Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-22 / 69. szám
69-dik sz. Vasárnap, március 22. Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj : Negyed hasábos petit sor.....................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Az összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendők. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. Az őrült. — Musset Alfréd utósó költeménye. *) — „Jó börtönör, hallottad a regét A hütelenről, óh ! hallottad-é ? Korallok, gyöngyök egész seregét Hordta magán a büszke szép Adél. Az élet: az szemébe lopta az eget, A sátán, az kilopta a szivét . . . Vad gúny mosolygott ajkai megett, A melynek én szentül, szentül hivék ! A hütelenről a regét Hallgasd meg csöndesen! . . Ősz volt — sárgulni kezdett a berek, Mi némán ültünk egy vén bükk alatt — , rám hajolt, s én azt hivém: szeret! A bús idő enyelgés közt haladt. Körültünk szerte jártak emberek, Mi nem figyeltünk rájok; — egy alak jött most felénk, s vad gúnynyal ránk meredt, S ő fölsikoltott e nézés alatt! . . . De én többé egy árva szót sem szóltam — Elváltunk, némán, csöndesen, kábultan ! Aztán az ősz is elmúlt, s jött a tél ! És én nem láttam őt soha, soha! Futottalak, kerültelek, Adél ! Szívem benőtte a közöny moha, De egyszer óh ! megláttam őt, amint Egy ifjú karján vígan lépdegélt, S reám rohant a féltés szörnye mind ! Vad mérgem a pokoltól kért segélyt! Rengett a föld . . . zúgott a jég felettem . . . Megesküvém halálod — önfeledten! ... Ej volt, sötét éj, — könyezett az ég. Kihalt a város — jól emlékezem ! Járt, kelt a szél nyöszörgve, sírva szét. — „Most megteszem!“ S — nem reszketett kezem! Lángolt fejem, mint egy tüzes kohó, Szegény leányka ép imádkozott, — De én — de én megöltem őt . . . ohó! Még azt se mondta, hogy légy átkozott! Jó börtönőr! óh , volt-e bűne, volt e ? S feltámadáskor majd az úr feleld e?“ Elhallgatott, s bámúlt a földre le — Sírt, sírt szegény — sóhajtott ki vele. A börtönőr is könyezett vele, Némán merengett a vidékre le. Az estharang messzen imára csendült, Rezgett a légben lágy zenéje halkan, E hangra szivük lassan összerendült, — Künn harmat-könyet hullatott az alkony — Szivük mélyén valami fölriadt S buzgón rebegték : „Ave Mária!“ Ábrányi Emil. A GAZDAG ROKONOKNÁL. — Beszély. — Irta Györy Vilmos. (Folytatás.) A pesti vedégek közül a család e legifjabb tagja mutatott legtöbb városiasságot a szegényebb rokonokkal szemben, s aki figyelemmel kisérte a lányka arcát, lehetetlen volt észre nem venni azon, hogy ő ítélgető szemekkel hasonlítgatja össze — bárha elég óvatosan is — a falusi leánykák egyszerű öltözetét, büléküket s munkaszokott kezeiket az ő sokkal finomabb hasonló tulajdonaival, s mindanyiszor a boldogság azon mosolya száll ajkaira, mely azt fejezi ki világosan: — Az én ruhám divatosabb, az én balékem izletesebb, az én kezem sokkal finomabb ezekénél. S ki tagadhatná, hogy ebben igaza volt. De ha Elvira beszédre nyitá meg ajkait, szavainak puszta hangzása is elárulá, hogy családja körében nem a magyar nyelv az otthonos. Ugyanazon németes kifejezések, fordulatok valának észrevehetők az ő szavaiban is, melyek anyjának, a német családból származott nőnek beszédében. S kétségtelen, hogy ez a körülmény, kivált magyar társaságban, hátrányára szolgált mindig a fiatal leánynak. Az apa jobban észrevette azt, mint az anya, s hihetőleg ez volt egyik oka, hogy abban a nyomban, mihelyt leánya megszólalt, az apa mintegy önkéntelenül oda figyelmezett. S éh hogyan örült, ha leányának sikerült egy-egy mondatot egészen hibátlanul kiejtenie. Aki a megérkezett vendégeket figyelemmel kísérte, kétségtelenül észrevehető, hogy bárha ezek egyaránt szívesek és előzékenyek voltak a barátságos háznép minden tagjához, tekintetük mégis leggyakrabban s legtovább rendesen Iluskán időzött. Nem egyszer történt, hogy Károly úr és neje egy és ugyanazon pillanatban kisérték a szép, kedves és okos leánynak mozdulatait s szavait, azután mintegy önkéntelenül egymásra néztek, s habár hirtelen, de sokat mondó pillantást cseréltek egymással. Már ezen egyetlen körülményből is sejthető való, hogy a nemzetes úrnak csakugyan igaza volt, midőn Károly levele olvastával azon kérdést veté föl: vájjon mi kellhet annak ? amely kérdés mindenesetre kételkedést fejezett ki a levél tartalmával szemben. A pesti vendégek jövetelének igazi célja még aznap este nyilvánvalóvá lett, vagy jobban mondva leendett azok előtt, kik az egész háznép nyugalomra térte után magukra maradt férj és nő halk hangon, majdnem suttogva s francia nyelven folytatott párbeszédüket kihallgathatták volna. — Nos, Hermin — kérdé a kereskedő, — mit mondasz Ilonkához? — Nekem, részemről, nagyon tetszik — viszonzá a