Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-21 / 215. szám
A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Portson du Terrailtól. (Folytatás.) VL A száműzés,a szenvedések és az idő csaknem megismerhetlenné tették a szegény Galoubetet arra nézve, ki nem látta őt azon nap óta, midőn a csendőrök magukkal vivék a Crisenon majorból. Otthon úgy borotválkozott, mint a francia, most teljes szakálla van. Midőn fölkiált , midőn inog, a leányka által „anyjának“ nevezett nő iszonynyal vegyült csodálkozást láttat. E nő harminchárom vagy harmincnégy éves lehetett, kék szemekkel és szőke hajjal; testalkata nagy, kissé kövér s második ifjúságának egész teljében állt. Válogatottan egyszerű öltözete, fehér és ápolt kezei, az anyjának nevező gyermek, együttvéve mind azt mondják Anselmnek, a szegény Galoubetnek, hogy ő vele kápráztató hasonlat játszik. E közben leül, hogy el ne essék, s folytonosan a nőt bámulva, hebegé: — Oh! bocsánat . . . bocsánat! — Ah ! szegény ember! —kiáltá a csinos leányka, — elgyöngült. És kisietett, hogy parancsot adjon étszereket hozni az utasnak. Ez pedig folytonosan bámulá a nőt, és mormogá: — Nem ! nem; ez lehetetlen! A nő közeledett hozzá és mondá: — Igaza van leányomnak, kétségkívül uram ön igen fáradt, s talán szükséges, hogy . . . — Ez az ő szava! ez az ő szava! — kiálta föl Galoubet. A leányka anyja folytonosan bámulva nézé Anselmet. — Mit akar ön mondani, uram ? — kérdé ismét. Anselme fogai közt ismétlé : — Oh ez lehetetlen! nincs két nő, ki még modorában is enyhe hasonlítson egymáshoz. A nő pedig nyugalommal kérdé: — Ön úgy találja, hogy én valakihez hasonlítok ? — Igen ... Oh! igen ... — mondá Anselme. A tábornok neje, mert ez Bertraut báróné volt, tovább is nézé ez ember naptól barnult arcát, elsoványult vonásait, rendetlenül nőtt szakállát és a testét fedő rongyokat. — És kihez hasonlíthatok én ? — kérdé végre. — Egy nőhöz, kit én szerettem. — És ki valószínűleg meghalt, — mondá a nő elérzékenyülten. — Nem . . . nem tudom . . Ah! ez az ő arca .. tekintete, hangja . . . — És e nő? — Myonnettenek hívták, — szólt tovább Galoubet. Bertraumé hideg arccal tekintett reá. — Az paraszt név, — mondá. ' Anselme két kezébe mélyeszté fejét. — Azt gondolom megörülök! — mormogá. Aztán térdre omlott a tábornok neje előtt, és mondá: — Oh! bizonyára .. . csalatkozom . . . nem is lehet hasonlat egy oly magas állású nő, mint kegyed, és egy oly paraszt nő, mint Myonnette közt . . Bocsánat . .. bocsánat. A tábornok neje nagyon halvány lett, azonban nyugalommal folytatá: — És kétségkívül régen nem látta e nőt? — Tizenhárom év óta, — felelt a kérdett. — Akkor tehát, — szólt a nő, — nem csoda, hogy egy gyönge hasonlatot tökéletes gyanánt tekint. Tizenhárom év emlékei, uram, zavartak lehetnek. Anselme szivére tette kezét. — Oh nem ! — mondá, — előttem vannak ők, élénken és tisztán, mint azon napon, melyen a csendőrök utánam jöttek. A báróné meredten nézett. — Szegény Myonnette, — folytatá Galoubet, ki folytonosan égő tekintettel nézé a tábornok nejét, — talán meghalt fájdalmában, midőn hírül adák neki, hogy én is meghaltam. Mert a halottak között voltam ám, asszonyom! — Ah! — sóhajtott ez. Anselme a nyakán függő bádogszelencére ütött. — De megvannak papírjaim, — mondá. — A nagyherceg minden bizonyítékot ide adott. — Kétségkívül, hogy ugyanazonosságát igazolja? — Igen, és hogy megbüntettessem az árulót. A báróné ismét megrezzent, de oly észrevétlenül, hogy a szegény katona, ki elbeszélésében fölhevült, nem is vette észre. — Igen, — mondá a katona, — az oroszok hatalmába