Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-01 / 1. szám
1-ső sz. Szerda, január 1. Kiadó-hivatal: Pest, báró tok-tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 írt Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat lapunk jövő évi, vagyis ötödik évfolyamára ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Főtörekvésünk leen a jövőben is oly változatos tartalmú lapot adni, mely műveit nők és férfiak igényeit egyiránt kielégítse. Az előfizetési összeget (félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft) Emich Gusztáv kiadónk hivatalába kérjük miegébb beküldetni. „SZEGÉNY LACI“ TÖRTÉNETE. (Beszély a 48/49-diki magyar jogharc idejéből.) P. Szathmáry Károlytul. Alig van tájék a hazában, mely hajlandóbbá tegye a kedélyt búskomoly ábrándokra, mint az, melyben én lakom. Lakom pedig Nagy-Enyeden, szemben az erdélyi református püspök egykori szerény hajlékának romjaival. E kilátással ama hegyekre, honnan azok jöttek, kik által az átellenes épület romokká lett. Szárnyatlanul, mint egy római diadalív, áll a nagy kapu velem szemben, s mellette a puszta ablakok faragott kőrámázatát is döntögeti már az idő; látszanak a lépcsőzetes följáró oszlopai is, s az a kisded házele, hol hajdan boldog, csöndes, patriarkhális élet volt. Most minden üres, romladozott, födéltelen és puszta. Azokon az ablakokon, melyeken valamikor kellemes, szende leányka tekinthetett ki az arra menőkre, egy-egy — különös bujaságot nyert — bozót haragos-zöld levelei és bogyói kandikálnak , s a falakon visszataszítóan vörös foltok, talán a felülről lemosott téglapor, talán valami egyéb .. . Némely vérmes reményű politikusunknak nem lenne ez az enyém rosz szállás. Sok okot nyújt a komoly gondolkozásra . . . És ha friss léget szívni fölmegyek a lakásom fölötti Őrhegyre, ezt a szomorú képet még most is megtízszerezve, meghúszszorozva látom. Lábaim alatt a még máig fölépületlen tanintézet, melynek romjai fölött már két ízben hallotta vad hahotáját az emberi sötét testvérgyűlölet idétlen szülöttje , a romszellem; túl azon egy száradában lévő szomorú fűz s a 400 enyedi lakos hamvait takaró „közös sír“; idébb a „kápolna“ 17 tanuló csontjait fedi, kiket 1704 ben Tige vad csordái öltek meg ; balra a miriszlói völgy, honnan a zsarnok Mihály átkozódva futott el azon sötét korban, midőn a magyarnak még Básta is védangyal lehetett; lenn a Marosvölgy klaszszikus ködében Gyula-Fehérvár, hol a Hunyadiak szent hamvait tízszer szórták szélnek a legátkosabb kezek s a sz.-imrei csatatér, hol Kemény Simon martyrhulláján tombolt át a vad ellenség, hogy Hunyad kardjába omoljon ; nyugotra a kúp alakú „Kecskekő“, melyről százával szórták le országunk lakóit Básta vallonai; idébb a negyvennyolcadiki lázadás fészke, s a kopasz Pilis, melynek völgyeiben anyi szilágysági földiének nyugosznak szétszórt hamvai. S mindezek a jog és igazság nevében történtek; mindazok, kik ezt cselekedték, egy-egy szent eszmét hirdettek ajkaikon ! És mégis e helyen pihenni kedves énnekem. Ez eseményekben egy nagy vigasztaló tanulság van. E megszámlálhatlan sírtömeg, e beláthatlan temető fölött új virágok fakadnak ; ez anyiszor letarolt völgyen, halmokon habzó vetések zengenek, s a nemesitett borág gerezdei fakadnak; a háromszor feldúlt tanintézet udvaráról ezernél több tanuló gyermek vidám zaja hangzik föl, s mind a szellemi és anyagi ipar magyar elme és kéz szüleménye. E föld azé, kinek érette legtöbb vére folyt; e völgyet isten nekünk teremtette; számunkra tartja fönn. Nem csak a természetben, a történelemben sem vész el semmi, s ha igaz, hogy az egypti múmiák koporsóiban talált négyezer éves búza gazdag magot ad, az elbeszéltnek látszó eszméknek is kell, hogy tavaszuk legyen a jövőben. Ez eszme s az isteni természet megaranyozzák e szerencsétlen események színhelyét, s a lelket azon édesbús hangulatba ringatják, milyennel a tengerész tekint partról a háborgó tengerre, melyen csak nem régen maga is anyi vészt és vihart állott ki. Egy alkalommal oly ismerőmmel álltam az Őrhegy ormán, ki a város 1849-ki halálát és későbbi föltámadását átélte. Sok érdekes eseményt tudott a korszakból beszélni, hiszen minden egyes család története egyegy szomorú regényhez adhatott tárgyat, s maga a város föltámadásának története anyia és oly tréfás eseményekhez nyújt anyagot, hogy a vidám hangulat könyüket facsar szemeinkből. A visszafoglalás hasonlított ahhoz, a mint az amerikai farmerek tesznek a vadon erdők azon