Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-10 / 231. szám
231-ik sz. Szerda, okt. 10. ^ barMok~lere 7 Harmadik évfolyam 1866, pfiUÁ PÍTCT T. A PATT “r-“Negyedévre. . . 4 frt. g ' | f M ft i liwJlkJ I 1 8 M \ I li, Ml f\ . Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- ®.or •. • • • • 5 ha nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY.Sor minden !®30 ^ Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a fővárosi Lapok“ okt.—dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani, s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. Egy szépirodalmi napilap minden esetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. Tadnai Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói szó. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob. dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is a forintjával. Emich G U 8 Z tá V, akad. nyomdász s a „Föv. L.“ kiadója. Romeo és Julia III-ik felv. 5. jelenet — Zeise Henrik. — Pacsirta volt és nem a csattogány, Pöttyös ajakkal az zendüle meg ; Távozni int a pirkadó korány, Mely már erőt vesz a homály felett. Jer, jer, hadd függjön ajkam ajkadon, Még egyszer hévvel, lánggal, édesen, A csók is harmatosb igy hajnalon, Isten veled, én szép egyetlenem. — A csattogány volt, — az szólt, kedvesem, A regg Bugára még seholse kél, Pihenj karomban, álmodj csöndesen, A mézédes dal lágy zöngésinél. — Fehérlő ködben úszik, nézd a rét, A harmat hull, az éji szél lehel, Oly néma a természet ajka még — az éj nem árul — hidd meg — minket el.— Pacsirta volt, én édes angyalom, Fejünk fölött már a magasban dalt, Csicsergő nyelve szaporáz nagyon, S virágesőként hullong ránk a dal. Ki a szabadba hívja az ekét, A kakas is rárikkant élesen, S az égen már a hajnal-csillag ég — Isten veled én szépem, édesem. — A csattogány volt, édes ! meghihedd — Még fönn ragyog a halvány holdvilág, S körülte, mint egy fényes hadsereg, Csillog, villog a csillag-mirád. Nem űzi még a regg az éjt tova, Ne hagyj el engem, oh ne hagyj el itt ! Még elfödi az éjnek fátyola A tiszta szívek hű szerelmeit. Hagyj hát pihenni karjaid között Pihenni egyiránt nap s éjjelen, Feledve istent, embert, ördögöt, —— Csak csókod lángját s téged soha nem ! 8 nekünk dali a pacsirta, csalogány, S mig zeng a víg vagy bús szavú madár, Köszöntsön ébredésünk hajnalán, Mindegyre fényesb s pirosb napsugár. — Csukásai J. EGY NEVELŐ NAPLÓJÁBÓL. (Eredeti besz.ly.) /*. Szahmár tj tárrolytól. (Folytatás.) Fogaras falva, nov. 7. 1848. A gróf visszavonult a politikai pályáról; már két hete ülünk itt Fogarasfalván, ellenséges hangulatú, jogtalanul bujtogatott népség közepette. A gróf keveset akar tudni a változásokról; még arra is parancsot adott ki, hogy míg jobbágyaiért a kárpótlást meg nem kapja, addig gazdatisztje robotra , hajtsa őket. Szerencsére e méltósága többet ül könyvei, mint aratói mellett, s a tisztek számadásai is, melyek átnézését magának tartja fenn, már több, mint 15 év óta hevernek dolgozószobája padlatán. Az egerek aligha fészket nem raktak már beléjök. Azért világért sem szabad hozzányúlni. A jobbágyok rovásai *) is ott állnak elő szobája falán, jeléül a nem rég múlt, de hála istennek már végképen elmúlt sötét hűbéri időknek. Sikerült a tiszttartóval, mint igen értelmes emberrel megértetnem, hogy a gróf ezen parancsát nem célszerű végrehajtani, hanem tartsa meg a látszatot, vesse föl a dolgoztatott napok számát, de a napi bért minden munkásnak fizesse ki. Fogarasfalva igenis kiesik a nagy világ közlekedési vonalából, de azért már értesültünk az itt-ott előfordult erőszakos, már néha véres eseményekről, melyek a kitörendő polgárháborúnak első villámaiul szolgáltak. Én ma is figyelmeztettem a grófot, anyival inkább, mivel a falu maga is nagy részt oláh lakosságú volt, s e napokban több, szabadsággal haza bocsátott katona érkezett ide, kik hol a faluban, hol azon kívül összejövetelekre lázitották a népet. A gróf felelete olyan volt, mely önérzetemet mélyen sértette. — Ha fél az úr (szokott címem), meneküljön ; egy gróf Fogarasi, ő felségének arany kulcsos hive, tanácsosa nem félhet a császári sergek megtámadásától. Rendjeleim előtt minden tiszti bojt meghajol. — Nem is a hadseregről van itt szó nagyságos uram , hanem a már több helyen föllázadt népről. — A fogarasfalvi nép nem hasonlít azokhoz. A Fogarasi grófok mindig kegyelmes földes urak voltak, s ha más megtámadna is, ha jobbágyaim védelmezni fognának. Fogarasfalván én biztosabban alszom, mint Bécsben, vagy Pesten, hol elvetemedett fickók vették át a pórnép vezetését. Láttam, hogy nincs kivel beszélni. Nem is háborgattam csalálmaiban többet, de azonnal rendelkeztem, hogy négy ló a legvégső szükség esetére nyergesvé álljon, s egyike a hű cselédeknek mindig őrködjék a kastélyt körítő park hátulsó kijárata fölött. A cselédséget fegyverrel láttam el , volt elég a fegyvertárban, s mivel már ez éjen várható volt a megtámadás, öltözetlenül fogok lefekünni. Isten őrködjék felettünk, de különösen hazánk fölött. Kolozsvár, nov. 12. 