Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-16 / 114. szám
Fönnszóval pedig oda nyilatkozott, hogy ez az ok nem elégséges bizonyos kedvező ajánlat visszautasítására. — De még különben is tetszik neki a birtok, — mondá az ügyész, — s meg kell adni, minden megkivántató kellékkel el van látva. Hogy többet ne mondjak, pompás fekvése van. — Ismerem, — vágott szavába don José. — Erdő, rét, kert.. . — Láttam mind, — szakitá meg újra a doctor, kinek a leírás csak ingerlette hírvágyát. — Annál derekabb, — viszonzá Perez, — de a kastély belsejét aligha látta a senior, különösen a boldogult gróf által tett szépittetés óta. Példának okáért a képtárt, legjelesebb művészeink festményeiből alkotva . . . — Képtár! — ismétlő dán José, — mindig bolondja voltam a képeknek, . . . bár megvallva az igazat, jobb szeretem mégis a szobrokat. — Hiszen csaknem attól fordul föl az egész kastély. — Lehetetlen! — A könyvtárt nem is említve . . . — Még az is van! — csodálkozék a doctor. — Harmincezer kötetből álló! Már ekkor dán José majd megette kezét, lábát. — S ez a sok kincs eltemetve ! — igy elmélkedek, — a tudomány egy ily fegyvertára hozzá nem értőnek birtokában ; mert ez a dán Henriquez kétségkívül tanulatlan ember. Az ügyész vállat vont. — Ej, ej, — mondá halkitott hangon, — uraságod legjobban tudja, milyen szokott az előkelő családból származott, gazdag s vig életet kedvelő fiatal ember lenni. — Szinte gondoltam, holmi gézengúz fráter, — szakitó félbe dán Jósé. — Nem lehet tagadni, sok jó tulajdonság is van benne. Egy kissé hirtelen haragú, az igaz, e miatt már sokakkal összetűzött. — Ott van mi! előre megmondtam volna, — véve ki szájából don José, — hogy veszekedő, párbajozni szerető ! S oly hangon, hogy az ügyész meg ne értse, ezt tette hozzá: — El kellett volna vennem tőle kedvét jövendőre nézve, vagy jobb kezét alkalmatlanná tennem a kardforgatásra; ezt hozná magával az igazság is. — Idővel azt hiszem — mondá Perez, — majd megjavul föllobbanó természete, mint szintén pazarlásával is egy kissé alább hagy. Mert most ámbár rémite gazdag, mégis mindig pénzfogytán van ; már is beszedette nagybátyjának bérlőitől mind, a mivel hátralékban voltak. — S fizettek is ? — Nagy nehezen, mert az aratás rostul ütött ki. — Milyen kemény szivü! — boszankodék egész őszintén dán José. — Szörnyűség! a szegény embert, kinek alig van valamié, zsarolni, holott fejedelmi birtoka, kép, szobor s harmincezer kötetből álló könyvtárral ékeskedő kastélya van! Hisz az ily ember valóságos átok a társadalomra nézve, az ország érdekében óhajtandó volna tőle megmenteni Hispániát.. . Beszédét a lépcsőn fölrohanó léptek zaja s zavart hangok támadása miatt félbe kellett szakítania s nemsokára egy arcából kikelt szolga rohant a terembe. — Mi baj ? — kérdé az ügyész. — Szerencsétlenség, nagy szerencsétlenség történt! — hebegé a szolga, dán Henriquez párbajt vívott! — Megint. — Sebet is kapott. — Veszélyeset? — Nem, hanem a mint ellenfele után rohant, ki lovára kapván, el akart illanni, úgy elesett, hogy sebe súlyosabbra vált, mire az út közepén elájúlt. — S ott lelték meg ? — Azaz, egy arra menő kocsis fölrázta ájulásából, mert a mint maga elé nem ügyelve hajtotta lovait, az uraság jobb kezén keresztül ment kocsija kereke, a mire az, magától értetődik, széjjel zúzatott. — Nagy ég! — Mindamellett fölvették s ide hozták. — Hála isten, csakhogy meg van mentve. — Fájdalom, a dolog nem úgy van. Amint az imént végig jöttek vele az udvaron, a kőmivesek állványa alatt, — egy kő levált s agyon csapta. Don José hátra tántorodott, mintha csak valami vakitó fény lövellett volna szemébe. Mindennek, a mi történt, ő volt oka. Eleintén don Henriquez sebének A bilden-Ilideni idény. (..) Nem tehetünk róla, ha tárcánkban a fürdőidény első fecskéjét egy oly fürdő képviseli, mely távol, Franciaország mellett fekszik. A lapok hitvilági része hasonlít a tükörhöz, mely annak arcát adja vissza, aki bele néz. Míg a magyar fürdők igazgatói, vezetői hallgatnak, azt várva, hogy a nyáron oda menő vendégek fedezzék föl a világnak a tett újításokat stb., addig a világfürdők igazgatóságai előre fölkeresik a lapokat, hogy tudassák az idény kezdetét és élvezeteit. Íme, a mi lapunk is legelőször ez idényben Báden-Bádenből kap egy kis értesítést, melyben e nagy fürdő havi érvrendje van elősorolva. A zöld asztal, mely mellett játszottak, izgalmat éreztek, reméltek és kétségbeestek, mely úrrá tett néhány embert és koldussá igen sokat, Báden Bádenben