Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-21 / 215. szám

A BERESINAI TROMBITÁS.­­ (Beszély.) Portson du Terrailtól. (Folytatás.) VL A száműzés,­­a szenvedések és az idő csaknem megismerhetlenné tették a szegény Galoubetet arra nézve, ki nem látta őt azon nap óta, midőn a csend­őrök magukkal vivék a Crisenon majorból. Otthon úgy borotválkozott, mint a francia, most teljes szakálla van. Midőn fölkiált , midőn inog, a leányka által „anyjának“ nevezett nő iszonynyal vegyült csodálko­zást láttat. E nő harminchárom vagy harmincnégy éves le­hetett, kék szemekkel és szőke hajjal; testalkata nagy, kissé kövér s második ifjúságának egész teljében állt. Válogatottan egyszerű öltözete, fehér és ápolt kezei, az anyjának nevező gyermek, együttvéve mind azt mondják Anselmnek, a szegény Galoubetnek, hogy ő vele kápráztató hasonlat játszik. E közben leül, hogy el ne essék, s folytonosan a nőt bámulva, hebegé: — Oh! bocsánat . . . bocsánat! — Ah ! szegény ember! —kiáltá a csinos leány­ka, — elgyöngült. És kisietett, hogy parancsot adjon étszereket hozni az utasnak. Ez pedig folytonosan bámulá a nőt, és mormogá: — Nem ! nem; ez lehetetlen! A nő közeledett hozzá és mondá: — Igaza van leányomnak, kétségkívül uram ön igen fáradt, s talán szükséges, hogy . . . — Ez az ő szava! ez az ő szava! — kiálta föl Galoubet. A leányka anyja folytonosan bámulva nézé An­­selmet. — Mit akar ön mondani, uram ? — kérdé ismét. Anselme fogai közt ismétlé : — Oh ez lehetetlen! nincs két nő, ki még mo­dorában is enyh­e hasonlítson egymáshoz. A nő pedig nyugalommal kérdé: — Ön úgy találja, hogy én valakihez hason­lítok ? — Igen ... Oh! igen ... — mondá Anselme. A tábornok neje, mert ez Bertraut báróné volt, tovább is nézé ez ember naptól barnult arcát, elso­­ványult vonásait, rendetlenül nőtt szakállát és a testét fedő rongyokat. — És kihez hasonlíthatok én ? — kérdé végre. — Egy nőhöz, kit én szerettem. — És ki valószínűleg meghalt, — mondá a nő elérzékenyülten. — Nem . . . nem tudom . . Ah! ez az ő arca .. tekintete, hangja . . . — És e nő? — Myonnettenek hívták, — szólt tovább Ga­loubet. Bertraum­é hideg arccal tekintett reá. — Az paraszt név, — mondá. ' Anselme két kezébe mélyeszté fejét. — Azt gondolom megörülök! — mormogá. Aztán térdre omlott a tábornok neje előtt, és mondá: — Oh! bizonyára .. . csalatkozom . . . nem is­­ lehet hasonlat egy oly magas állású nő, mint kegyed, és egy oly paraszt nő, mint Myonnette közt . . Bocsá­nat . .­. bocsánat. A tábornok neje nagyon halvány lett, azonban nyugalommal folytatá: — És kétségkívül régen nem látta e nőt? — Tizenhárom év óta, — felelt a kérdett. — Akkor tehát, — szólt a nő, — nem csoda,­­ hogy egy gyönge hasonlatot tökéletes gyanánt tekint.­­ Tiz­enhárom év emlékei, uram, zavartak lehetnek. Anselme szivére tette kezét. — Oh nem ! — mondá, — előttem vannak ők, élénken és tisztán, mint azon napon, melyen a csend­őrök utánam jöttek. A báróné meredten nézett. — Szegény Myonnette, — folytatá Galoubet, ki folytonosan égő tekintettel nézé a tábornok nejét, — talán meghalt fájdalmában, midőn hírül adák neki, hogy én is meghaltam. Mert a halottak között voltam ám, asszonyom! — Ah! — sóhajtott ez. Anselme a nyakán függő bádogszelencére ütött. — De megvannak papírjaim, — mondá. — A nagyherceg minden bizonyítékot ide adott. — Kétségkívül, hogy ugyanazonosságát igazolja? — Igen, és hogy megbüntettessem az árulót. A báróné ismét megrezzent, de oly észrevétle­nül, hogy a szegény katona, ki elbeszélésében fölhe­­vült, nem is vette észre. — Igen, — mondá a katona, — az oroszok ha­talmába kerültem, azaz