Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)
1868-04-22 / 93. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 2. sz. Ötödik évfolyam 1868. V 93-dik sz. Szerda, április 22. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Az, összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendő!?. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. Sötét az éjjel... Sötét az éjjel, sötét, mint az élet, Az égnek nincs egy rezgő csillaga. Nincs fény, sem dal, nincs zivatar, sem villám, Mindenfelé csak hű, csend, éjszaka ! Hideg van, fázom, eltűnt a meleg nyár, És itt a tél, mit lelkem félve várt. Szállj vissza lelkem a múlt édenébe, Hozz éjjelembe egy fénylő sugárt. * * * Ah itt vagy újra, itt vagy édes otthon Te árnyas völgy, te kedves zöld halom ; Oh, milyen szép vagyoh miként szeretlek, Szent földedet könyezve csókolom. Itthon vagyok hát, óh mily jó pihenni, Ez ismert lomb alatt, a bársony fán! Hisz már oly rég vendégkép vándoroltam Az idegen világban, odakünn. Oh, hallom azt a régi csalogánydalt, És újra nyílik az a sok virág, Mindenfelé üdv, fény, zene és illat, Oh itt vagy, itt vagy, szép tündérvilág ! Az égen hajnal s a virág szemében Remegő vágynak, kéjnek könnyéül. Szívem újjá teremtve, régi hévvel Dobog, remél, fáj, vérzik, üdvözöl. S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal, Álomszerűn megrendül lelkemen Édes zenéd, barátság , gyermekálom, Csáblangod, szép hazugság, szerelem. Lelkem megállj, óh hagyd el azt a tájat! Virágos völgyet, kéklő hegytetőt! Nincs már hazád ott, nincs szív, mely szeretne . Keresd föl a magános temetőt! Borulj egy sírra, abban eltemetve A szeretetnek egy világa van. Zokogd ki badat, aztán újra vissza Az idegenbe árván, hontalan. Emlékezz lelkem, hogy a fényes múltból Csak e virágtalan bús sír maradt, Hintsd rá az emlékezet szent virágát, Sírd rá keserved és áldásodat. Most vissza, vissza ! újra itt az éjjel, Az égnek nincs egy rezgő csillaga. Nincs fény, sem dal, nincs zivatar, sem villám, Csak lelkem virraszt árván, egymaga. Atala. A VÁRATLAN LÁNYKÉRŐ. (Beszély.) írta: Reményi fiataln. (Folytatás.) Kinek is tetszenék ez arc, melyről a szenvedés letörté a rózsákat, — mondá magában — a szem, mely köré árnyék esett, e vonások, melyek oly hidegek és élettelenek! Etelkának igaza volt, nem abban ugyan, a mit imént mondott, mert bár való, hogy orcái halványak, vonásai hidegek voltak, de épen orcáinak e szoborszerűségében volt valami oly sajátságos, mi átalában fölkelte az érdeket, főkép ha nagy, élénk, sötét szemét hozzá gondoljuk, mely körül oly jól illett a gyönge sötét árnyék. De abban igaza volt Etelkának, hogy bármenyire gyöngéd és előzékeny volt is Béla iránta, azért mégsem érdekelte őt a lányka jobban, mint akármelyik más. Hiszen kereste-e csak egyszer is társaságát saját jó szántából ? Engedett-e miatta bevett szokásaiból ? Bevett szokás volt nála minden szabad idejét vagy a közel eső fővárosban, vagy szobájában olvasás és rajzolással — mely kedvenc foglalkozása volt, — tölteni. Nem ugyanezt tette-e most is, midőn Etelka házuknál tartózkodók ? Elkísérte Etelkát sétáira, mert véletlenül többnyire jelen volt, midőn a lányka fölkészült, és mert nem tehető máskép, anélkül hogy az udvariasság ellen ne vétsen. Kár is volt tehát csupán szeszélyből azokat a kedves sétákat abbahagyni. Hisz mi nagyobb öröm lehet falun, mint gyönyörködni a természetben. Etelka tehát újra megkezdő esti sétáit, és hosszú idő után először is a ház alatti kertbe mentek. — Nézze, — szólt Etelka , egy fehér petúniát leszakasztva, melyet az ifjúnak nyújtott, — mily kellemes illata van ennek a szerény kis virágnak. Béla megszagolta a virágot, aztán visszanyújta a lánykának, azzal a megjegyzéssel, hogy valóban kellemes illata van. Etelka ajkai mosolyra vonultak, de volt e mosolyban valami oly elfojthatlan keserűség. — És ennek a szívét féltettem én! — gondolá magában. Aztán tovább haladtak, és beszéltek virágokról, madárkákról s egyéb ily dolgokról, melyek csak fiatal szíveket érdekelnek. III. A napok minden változás nélkül múltak egymás után, míg végre következett egy szép alkonyat, mosolygó, mint egy boldog menyasszony álma. A nap ragyogva tűnt alá, s áldólag pihenteté arany sugarait a kis falut környező tágas réten, mely úgy tűnt föl, mint ha csillámló arany lepel borult volna rája. A réten túl lévő tarka hegyláncolatok