya alatt. Kell oda ii is koszorú, s hogy köny áztassa a földjét, Hű kéz vésse reá egyszerű sírhatát. Semmi dagály, vagy hosszú cím, vagy pompá s pazarlás. Ó hisz’ az egyszerűség embere, tükre vala ! Aztán, volt, kit az életben szeretett, a kiről tán Gondoskodni akart: nemde miránk marad az ? Végsl rendeletűt, szóval vagy írásban hagyá meg. A túlélőnek rendre betölteni kell. Mit kedvelt, és mint ? azt jobban senki se tudja. Emlékét árnytól érzeni, senki se úgy. Mit terveit, mit félbe hagyott, szive álma mi volt, és Mit befejezve ha lát, áldva mosolyg le ránk . Mindez örökségünk, becses emlék, drága ereklye, Szent kötelék, a meg kedvesit összefűzi!. .. Együtt nőttünk fel, versenyt tanulunk, a kedélyes Verner alatt együtt nyertük az iskolaport. A buzgó Horváth fokozó szent lelkesedésünk. Felledezö sziveink álmukat összeszövék. Ali első szerelem! tündérmese, ködbe merült fény, Mely széliden rezg át életegem borúján, S csillaghimes tejutat von rajta keresztül, ezenzel Áldalak, egy sugarad sirba viszem le velem. Mért hagytál el ? ah !a kora boldogság kora véget Ért, az irigy földnek s vissza az égnek adám. .11 tudtad, Gusztim ! nyílt könyv volt lelkem előtted ; Csak te tudod, mit rejt énnekem a temető"... 8 e szerelemnek hű képmása — az ifjú barátság: Egyszerűés többször nem virul az se soha ! *) Felolvastatott a Kisfaludy társaság havi illésében Már a csalódások hísznek, hitemet letarolják, S lágy alagyám önként a szatírába megy át. A sok léha, a sok szájbós, az előre tolongó Hígeszüség gúnynyal tölti be már szivemet. Más nép volt egykor Páy András háza kövében, Mely a szívesség s a Múzsa tanyája vala. Oh igen, ott láttam legelőször a Szózat ivóját, És a komoly Bajzát, s Toldyt, a műszeretet. És a kemény Kunt költőjét, s Gált, a ki híressé Tette Peleskét, meg hát az öreg Szemerét, Elsőt tán, ki meleg kebléhez ölelte Petőfit, S mindig sírni tudott lángeszű verseinél! Ott termett a Fótidal is, s hány szép s nemes eszme Lön elhintve, s erős karra emelve legott! Megfordult ott Széchenyi is, Kossuth, és a hazának Akkor is oszlopa már, a haza bölcse: Deák. Schódelné egy dalt zengett el, Lendvayné tán Egy verset, s követé Egressy, vagy Megyeri. Cseng a pohár s a kacaj, szikrázva repülnek az ékek. A zene szól, szűk már anyunak a kicsi ház. Táncra kelünk mi vígan, legfőbb célt érve, ha mán egy Fürtöt az andalodó lányka titokban adott. Ott áll, csak ritkán érintve, a zongora . Liszt bár Méltányolt , te mag a s a célok után epedés. Titkon irod s ihlett tollal te Fiesco, Camilla Fülbemenő, olaszos zengzetü dallamait. A késő koszorút most már a sírodra tehetjük. 4 Félbemaradt Zrínyid bús töredékeivel. ■. Már te a Sphaeráknak hallgathatod égi zenéjét. Béolvadt az örök harmóniába szived ! Zichy Antal. jun. 27. BOGTAN VÉGZŐDÖTT IRMA REGÉNYE. (Beszély.). Győri Vilma uróf. I. Egy ítélet és egy fogadás Szünóra volt. A báli társaság tagjai külön csoportokban, különféle foglalkozással töltötték idejüket. A tisztes arcú mamák, martyrjai leányaik mulatságának, a táncterem négy oldalfalához támasztott székeken beszélgettek egymással, vagy leányaikat mutatták be kölcsönösen, vagy a tánctól kipirult kedves „kicsikék“ öltözékén, hajékükön igazítottak egyetmást, s ha ezek azután a gondos mamáktól eltávoztak, — a jó öreg asszonyságok oly édes örömmel tekintenek utánuk, — s rendesen mindegyik hízelgő leg mondá a másiknak : — Igazán gyönyörű teremtés ez a kegyed leánya! — ezt mondák, — hanem azért az enyém mégis szebb — ezt meg úgy gondolták magukban. A papák a szomszéd teremben döntötték Európa sorsát, és csináltak is öblös pipáikkal olyan füstöt, mintha legalább is három ágyúüteg állana szolgálatukban politikájuk érvényesítésére. A vélemények némelyekben különbözők voltak ugyan, de abban mindnyájan megegyeztek, hogy ez a mostani bál, mely a helybeli kórház javára rendezteték, távolról sem