kerültem, azaz egy nyomorúlt által elárultattam és álnokul meggyilkoltattam. — Ah! — mondá a báróné élénken figyelve. — Egy nyomorult által, ki sok bajt okozott a francia hadseregnek. — Kétségkívül orosz volt az ? — Nem . . . francia. — Hogy hívták? — Marcelin, — mondá a katona. Bertraumé halántékain némi görcsös rángások vonultak végig, de mivel e pillanatban lépett be leánya, Galoubet nem is ügyelt reá. A leányka egy tálcát hozott, melyen húslé, hideg sült és egy üveg bor volt. Anselme az anyáról a leánykára forditá tekintetét, kit gyermekies figyelemmel bámult. Oly szép volt e leányka, hogy csaknem eszményi lénynek lehetett nevezni. Húsz vagy tizennégy éves volt ő ? A leggyakorlottabb emberismerek sem mondhatták meg, mert ha homloka és üde, őszibarackhoz hasonló gyöngéd arca nagyon fiatalnak mutaták is, magas és hajlékony alakja, fehér és kicsiny kezei, szép fekete haja oly kacérsággal vádolták, mely a gyermekkornak nem tulajdona. A tálcát egy játékasztalra téve, s az asztalt a szegény katona elibe húzta. És ha Anselme meglepetése indokolta fölkiáltását, midőn Bertraumét meglátta, nem kevésbé volt igaza a leánykának, midőn azt mondá, hogy az a gyöngeségtől elvész. Valóban Anselme nagy utat tett, s tegnap óta nem evett. Önkénytelenül is csaknem állatias mohósággal fogott a rögtönzött étkezéshez. A leányka elibe állt és jóindulattal, tiszteletteljesen kezdé kiszolgálni, s midőn a katona első évét lecsillapította, mondá: — Ah! uram, mert oly messziről s oly hosszú távollét után tér vissza, önnek igen szerencsétlennek, kell lennie. — Igen, kisasszony, — felelt Anselme, ki elragadtatva szemlélte a leányt, s kinek szétzúzott szivében hirtelen egy titokszerü láz keletkezett. — Talán tiszt volt ön, — szólt tovább a leányka. — Nehány óráig az voltam.........maga a császár nevezett ki. — Ah ! a császár ! — csodálkozék az gyermekies elragadtatással, — papa és mama eleget vesződnek, hogy ne szeressem őt . . . de én imádom . . . s oly nagynak találom, mint maga a világ. E szavakra a Napoleon katonája anyira megindultnak érzé magát, hogy megfogá a leány kezét, ajkaihoz emelé és egy könyet hullatott reá. — Róza, — mondá szigorú hangon Bertrautné, — mily bohó vagy te, tudod nagyon jól, hogy atyád, báró Bertraut tábornok megtiltotta neked Bonapartéról beszélni. Róza dacosan voná félre száját. — Én szeretem, — mondá, — s nem hiszem, a mit nekem beszéltek . .. papa és te . . . meg vagyok győződve, hogy ő viszatér . . . mert lehetetlen, hogy meghalt volna. . . Az olyan emberek, mint a halhatatlanok . . . nemde uram? Bertrauté görcsös rángásokat kapott , a valóságos kíspadon ült. Galoubet folytonosan jó étvágygyal evett, s szemeit nem vette le Rosáról. — Ugye, uram, a császár nevezte önt tisztté ? — Igen, kisasszony, azon iszonyú éjen, melyben a francia hadsereg Studianka falu füstölgő romjain táborozott. — Ah! beszélje el azt nekem, uram, — folytatá Róza kezeit összetéve. — Nagyon kiváncsi vagyok hallani, hogy mit csináltak ott akkor!... De senki sem akarja elmondani nekem... és midőn a császárról beszélek, nekem Bonapartéról szólnak .. . atyám pedig azt mondja, hogy az újkor legnagyobb vezére XVII. Lajos király. Melyik csatát nyertem meg ? Anselme, dacára fájdalmainak, francia jellemét és burgund kedélyét megőrizte. (Folyt, köv.) Az utósó mór királyok városa. Aki Cordova felől közeledik Granadához, az utósó mór királyok világhírű városához, annak vad és meredek hegyi vidéken kell átvonulnia. Minél jobban halad az ember előre, annál kietlenebbé, annál zordonabbá válik a természet. Végtére a