első sorát, melynek lábainál kisded falucskák vonultak meg, teljes homály fedő, míg a túlsó hegysor ismét ragyogó világosságban tűnt föl. Fiataljaink kinn ültek a szabad térre nyiló folyosón, és gyönyörködve nézték az előttük elterülő látványt. Sokáig hallgatagon ültek egymás mellett, végre Béla szólalt meg: — Találós mesét kérdek. Miért nem talál a szív anyira megnyugtatót az emberek közelében, mint a természet keblében ? — Hiszen ön nem ismerheti az embereket, mert távol a nagyvilágtól, a természet ölén élte le napjainak nagyobb részét. — De azért érintkeztem emberekkel. És végre, mit tudom én, talán a levegőben van, és azzal együtt szívom lelkembe a bizalmatlanságot. Etelka nyugtalan szívvel tekintett az ifjúra, ki nem ismerte az életet, és mégis gyűlölte azt; nem ismerte a boldogságot, és nem is remélte. Oh, ha hatalmában állna meggyőzni ez ifjút, hogy vannak még hű, önfeláldozó szívek, melyeknek minden boldogsága mások boldogításában áll. — Hiszi ön, hogy bennem bizva, csalódnék valaha? — kérdé Etelka önfeledten. Az ifjú kérdőleg tekintett a lánykára, mintha szavait nem értené. — Avagy — folytatá, oroszul tenné ő, a ki önben biznék ? — Lelkemre nem ! — szólt az ifjú határozottan. — Ne lássa ön, és csak nem hiszi, hogy egyedül áll e földön, ki igaz, őszinte és tántoríthatlan lélekkel bir ? — Nagysádnak igaza van, de — — És ha végre oly szívre akadunk, — vágott közbe Etelka, mialatt arca kipirult, — ha oly szívre akadunk, melynek minden dobbanása, vágya, boldogsága egy a mienkével, mely a miénkben él, as az ily szív kárpótolhatna egy élet fájdalmáért. Etelka szavát elfojtó szive erős dobbanása. Ez szivének föltámadása volt. Szegény, azzal ámította magát, hogy szive meghalt örökre, megölte a csalódás fájdalma. De a szív nem hal meg, csak elzsibbad, eltompul, és egy időre fogékonytalanná, érzéktelenné válik, így volt nála is. Ha valamely boldogtalan előtte szenvedéseiről beszélt, nem csalt szemébe részvétkönyeket, egy gondolat foglalta el csak: mik ezen fájdalmak azokhoz képest, amelyeket ő átérzett. Ha boldogságról beszélt előtte valaki, megnyugodott abban, hogy rá nézve az meghalt. És nem bánta, hogy így van; jobb ez az érzéketlenség, mint ma örülni valaminek, és holnap sírni fölötte. Sokszor elmélkedett így Etelka, és arca hideg maradt, keblét nem szokta össze a fájdalom; látszék rajta, hogy megszokta e gondolatokat. De mily másként érzett most. A csalódás átszenvedett fájdalmának minden erejével föltámadt lelkében a vágy oly szív után, mely az övét megértse, melynek üdve, élete, boldogsága egy legyen az övével. Miért kellett ennek megtörténni ? Miért nem maradt szive érintetlen, mint már oly régóta ? IV. Ismét több idő telt el. A vágy megértetni s egy vele rokonilag érző keblet találni, mindinkább erősbödött Etelka lelkében. Az úr szivében mind sivárabb, mind fájóbb jön, és félt a tárgytól is, mely azt betölthetné. Béla jelenléte türhetlenné lett rá nézve. Éjszemének fényes átható tekintetét nem birta kiállani. Nem tagadhatta többé maga előtt, hogy ez ifjút kerülnie kell. Hiszen hányszor nem mondta neki Béla, hogy szíve hideg, szerelemre képtelen, mert a bizalmatlanság gyökeret vert benne, mielőtt a szeretetet ismerte volna; maga sem tudta miért: a levegőben volt és azzal szítta magába. — Meg van írva, hogy boldogtalan legyek szerelmemben , — gondolá Etelka, és összeborzadt. Eszébe jutottak az átélt csalódás fájdalmai. Elmélkedése közt egy eszme ragadta meg, mely sok belküzdelem után végre határozattá vált. Etelka eltökélte magában, hogy lehető leghamarább eltávozik e helyről. Érezte, hogy e helyen neki minden óra, minden pere csak új szenvedést szülne. Minő boldog lett volna, ha csak távolról sejti is, hogy Béla szívét szintén fölrázta eddigi nyugalmából az említett esti társalgás. A lányka fölindulása, rajongó szavai valóban mind oly sajátságosan hatottak az ifjúra. — Tehát létezik mégis boldogság! van ember, ki hisz, remél! Tehát a szerelem nem puszta szó, s van szív, melynek üdve és átka egy a mienkével. (Folyt. köv.) A FEHÉR KEZTYŰS EMBER (Francia beszély.) Irta: Michel Bérend. (Folytatás.) Nemcsak gyöngédtelenség, hanem valódi kegyetlenség lett volna tovább kérdezősködnöm. Szigorúan véve, utóbbi szavai feleletnek is megjárták, bár nagy kedvem lett volna megtudni, mi baja van e kéznek, melynek elegáns alakja a keztyün át látható volt. !?