helyén, melyből indián csoportok az előbbieket kiölték , vagy a mint Árpád magyarjai vonulnak be Róma és Etele századok óta romban álló palota romjaiba. Néhány bátor férfiú jelent meg legelőször. Ott foglaltak helyet, hol ha fedelet nem, legalább boltozatot találtak. Az ablakok, ajtók eleinte az ismeretlen kényelmek közé tartoztak. Később a különböző épületromok közül szedtek össze ablakkereteket, fél égett ajtókat s alkalmazták a hogy lehetett, egy pár tenyérnyi kéz nem hozta zavarba a nagy lelkeket. Különös, hogy az első visszavándorlottak között egy orvos és egy ügyvéd csaknem elsők valának. De az orvos egyszersmind gyógyszerész, gazda és üveges, s az ügyvéd asztalos is volt. Együtt laktak s egymás távollétében helyettesiték egymást. A gyógyszertár nehány legszükségesebb szerből állott s ezek használatát az ügyvéd is hamar megtanulta. Vásárosaik úgy is leginkább a havasról lejövő mokányok voltak, kik váltig sajnálkoztak most, hogy nincs hely, hol termékeiket, kézmüveiket eladják, kicseréljék. Ezek számára egyféle gyógyszerből sokféle kitelt. A szarvaszsir, oroszlánzsir, nyúlháj, ördögfagygyú, s tudná az ég minő babonás dolgok, melyeket ez együgyű néppel kuruzsló asszonyaik véteznek, mind kitelt az egyszerű sertészsirból. Eleintén nem lehetett Enyedet kellemes tartózkodási helynek mondani. A gazdátlan ebek néha éjszakák hosszán át vonítottak. Kertelések az egyes telkek között épen nem voltak, úgy hogy keresztül-kasul lehetett járni az egész városon bárminő irányban, mintha csak a Hortobágyon laktak volna. Lassanként azonban a gazdák is szállingózni kezdettek, s az enyém-tied kérdése újra fölmerült, mint Nimród idejében. Némely ember bajjal tudta teljesen lerombolt háza helyét föltalálni; némelyiknek maradt anyi az egykori házfalakból, hogy az első termés szalmájából fedelet galyabizhatott rá. Van, ki szegénysége miatt, máig sem vitte sokkal többre. Kezdetben politikai, vagy politiális hatóság sem létezett, s minden egyes, mint az Arábia sivatagjain utazó, önnön személyes bátorságára és védletére volt utasítva; az iparnak csakis fazon emberei jelentek meg eleinte, kiknek művei az ember legkezdetlegesebb szükségeire vonatkoztak. Még ma is föltűnő az egyszerűség a bútorzatokban; előkelő családok keveset gondolnak azzal, hogy legjobb szobáikban oly bútordarabok tűnnek a látogató elé, melyek a veszély napjait valami véletlennél fogva átélték; de a kiállott szenvedések nyomait nagyon is magukon hordják. §§? Majd népesülni kezdett a város, s midőn az új nemzedék is lábra kezdett kapni, eljött egyike a hajdani nagy tanintézet tanárainak ; egy pár tanszobából kihordatá a romokat; utat vágitott a tanoda udvarán nőtt dudva között, s a csaknem egyetemszerű fötanoda helyén, pár ifjú tanító segélyével, elemi iskolát nyitott. I. Végre, midőn a szerencsétlen lakosok fáradságos küzdelme után, a mező- és helyreállított szöllőhegyek meghozák terméseiket: megjelentek az akkori kormány közegei is: a muszkacsákójú zsandár, az akcizáló finánc és az új korszakhoz oly jól illő (!) aranycsillagos beckker. A vér újra lüktetett, Schiller földosztálya (Theilung der Erde) megtörtént; a kis állam élete megindúlt. . (Folyt. köv.) Az első ősz hajszál. Egy ősz hajszálat találtam, Elsőt kedvesem fején . . . Óh ez egy fehér hajszálban Menyi mindent látok én ! A tíz évet, mely röptében Beá is árnyat vetett, S fátyollal fedé sötéten E derült tekintetet; Hűségét, mely jóban, roszban Keblem’ keblével fedé, S a bút is, mit én okoztam, Mosolylyal kötötte bé. Ezt a múltból. — S a jövőrül, Melynek im hirnökje lett ? — Kis fehér szál, ákj te őrül A kétes jövő felett ! Ábrándozva, elmerengve Függ rajtad tekintetem . . . — Bús sejtelmet költ szivembe’, S mégis oly kedves nekem: Mint első sárgult levélke Ősznek közeledtével, Mint, ha indúlunk a télbe, A legelső hópehely. Boldog nyaram, nyájas őszöm, Oda vagytok, tél közéig; S mégis vidáman üdvözlöm A legelső hópehelyt. Nyájas estékkel kecsegtet, Meleg kandalló körül, Hol a téli fagy fölenged Míg vihar zúg messzirül. Összeülünk egy sarokba, S elcsevegünk boldogan, Míg az idő, szárny csattogva, Fejünk fölött átrohan. Gyermekink is mind körültünk, Nőnek szemeink előtt, — Mit reméltünk, min örültünk, Észrevétlen nő velők. Még majd nagyanyává tesznek, — Ah, ha azt megérhetem ! — Akkor nem egy ősz szál reszket Tiszta fehér fejeden. Nem bánom ! Nem rémit engem E legelső hópehely: Csak telemet boldog csendben Te veled tölthessem el! Szász Károly.