ér fel a tavalyival, mint amikor legalább egy kis „tisztességes bank“-ot is lehetett adni, vagy akinek még solidabb vágyai voltak, az a preference-al (bettlivel mind halálig!) vagy egy gyönyörködtető paskewits-csel űzheté a különben unalmas órákat, mikor is a „zsidó“ elegendő érdeket keltött, hogy az ember a lassan haladó időt megölhesse. M031 azonban ezen édes mulatságtól a tisztes családapák meg voltak fosztva, mert a kártyaszobát mindenféle női kézimunkákkal megrakott asztalok foglalák el, ahol a papucsok, tárcák és házisapkák légiói között, a gyufatartók nagy seregétől körülvétetve, pompázott királynői méltóságában egy-két kanapévánkos, odatámasztva a falhoz, a legfőbb helyen, hogy a jószivüség ezen ritka áldozata mindenkinek azonnal szemébe tűnjék, s még a késedelmezőket is megverésére birja azon sorsjegyeknek, melyeknek ára képezendi tulajdonképen e mulatságnak a kórház javára fordítandó jövedelmét. S mig a szünóra elején , két tisztes asszonyság egy szikár magas urnak s egy szolgálatra kész fiatal embernek társaságában ezen majdan rögtön kisorsolandó tárgyakat még egyszer elrendezték, kellő változatosságba helyezve a női kézimunkák közé besorozott parcellán és üvegneműeket is, s míg többen a sorsjegyekkel birók közül a nyitott ajtón át epedő pillantásokat vetettek a kanapé-vánkosok felé , addig a „vidék virágai, “ az eleven fiatalság — a bájos leánykák s a környékbeli ifjak élénk csevegésseltöltötték e kedves órát, melyben — talán mama és papa szeme láttára bár — eléggé titkosan válthatott egy-egy szót kiki szivének választottjával. Ezen csoportok közül különösen feltűnhetett egy, amely három sétáló leányból és egy ifjúból állott. Az egész táncteremben ez a négy alak volt a legszebb. A három leány, így amint egymásba ölték gömbölyded karjaikat, mintaképül szolgálhatott volna akármely művészi ecsetnek, de ugyanígy a majd előttük velük szemben, majd ismét mellettük haladó ifjú is. A két szélső leánykának arcáról s az egész lényükön elömlő hasonlatosságról azonnal rá lehetett ismerni a nővérekre. Gyönyörű szőke gyermek volt mind a kettő, kedves, megnyerő arccal. Az egyik mintegy tizennyolc éves lehetett, a másik valami két évvel ifjabb; mind a ketten olyanok , mint két fejlő bimbó ugyanazon rózsatöröl. A középső női alak, mely e két testvér között lépdelt, igen sokban különbözött társaitól. Termetére nézve valamivel magasabb, úgy hogy a legszebb női nagyságot érte el; alabástrom fehérségű homloka körül a legsötétebb hajfonatok simultak, s halavány, gyönyörű arcán, még ha mosolygott is, mindig ott volt valami mélabús, fájdalmas kifejezés, mely azonnal elárulá : e leányka szenved. — Öltözete a legegyszerűbb, de azért a legizletesebb; ékszere igen kevés, de a legdrágább; előkelő, nemes ízlés tanúsága mind a kettő. Az ifjú, ki e három szép leányt mulattató, gyönyörű termetű, szabályos arcú szőke férfiú volt. Arca, öltözéke, mozdulatai, modora — minden olyan, mi ellen akár az ízlés, akár az illem hozzanak is ítéletet, semmi kifogást nem tehetnek. Társalgása eleven, érdekes, vidító; a szőkekét leányka néha elevenen fölkacagott, — a középső, a halavány is megmosolyogta némely szavát. — Idáig és nem tovább ! — mondá az ifjú egyszerre, — bocsánatot szép nagyságaim, bár nincs keservesebb, mint kegyetektől megválni, — de az óra itt és sorsom menni készt! A tréfás pathetikus hang, melylyel e szavak kiejtve lőnek,s a szép arcnak hamis komolysága, megint megnevetteté a nővéreket. — S hová ? — kérdé a kisebbik leányka, székül. — Megnézni sipka- e vagy papucs ! — folytatá az ifjú az előbbi hangon, a nyeremény tárgyak felé mutatva, — nagyságaim a viszontlátásig! Távozott. A két szőke lányka utána tekintett, de a középső egyetlen pillanatra sem méltató. — Bohó fiú! — mondá a nővérek egyike. — Unalmas fecsegő! — viszonzá a halavány arcú hidegen. — De Irma (Folyt, köv.)