szürkezöld olajfák is eltűnnek, s bármerre fordúljon a szem, nem lát óriási kopár szikláknál egyebet. Csak itt-ott a völgy mélyében akadunk egy-egy rozzant gúny hóra és egy parányi müvelt földre, mely a hegyi patakoktól kapja nedvességét. De épen e pusztaság fokozza a vidék sajátságos nagyszerűségét. Órákig mehetünk és egyetlen egy növényt sem látunk. Köröskörül puszta kőtömegek! Mily remek látvány gyönyörködteti azonban az utazó szemét, ha e sziklás labyriddból kiér. Előtte fekszik egész pompájában a Sierra Nevada és a tündérvilág városa , Granada. Lója mögött kezdődik a hegykoszorúzta granadai fönsík, melyet a Quadalquivirbe ömlő Xenil hasít át. A vidék egyre szebb, egyre műveltebb. Ott ragyognak a nap fényében a Sierra előhegyeihez simult város fehér falai. A granadai „vega“ (fönsík) mintegy negyven helységet foglal magában. Pompás szőnyeghez hasonlít, míg a Sierra Nevada magas és bizarr alakú hegyei a menyezetet képviselik. A föld igen termékeny és a mivelés fáradságát dúsan jutalmazza. A lakók szorgalmas emberek, henyélést és lomhaságot nem ismernek. Granada maga egyelőre, és különösen az első látásra nem felel meg a képnek, melyet képzelnünk alkotott a költők által dicsőített romantikus városról. Utcái keletiesen szükek és görbék, s a házak kevés kivétellel jelentéktelen külsejüek s régi szokás szerint a külvilágtól elzárvák. Mint keresztény város, Granada természetesen roppant sokat vesztett egykori fényéből, habár nem is oly rozzant, mint a szomszéd Cordova. Fénykorában, midőn fővárosa volt az egyetlen mór királyságnak, mely az iberi félszigeten fönmaradt, 70,000 házat számlált, több mint negyed millió lakossal. Ötvenezer harcost volt képes kiállítani, mivel minden fegyverfogható férfi harcos volt. A lakosság most alig megy 70,000-re. Granadát egyedül vidéke teszi széppé. Rosz időben kevés élvezetet nyújt e város. A folytonos harangozás, a víz- és gyümölcsárusok iszonyú ordítása, éjjel pedig az éji őrök fütyülése nem tartoznak Granada kellemei közé. A lakók még májusban is vastag köpenyeket viselnek, melyeket igen ügyesen tudnak ráncokba szedni. Egy korábbi században képzelünk élni, ha e komoly és szép spanyolok méltóságteljes alakjait látjuk, kiknek a „sombrero“ vagy „capa“ oly jól áll; még a koldus is festőileg hordja rongyos köpenyét vagy nagy kendőjét. Esős időben egyedül a színház nyújthat némi szórakozást az idegennek, mivel Granadában hasztalanul keresnénk hangversenyeket, táncvigalmakat, nyilvános mulatóhelyeket vagy tisztességes kávéházakat. De mielőtt a város jelességeit szemügyre vehetné az idegen, előnyös szállást kell keresnie. Vannak ugyan Granadában vendégfogadók, de ezek iszonyú drágák s minden kényelmet nélkülöznek. Azonban az angol boardinghouse-ok módjára magánházakban is kaphat szállást és élelmet az utazó. Aki mélyebben meg akar ismerkedni a spanyol élettel, az erkölcsök és szokásokkal, az igen helyesen cselekszik, ha ily casa de pupilos vagy casa de huespedes-ben száll meg. E házakat egy darabka fehér papirosról lehet fölismerni, mely az erkélyre vagy valamely ablaktábla közepére van ragasztva. A bútorzat többnyire igen egyszerű, a spanyolok általán a kényelem és fényűzés tárgyait tekintve, igen messze állanak a többi Európától. Az asztalok és székek festett fából vannak készítve, a pamlag és kerevetek helyét nádpadok pótolják. A falak egyszerűen meszelvek. A granadai ház lényeges részét a patio képezi. Ez egy négyszögű udvar, mely majdnem olyan, mint a régi görögök corinthi átriuma. A patio körül egy karzat vonul végig, mely oszlopokon nyugszik - '386 .