Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-16 / 114. szám

Fönnszóval pedig oda nyilatkozott, hogy ez az ok nem elégséges bizonyos kedvező ajánlat vissza­utasítására. — De még különben is tetszik neki a birtok, — mondá az ügyész, — s meg kell adni, minden megkivántató kellékkel el van látva. Hogy többet ne mondjak, pompás fekvése van. — Ismerem, — vágott szavába don José. — Erdő, rét, kert.. . — Láttam mind, — szakitá meg újra a doctor, kinek a leírás csak ingerlette hírvágyát. — Annál derekabb, — viszonzá Perez, — de a kastély belsejét aligha látta a senior, különösen a boldogult gróf által tett szépittetés óta. Példának okáért a képtárt, legjelesebb művészeink festményei­ből alkotva . . . — Képtár! — ismétlő dán José, — mindig bo­londja voltam a képeknek, . . . bár megvallva az iga­zat, jobb szeretem mégis a szobrokat. — Hiszen csaknem attól fordul föl az egész kastély. — Lehetetlen! — A könyvtárt nem is említve . . . — Még az is van! — csodálkozék a doctor. — Harmincezer kötetből álló! Már ekkor dán José majd megette kezét, lábát. — S ez a sok kincs eltemetve ! — igy elmél­­kedek, — a tudomány egy ily fegyvertára hozzá nem értőnek birtokában ; mert ez a dán Henriquez két­ségkívül tanulatlan ember. Az ügyész vállat vont. — Ej, ej, — mondá halkitott hangon, — ura­­ságod legjobban tudja, milyen szokott az előkelő családból származott, gazdag s vig életet kedvelő fiatal ember lenni. — Szinte gondoltam, holmi gézengúz fráter, — szakitó félbe dán Jósé. — Nem lehet tagadni, sok jó tulajdonság is van benne. Egy kissé hirtelen haragú, az igaz, e miatt már sokakkal összetűzött. — Ott van mi! előre megmondtam volna, — véve ki szájából don José, — hogy veszekedő, pár­bajozni szerető ! S oly hangon, hogy az ügyész meg ne értse, ezt tette hozzá: — El kellett volna vennem tőle kedvét jöven­dőre nézve, vagy jobb kezét alkalmatlanná tennem a kardforgatásra; ezt hozná magával az igazság is. — Idővel azt hiszem — mondá Perez, — majd megjavul föllobbanó természete, mint szintén pa­zarlásával is egy kissé alább hagy. Mert most ám­bár rémite gazdag, mégis mindig pénzfogytán van ; már is beszedette nagybátyjának bérlőitől mind, a mivel hátralékban voltak. — S fizettek is ? — Nagy nehezen, mert az aratás rostul ütött ki. — Milyen kemény szivü! — boszankodék egész őszintén dán José. — Szörnyűség! a szegény em­bert, kinek alig van valamié, zsarolni, holott feje­delmi birtoka, kép, szobor s harmincezer kötetből álló könyvtárral ékeskedő kastélya van! Hisz az ily ember valóságos átok a társadalomra nézve, az ország érdekében óhajtandó volna tőle megmenteni Hispániát.. . Beszédét a lépcsőn fölrohanó léptek zaja s za­vart hangok támadása miatt félbe kellett szakítania s nemsokára egy arcából kikelt szolga rohant a terembe. — Mi baj ? — kérdé az ügyész. — Szerencsétlenség, nagy szerencsétlenség tör­tént! — hebegé a szolga, dán Henriquez párbajt vívott! — Megint. — Sebet is kapott. — Veszélyeset? — Nem, hanem a mint ellenfele után rohant, ki lovára kapván, el akart illanni, úgy elesett, hogy sebe súlyosabbra vált, mire az út közepén elájúlt. — S ott lelték meg ? — Azaz, egy arra menő kocsis fölrázta ájulá­­sából, mert a mint maga elé nem ügyelve hajtotta lovait, az uraság jobb kezén keresztül ment kocsija kereke, a mire az, magától értetődik, széjjel zúzatott. — Nagy ég! — Mindamellett fölvették s ide hozták. — Hála isten, csakhogy meg van mentve. — Fájdalom, a dolog nem úgy van. A­mint az imént végig jöttek vele az udvaron, a kőmivesek állványa alatt, — egy kő levált s agyon csapta. Don José hátra tántorodott, mintha csak valami vakitó fény lövellett volna szemébe. Mindennek, a mi történt, ő volt oka. Eleintén don Henriquez sebének A bilden-Il­ideni idény. (..) Nem tehetünk róla, ha tárcánkban a fürdő­­idény első fecskéjét egy oly fürdő képviseli, mely távol, Franciaország mellett fekszik. A lapok hitvi­­lági része hasonlít