egy nyomorúlt által elárul­­tattam és álnokul meggyilkoltattam. — Ah! — mondá a báróné élénken figyelve. — Egy nyomorult által, ki sok bajt okozott a francia hadseregnek. — Kétségkívül orosz volt az ? — Nem . . . francia. — Hogy hívták? — Marcelin, — mondá a katona. Bertraum­é halántékain némi görcsös rángások vonultak végig, de mivel e pillanatban lépett be leá­nya, Galoubet nem is ügyelt reá. A leányka egy tálcát hozott, melyen húslé, hi­deg sült és egy üveg bor volt. Anselme az anyáról a leánykára forditá tekin­tetét, kit gyermekies figyelemmel bámult. Oly szép volt e leányka, hogy csaknem eszmé­nyi lénynek lehetett nevezni. Húsz vagy tizennégy éves volt ő ? A leggyakorlottabb emberismerek sem mondhatták meg, mert ha homloka és üde, ősziba­rackhoz hasonló gyöngéd arca nagyon fiatalnak mu­­taták is, magas és hajlékony alakja, fehér és kicsiny kezei, szép fekete haja oly kacérsággal vádolták, mely a gyermekkornak nem tulajdona. A tálcát egy játékasztalra téve, s az asztalt a szegény katona elibe húzta. És ha Anselme meglepetése indokolta fölkiáltá­sát, midőn Bertraum­ét meglátta, nem kevésbé volt igaza a leánykának, midőn azt mondá, hogy az a gyöngeségtől elvész. Valóban Anselme nagy utat tett, s tegnap óta nem evett. Önkénytelenül is csaknem állatias mohósággal fogott a rögtönzött étkezéshez. A leányka elibe állt és jóindulattal, tisztelettelje­sen kezdé kiszolgálni, s midőn a katona első évét lecsillapította, mondá: — Ah! uram, mert oly messziről s oly hosszú távollét után tér vissza, önnek igen szerencsétlennek, kell lennie. — Igen, kisasszony, — felelt Anselme, ki elra­gadtatva szemlélte a leányt, s kinek szétzúzott szi­vében hirtelen egy titokszerü láz keletkezett. — Talán tiszt volt ön, — szólt tovább a leányka. — Nehány óráig az voltam.........maga a csá­szár nevezett ki. — Ah ! a császár ! — csodálkozék az gyerme­kies elragadtatással, — papa és mama eleget vesződ­nek, hogy ne szeressem őt . . . de én imádom . . . s oly nagynak találom, mint maga a világ. E szavakra a Napoleon katonája anyira megin­­dultnak érzé magát, hogy megfogá a leány kezét, ajkaihoz emelé és egy könyet hullatott reá. — Róza, — mondá szigorú hangon Bertrautné, — mily bohó vagy te, tudod nagyon jól, hogy atyád, báró Bertraut tábornok megtiltotta neked Bonapar­téról beszélni. Róza dacosan voná félre száját. — Én szeretem, — mondá, — s nem hiszem, a mit nekem beszéltek . .. papa és te . . . meg va­gyok győződve, hogy ő viszatér . . . mert lehetetlen, hogy meghalt volna. . . Az olyan emberek, mint a halhatatlanok . . . nemde uram? Bertraut­é görcsös rángásokat kapott , a való­ságos kíspadon ült. Galoubet folytonosan jó étvágygyal evett, s sze­meit nem vette le Rosáról. — Ugy­e, uram, a császár nevezte önt tisztté ? — Igen, kisasszony, azon iszonyú éjen, melyben­ a francia hadsereg Studianka falu füstölgő romjain táborozott. — Ah! beszélje el azt nekem, uram, — folytatá Róza kezeit összetéve. — Nagyon kiváncsi vagyok hallani, hogy mit csináltak ott akkor!... De senki sem akarja elmondani nekem... és midőn a császár­ról beszélek, nekem Bonapartéról szólnak .. . atyám pedig azt mondja, hogy az újkor legnagyobb vezére XVII. Lajos király. Melyik csatát nyerte­m meg ? Anselme, dacára fájdalmainak, francia jellemét és burgund kedélyét megőrizte. (Folyt, köv.) Az utósó mór királyok városa. A­ki Cordova felől közeledik Granadához, az utósó mór királyok világhírű városához, annak vad és meredek hegyi vidéken kell átvonulnia. Minél jobban halad az ember előre, annál kietlenebbé, an­nál zordonabbá válik a természet. Végtére a szürke­zöld olajfák