kérdezett, — korára nézve nagyon megegyez Elvirával, s úgy látszik, nagyon jól szoktatott leányka. — Atyjától kérdezősködtem felőle. Természetesen egész elragadtatással szólt róla. Mondá, hogy a leányka igen szorgalmas volt mindig mindenben, s amit e szerény kör nyújthatott, nagy örömmel tanult mindenkor. Ha ez áll, hiszem, hogy igen jó és serkentő hatása lenne Elvirára is, hogy együtt tanulnának. S végre is Elvirának versenytársra van szüksége, hogy immár ő is komolyabban hozzálásson a tanuláshoz. — Úgy látszik, Elvire vonzódik hozzá. Rövid ideig voltak együtt, s máris majdnem testvéri bizalmasság fejlett ki közöttük. Szépen beszél a lányka magyarul ? — Igen szép kiejtéssel, nem hibátlanul ugyan a nyelvtani szabályok magasabb követelése szerint, de azért igen tisztán. Hiszem, hogy Elvira sokat nyerne tőle ez egy tekintetben. Többet a folytonos együttlét által e magyar lánykával, mintha naponta egy-egy órát venne a legjobb mestertől. — Annak igen örülnék, mert hiába, beismerem, hogy ez ma már a kor követelményeihez tartozik, s nem szeretném, ha leányomnak e hiány miatt valaha pirulnia kellene. Hanem mit hiszesz: ide adják-e a leánykát szülei ? — Ha jól tudom, hat gyermeke van szegény bátyámnak. Úgy hiszem, örülni fog, ha legalább egynek nevelési gondjaitól megszabadul igénytelen állása mellett. Ő igen helyes belátású férfiú és kétségtelenül örömmel fogja venni azt az ajánlatot, hogy leányát négy öt évre hozzánk adja. — Simítani természetesen igen sokat kellene rajta, no de hisz ez nem is lehet máskép. Nagyon becsülöm szüleit, hogy anyi ezer baj dacára csak enyi gondot is fordítottak gyermekük nevelésére. Holnap mindenesetre beszélünk szüleivel. — Előbb talán Elvirát kérdezzük meg, kedvesem, ha szeretné-e ? — Igazad van, hiszen ez őt érdekli kiváltképen. Várjuk be a holnapi napot, hogyan szövődik a lánykák között a bizalmasság, s ha Elvirának nem lesz kifogása ellene, szóljunk a lányka szüleivel. — Nyugodtan hajtom ma fejemet párnámra, mert lelkiismeretem súgja , hogy mind leányom, mind becsületes, derék rokonom javát kívánja szándékom előmozdítani. S a vendégek két idősebb tagja megérkeztük első estéjén azon gondolattal hajták álomra fejüket, hogy leányuk szellemi fejlődésének érdekében, a szegény kis rokont szerencsésebb körülményekben bővelkedő házukba fogják befogadni. *) Megjelent a „Gazette des Tribuneaux“-ban, IV. A segédtanító úr szobájában. Hermina nagyságának igaza volt, midőn azt mondá: úgy vette észre, hogy Elvira vonzódik Ilonkához. Különösen visszataszító tulajdonokkal kell bírnia valamely fiatal leánykának, ha egy másik, hasonkorú gyermekleány csakhamar nem vonzódik hozzá. Semmi sem könnyebb, mint fiatal, úgyszólván, egészen gyermekleánykáknak barátságot kötni egymással; semmi sem nehezebb, majdnem lehetlen is, mint ezen barátságot az egész életen át megtartani. De kimondani azt, hogy soha ennél kedvesebb teremtést nem láttunk, megszeretni őt egész lélekkel, bizalmassá lenni hozzá rögtön, azonnal, s halálig való hűséget és barátságot ígérni, mi könnyebb s mi legegyezőbb a női fogékony természetnél, kivált a gyermeteg fiatal szivekben. S főleg ahol olyan körülmények egyesülnek, mint Ilonkánál és Elviránál. A városi lányka tele volt hiúsággal; az egyszerű falusi lányka szivének egész teljességéből érezte amannak fölényét, s önkéntelenül meghajlott előtte. S óh, mi eshetett volna jobban amannak, mi szerettethette volna meg Ilonkát vele inkább, hanem ha ennek alázatossága. Ő ragyoghatott, ő tündökölhetett mellette, s amannak szintén szemei kápráztak az ő fényétől. Elvira, gyakorlatból, több nyelvet beszélt; a falusi lányka édesanyai nyelvén kívül egyetlen hangot sem; amaz fiatal kora dacára ismerős volt a fővárosnak azon szellemi élvezeteivel, mikben szülei egyetlen leányukat talán nagyon is korán részesiték; emez falucskájuk kis körén túl alig volt néhány órajárásnyira, s a szomszédfalvakban is csak olyannak tapasztalt mindent, majdnem a legutósó vonásig, mint odahaza. S még ehez azon körülmény is járult, hogy Ilonka szokatlan tanulási vágygyal volt megáldva, melynek folytán a fővárosi lányka fölületes, ragyogni vágyó, mondhatnók : dicsekvő előadása rendkívüli hatást gyakorlanak ismeretszomjas lelkére, mely hatás nem egyszer azon őszinte fölkiáltásban nyilatkozott ajkain: — Istenem, mily boldog vagy te! Menyit tudsz te! Oh ha mindazt valaha én is megláthatnám! Elvira el volt ragadtatva. — Anyám ! — kiálta, karjait Ilonka vállain átfonva, s az elpirult leánykát összecsókolva, — ez az Ilonka egy kis angyal, akit én mindjárt megestek. Az anya fejét csóválta ugyan, hanem mosolyából észrevehető volt, hogy leánya nyilatkozatát igen kedves, gyermeteg megjegyzésnek tartja. (Folyt. köv.)