a tükörhöz, mely annak arcát ad­ja vissza, a­ki bele néz. Míg a magyar fürdők igazgatói, vezetői hallgatnak, azt várva, hogy a nyáron oda menő vendégek fedezzék föl a világnak a tett újításokat stb., addig a világfürdők igazgató­ságai előre fölkeresik a lapokat, hogy tudassák az idény kezdetét és élvezeteit. Íme, a mi lapunk is legelőször ez idényben Bá­­den-Bádenből kap egy kis értesítést, melyben e nagy fürdő havi érvrendje van elősorolva. A zöld asztal, mely mellett játszottak, izgalmat éreztek, reméltek és kétségbeestek, mely úrrá tett néhány embert és koldussá igen sokat, Báden Bá­­denben is megszűnik. A játék ingere nem lesz meg többé, legalább nyilvánosan. Benazet úr szedi a sá­torfát, s a croupier-ek nem hangoztathatják a „lak­janak uraim és hölgyeim“-féle buzdító fölhívásokat. A­ki játszani akar nagyban, annak el kell bújnia. E veszteség öröm. Megmarad azért Báden-Bá­­denben mindaz, a­mi valóban szép és kellemes: a szép természet, a közel romok, a kényelem és a sok­féle élvezet. A most folyó május a nyitányt képezi csak. Va­lami különös nincs. A legrendkívülibb díszmesterre, a milliárd kezű tavaszra bízzák, hogy egészen ő gyö­nyörködtesse a korai vendégeket. Június közepén lép föl a művészet, segíteni. Jövő hó 20-dikán kezdődnek a kamarai hang­versenyek a legkitűnőbb művészek és művész­nőkkel. Augusztusban nagy zenekari hangversenyek lesznek, s a párisi kitűnőbb színpadokról előadások. Szeptember a német zenéé leend. Előadják „Lohen­­grint“ és Mozart „Don Juan“ ját oly tenoristákkal, mint Niemann és Wachtel. Ugyane hóban két olasz mintaoperai előadást is tartanak. Aztán jó Offen­bach, vidám kis dalműveivel, hogy kellemesen fe­jezze be az idényt. E közben lesznek nagy bálok, reuniók, vadá­szatok és lófuttatások, melyek híresek szoktak lenni minden évben. Nem csoda, ha Baden Baden folyvást első divat­­fürdője az egész Németországnak. Már is van ven­dége elég,­­ kell lenni köztük magyarnak is, mert az igazgatósági hirdetés hozzánk magyar cimmel ér­kezett, még pedig — egészen hibátlanul írva. 454 Bírálat ifjabb bírálókról. (Máskülönben igénytelen levél.) (M.) Szerkesztő barátom! Fölszólítottál, hogy lapod számára írjak verset vagy prózát. Hogy leg­alább jó szándékomnak tanúságát adjam, küldök egy levélkét, mely arról is bizonyságot fog tenni, hogy változatosan szerkesztett napi­lapodat figyelemmel kisérem. Vers nem telik most tőlem, mert ahhoz ihlet, lelkesedés kell, s ez — fájdalom — hiányzik nálam, miután a­mit most látok és érzek, inkább lehangol, mint buzdít, s félek, hogy ha költeményt írnék, azt mondanák rá, hogy az nem egyéb, mint Berzsenyi ismert haragos ódájának gyönge viszhangja. Nincs is tán ideje most „a bosszús­ágek ostorairól“ énekel­ni, habár fölöttünk csattognak. Hagyjuk el tehát! Prózát — barátom! — de miről ? Itt, a­hol én lakom, nincs társas élet, nincs művészet, s a­mivel én foglal­kozom, az sokkal szárazabb ismeret, semhogy a te lapodba illenék. Nincs bátorságom koponyákat rakni a virágok és gyümölcsfák közé, pedig én most leg­inkább a koponyatannal foglalkozom, s épen azért, mert keveset hiszek benne. A kétség az, mely gyak­ran elcsábítja az embert. Az imént egy kopott hasonlatot használtam vi­rágaid és gyümölcsfáidról. De sem első, sem utóló nem vagyok, ki a szerkesztőket olyan kertész­félék­nek tekinti, mint a kik oltanak, nyesnek, ültetnek, vi­rágokat és gyümölcsöket termelnek­, — néha jót, néha rosszat, — gyomlálgatnak, s olykor olykor az összeszedett tövisekkel megdobálják egymást. Folytatom a hasonlatot, s változatos parkodnak egy részére tekintek, mely nálad kevésbé van elha­nyagolva, mint máshol. A bírálat, a könyvismertetés rovatát értem, melyet az elemzés mély köréből a tár­ca lebegő rámájába vontatok. Azonban igy is jobb, mint ha száműztétek volna. A vénebb fák kidőltek, vagy más égalj alá ju­tottak. Szegény Erdélyi Jánosunk meghalt, Gyulai Pál barátunk tanárkodik