is eltűnnek, s bármerre fordúljon a szem, nem lát óriási kopár szikláknál egyebet. Csak itt-ott a völgy mélyében akadunk egy-egy rozzant gúny hóra és egy parányi müvelt földre, mely a hegyi patakoktól kapja nedvességét. De épen e pusztaság fokozza a vidék sajátságos nagyszerűségét. Órákig mehetünk és egyetlen egy növényt sem látunk. Köröskörül puszta kőtömegek! Mily remek látvány gyönyör­ködteti azonban az utazó szemét, ha e sziklás laby­­rid­dból kiér. Előtte fekszik egész pompájában a Sierra Nevada és a tündérvilág városa , Granada. Lója mögött kezdődik a hegykoszorúzta grana­­dai fönsík, melyet a Quadalquivirbe ömlő Xenil hasít át. A vidék egyre szebb, egyre műveltebb. Ott ra­gyognak a nap fényében a Sierra előhegyeihez simult város fehér falai. A granadai „vega“ (fönsík) mintegy negyven helységet foglal magában. Pompás szőnyeghez hason­lít, míg a Sierra Nevada magas és bizarr alakú hegyei a menyezetet képviselik. A föld igen termékeny és a mivelés fáradságát dúsan jutalmazza. A lakók szor­galmas emberek, henyélést és lomhaságot nem is­mernek. Granada maga egyelőre, és különösen az első látásra nem felel meg a képnek, melyet képzel­nünk alkotott a költők által dicsőített romantikus városról. Utcái keletiesen szükek és görbék, s a há­zak kevés kivétellel jelentéktelen külsejüek s régi szokás szerint a külvilágtól elzárvák. Mint keresztény város, Granada termé­szetesen roppant sokat vesztett egykori fényéből, ha­­­bár nem is oly rozzant, mint a szomszéd Cordova. Fénykorában, midőn fővárosa volt az egyetlen mór királyságnak, mely az iberi félszigeten fönmaradt, 70,000 házat számlált, több mint negyed millió la­kossal. Ötven­ezer harcost volt képes kiállítani, mi­vel minden fegyverfogható férfi harcos volt. A lakos­ság most alig megy 70,000-re. Granadát egyedül vidéke teszi széppé. Rosz idő­ben kevés élvezetet nyújt e város. A folytonos ha­rangozás, a víz- és gyümölcsárusok iszonyú ordítása, éjjel pedig az éji őrök fütyülése nem tartoznak Gra­nada kellemei közé. A lakók még májusban is vas­tag köpenyeket viselnek, melyeket igen ügyesen tud­nak ráncokba szedni. Egy korábbi században kép­zelünk élni, ha e komoly és szép spanyolok méltó­ságteljes alakjait látjuk, kiknek a „sombrero“ vagy „capa“ oly jól áll; még a koldus is festőileg hordja rongyos köpenyét vagy nagy kendőjét. Esős időben egyedül a színház nyújthat némi szórakozást az idegennek, mivel Granadában haszta­­lanul keresnénk hangversenyeket, táncvigalmakat, nyilvános mulatóhelyeket vagy tisztességes kávé­házakat. De mielőtt a város jelességeit szemügyre vehet­né az idegen, előnyös szállást kell keresnie. Vannak ugyan Granadában vendégfogadók, de ezek iszonyú drágák s minden kényelmet nélkülöznek. Azonban az angol boardinghouse-ok módjára magánházakban is kaphat szállást és élelmet az utazó. A­ki mélyeb­ben meg akar ismerkedni a spanyol élettel, az erköl­csök­ és szokásokkal, az igen helyesen cselekszik, ha ily casa de pupilos vagy casa de huespedes-ben száll meg. E házakat egy darabka fehér papirosról lehet fölismerni, mely az erkélyre vagy valamely ab­laktábla közepére van ragasztva. A bútorzat többnyi­re igen egyszerű, a spanyolok általán a kényelem és fényűzés tárgyait tekintve, igen messze állanak a többi Európától. Az asztalok és székek festett fából vannak készítve, a pamlag és kerevetek helyét nád­­padok pótolják. A falak egyszerűen meszelvek. A granadai ház lényeges részét a patio ké­pezi. Ez egy négyszögű udvar, mely majdnem olyan, mint a régi görögök corinthi átriuma. A patio körül egy karzat vonul végig, mely oszlopokon nyugszik - '386 .

Next