1848. A mit sejtettünk, beteljesedett. A támadás 9-ére viradólag csakugyan bekövetkezett. Szerencsére az előintézkedések megmentettek a legnagyobb veszedelemtől. Az esemény igy történt: Éjfél felé járt. Én még fenn voltam, midőn egyszerre harang-félreverést és zavart lármát hallottam. Természetesen először is tűzre gondoltam. Volt is, épen a falu szélén fekvő urasági majort gyújtották föl. A cselédséget fellármáztam, s már épen a tűzhöz akartam indúlni, midőn a grófnak egy régi galambősz jobbágya szobámba lépett, s remegéstől alig érthető hangon a grófot kérdezte. Mondám, hogy alszik. Az agg képéből kikelve mondá : az Istenre kérlek, költsd fel, és fussatok még e pillanatban. Az égés csak jel; néhány pillanat múlva itt lesz az egész falu a kastélyban, és akkor vége mindennek. Én futok, mert ha itt találnak, nekem is végem van. Ha nem akar hinni, mondd a grófnak, hogy az öreg Gligor hozta a hírt. Ekkor majd elhiszi, tudom. Az agg oláh tőle telhető sietséggel hagyta el a kastélyt, s én a grófot és Agathát azonnal felköltöttem . Aladár már régen fenn volt, s a fegyvereket tölté. A gróf még most sem akarta hinni, de midőn az öreg Gligor nevét emlitem, végre felkiáltott: — Az árulók, igy már igaz! Gligor, atyám egykori hű szolgája, soha se szokott hazudni. Időbe került, mig a gróf nem nagy rendben tartott becses iratait összeszedhettük, s végre mindnyájan lovon ültünk. Még alig értünk a kert közepéig, már hallottuk az irtózatos zajt, mely a kastélyból ide hangzott, s a döngetéseket, a mint az ajtókat betörték. A széles úton a grófot és Agathát közbe vettük; hátul a gróf hű huszárja, Péter nyomult utánunk. Kétségkívül üldözni fognak. De a fő kérdés az volt: nem zárták-e el a kastély hátulsó kijárását ? . . Lovainkat vágtatásra ösztönöztük, hogy a veszélyes határon mielőbb túl legyünk. De még nem értünk egészen odáig,midőn az oda állított örök lövéseit hallottuk, mi kétségtelenül támadást jelentett. Aladárral előre ugrattunk, hogy a támadók között utat nyissunk. Szerencsénkre épen akkor kezdettek szállingózni a megtámadók, s erőnk a mi oda állított őreinkkel növekedett. Kardjainknak jobb hasznát vettük, mint lőfegyvereinknek. A támadók fegyverei: kiegyenesített kasza, vas villa és lándzsa nem igen állották ki a versenyt hatalmas sollingeneinkkel. — Csak előre gróf úr a kolozsvári után! — kiáltám, nekünk egy kis előnyt kell készítenünk, hogy sarkunkban ne legyenek. Péter, maga is induljon a grófékkal. Néhány percnyi szabdalás után sikerült a tiztizenöt emberből álló tömeget szétrobbantanunk. . . Siettünk a grófék után. Csak most vettük észre, hogy mig mi küzdöttünk, nehány lóhátas rabló, mokány lovaikon közénk s a menekülő grófék közé vágott, mindenütt sarkában lévén a nehézkesen lovagló grófnak. A hold világánál jól kivehettük a távolságot, mely köztük, a az üldözöttek közt vala, s mely már alig tehetett többet húsz huszonöt lépésnél. Ellenben közöttünk s az üldözök között több száz lépésnyi volt a tér, melyet a legerősebb vágtatással is alig volt kilátásunk a támadás előtt hátra hagyni. Egy lövésre, melyet a rablók tettek, Agatha lovát összerogyni láttuk, s még mielőtt segélyére lehetnénk, a gróf jajveszéklését hallottuk, kit szintén többen támadtak meg. Egy rabló Agathát hatalmába ejtette, és lovára emelve, a falu melletti erdőnek vette útját. Nem volt veszteni való idő. — Aladár! — kiáltok — siessen atyja segélyére ! Magam az Agathát hurcoló rabló után vágtattam. A küzdelmet nem irom le. Elég, hogy pár könynyű sebbel sikerült az ájult leánykát kimentenem, s egy óranegyed alatt utólértem a grófot és társait, kik makacs küzdelem után megszabadultak. Csak szegény Péter kapott egy mély kaszavágást homlokán. Jó lovainknak köszönhettük, hogy kikerülve a falvakat, Tordára, s innen Kolozsvárra érkezhetünk. Itt is minden mozgásban van már. A gróf Magyarországra készül, én az először szervezett honvéd-zászlóaljba csaptam fel. Aladárt sikerült a hasonló szándékról lebeszélnünk. Holnap indulnak Pestre. . . . (Folyt, köv.) m *) Fahasábok, melyekre Erdélyben a leszolgált napszámot vala szokásban fellőni. ”