és vezércikkez, Greguss — ha rá ér — legfölebb philosophás, s Salamon Ferenc, ki régebben is inkább historikus volt, mint maitész, hivatalos lapot szerkeszt. Szóval a bírálat szőlőjében nincs senki a régibb munkások közül. Te, barátom, úgy jártál el, mint a gondos ker­tészek szoktak, kik ha oda vannak az erős, terebé­lyes fák, ültetnek helyökbe a csemetéket. Ezek ugyan még nem fák, de azokká lehetnek, ha jól nő­nek föl. Az öreg Szemere Pál mindig haragudott a fiatal bírálókra, kik a­nélkül, hogy a költészetet gyako­rolták volna, egyszerre elkezdtek kritizálni. Micsoda ecet az, — mondá az öreg, — mely sohasem volt bor ? De én részemről nem hiszem, hogy a költészet gyakorlata volna az a purgatórium, melyből lehetne csupán megtisztulva jutni a kírálás paradicsomába. Sok kritikus volt ugyan előbb poéta, például nálunk is Bajza, Kölesei, Erdélyi, stb. de a francia és német irodalom legnagyobb aesthetikusai épen nem vers­­íráson kezdték pályájukat. Azt se lehet épen rész néven venni, ha a fiatal ember már az érzések korá­ban a boncolgatások felé fordul. Korunk a hamar­­érés kora, s az ítélő tehetség ép úgy nyilatkozhatik korán, mint a phantázia és érzelem. Jól teszed tehát, ha tért engedsz — tapasztal­­t­­abbak hiányában — ifjabb képességeknek is a bí­­rálgatás terén. Jól teszed anyival inkább, mert az irodalom minden kis és nagy ága csakúgy megköve­teli a folytonosságot, mint az élet minden fejlődése. Ki kell tölteni a hézagokat, hogy semmi se maradjon üresen; ki kell tölteni, a­mint lehet. Lapodban három ifjú író bírálataival találkoz­tam legtöbbször. Ezek Szana Tamás, Rádl Ödön és Ábrányi Emil. Átszűrődött nézetekkel egyik sem bír, s ez még korai is lenne, mert mind a három a pálya kezdetén áll, s az aesthetikai műveltség nem egy­ súlyosbulását kívánta csak, hogy a vadászattól ked­ve elmenjen, azután meg kardforgató jobb kezének elvesztését, végre a közjó nevében halálát is, s há­rom egymásután következő eseményben vágyai be­teljesültek ! E szerint, miután megkínzott, megbéní­tott egy embertársát, utójára meg is ölte. E gondo­latra mintha tőrt szúrtak volna szívébe. El akarta minden módon tagadni magától, hogy hiszen az le­hetetlen , azonban nyílik az ajtó, s négy szolga lép be rajta az ifjú úr vérző, megdermedt testével. Don José nem bírta ezt a látványt kiállani; belsejében mintha forrt volna valami: a körülé levő tárgyak eltűntek.* * * S a csárdás padlásszoba szalmazsákján volt új­ra, szemben az ablakkal, a­hol épen akkor sütöttek be a nap első sugarai. A salamankai doktor örömét leírni lehetetlen, csakhogy végre kínos látmányától megszabadult. Lassan-lassan eszébe jutott az is, a­mi vele teg­nap történt s minden világossá lett előtte. A mór orvos tanácsa után bevett erős kábító­szer, az ember tehetségeit álom közben fölfokozó ha­tására a lelkét foglalkoztató eszmék álommá ala­­kultak át. Mindaz, a­mit valóságnak vett, sajátképen csak álom volt. • Don José sokáig elmélkedett az elmondottak fölött, végre fölvevén ágya elöl a pergamen-csoma­­­got, még egyszer végig futott rajta. Különösen meg­­ragadó figyelmét a tegnap föl sem vett mondat, s miután többszörösen is elolvasta, mintha csak most látná be annak értelmét, nagyot bólintott rá. — Ez aztán tanulságos lecke, s ha egy kis sütni valóm van, okulok belőle. Eddig azt hittem, miként az az ember boldog, a­ki azt teheti, a­mit akar, meg nem gondolván, hogy ha akaratunknak elég gát nem vettetik, gőgösből különcökké, különcök­ből zsarnokokká, zsarnokokból vérszopókká leszünk. A mór orvosnak csakugyan igaza volt, hogy hálát adhatunk az isteni gondviselésnek, miként tehetlen­­ségünkben, ostobaságunk elé határt vetett. Ez az álom anyit használt dán Jósénak (ki nemsokára röviden csak Jósévá lett,­ hogy szerény­­ állapotával kibékülve, késő vénségében ama kastély másodfelügyelőjeként halhatott meg, melynek egy időben tulajdonosává remélt lenni. Öreg János.

Next