is megszűnik. A játék ingere nem lesz meg többé, legalább nyilvánosan. Benazet úr szedi a sátorfát, s a croupier-ek nem hangoztathatják a „lakjanak uraim és hölgyeim“-féle buzdító fölhívásokat. Aki játszani akar nagyban, annak el kell bújnia. E veszteség öröm. Megmarad azért Báden-Bádenben mindaz, ami valóban szép és kellemes: a szép természet, a közel romok, a kényelem és a sokféle élvezet. A most folyó május a nyitányt képezi csak. Valami különös nincs. A legrendkívülibb díszmesterre, a milliárd kezű tavaszra bízzák, hogy egészen ő gyönyörködtesse a korai vendégeket. Június közepén lép föl a művészet, segíteni. Jövő hó 20-dikán kezdődnek a kamarai hangversenyek a legkitűnőbb művészek és művésznőkkel. Augusztusban nagy zenekari hangversenyek lesznek, s a párisi kitűnőbb színpadokról előadások. Szeptember a német zenéé leend. Előadják „Lohengrint“ és Mozart „Don Juan“ ját oly tenoristákkal, mint Niemann és Wachtel. Ugyane hóban két olasz mintaoperai előadást is tartanak. Aztán jó Offenbach, vidám kis dalműveivel, hogy kellemesen fejezze be az idényt. E közben lesznek nagy bálok, reuniók, vadászatok és lófuttatások, melyek híresek szoktak lenni minden évben. Nem csoda, ha Baden Baden folyvást első divatfürdője az egész Németországnak. Már is van vendége elég, kell lenni köztük magyarnak is, mert az igazgatósági hirdetés hozzánk magyar cimmel érkezett, még pedig — egészen hibátlanul írva. 454 Bírálat ifjabb bírálókról. (Máskülönben igénytelen levél.) (M.) Szerkesztő barátom! Fölszólítottál, hogy lapod számára írjak verset vagy prózát. Hogy legalább jó szándékomnak tanúságát adjam, küldök egy levélkét, mely arról is bizonyságot fog tenni, hogy változatosan szerkesztett napilapodat figyelemmel kisérem. Vers nem telik most tőlem, mert ahhoz ihlet, lelkesedés kell, s ez — fájdalom — hiányzik nálam, miután amit most látok és érzek, inkább lehangol, mint buzdít, s félek, hogy ha költeményt írnék, azt mondanák rá, hogy az nem egyéb, mint Berzsenyi ismert haragos ódájának gyönge viszhangja. Nincs is tán ideje most „a bosszúságek ostorairól“ énekelni, habár fölöttünk csattognak. Hagyjuk el tehát! Prózát — barátom! — de miről ? Itt, ahol én lakom, nincs társas élet, nincs művészet, s amivel én foglalkozom, az sokkal szárazabb ismeret, semhogy a te lapodba illenék. Nincs bátorságom koponyákat rakni a virágok és gyümölcsfák közé, pedig én most leginkább a koponyatannal foglalkozom, s épen azért, mert keveset hiszek benne. A kétség az, mely gyakran elcsábítja az embert. Az imént egy kopott hasonlatot használtam virágaid és gyümölcsfáidról. De sem első, sem utóló nem vagyok, ki a szerkesztőket olyan kertészféléknek tekinti, mint a kik oltanak, nyesnek, ültetnek, virágokat és gyümölcsöket termelnek, — néha jót, néha rosszat, — gyomlálgatnak, s olykor olykor az összeszedett tövisekkel megdobálják egymást. Folytatom a hasonlatot, s változatos parkodnak egy részére tekintek, mely nálad kevésbé van elhanyagolva, mint máshol. A bírálat, a könyvismertetés rovatát értem, melyet az elemzés mély köréből a tárca lebegő rámájába vontatok. Azonban igy is jobb, mint ha száműztétek volna. A vénebb fák kidőltek, vagy más égalj alá jutottak. Szegény Erdélyi Jánosunk meghalt, Gyulai Pál barátunk tanárkodik és vezércikkez, Greguss — ha rá ér — legfölebb philosophás, s Salamon Ferenc, ki régebben is inkább historikus volt, mint maitész, hivatalos lapot szerkeszt. Szóval a bírálat szőlőjében nincs senki a régibb munkások közül. Te, barátom, úgy jártál el, mint a gondos kertészek szoktak, kik ha oda vannak az erős, terebélyes fák, ültetnek helyökbe a csemetéket. Ezek ugyan még nem fák, de azokká lehetnek, ha jól nőnek föl. Az öreg Szemere Pál mindig haragudott a fiatal bírálókra, kik anélkül, hogy a költészetet gyakorolták volna, egyszerre elkezdtek kritizálni. Micsoda ecet az, — mondá az öreg, — mely sohasem volt bor ? De én részemről nem hiszem, hogy a költészet gyakorlata volna az a purgatórium, melyből lehetne csupán megtisztulva jutni a kírálás paradicsomába. Sok kritikus volt ugyan előbb poéta, például nálunk is Bajza, Kölesei, Erdélyi, stb. de a francia és német irodalom legnagyobb aesthetikusai épen nem versíráson kezdték pályájukat. Azt se lehet épen rész néven venni, ha a fiatal ember már az érzések korában a boncolgatások felé fordul. Korunk a hamarérés kora, s az ítélő tehetség ép úgy nyilatkozhatik korán, mint a phantázia és érzelem. Jól teszed tehát, ha tért engedsz — tapasztaltabbak hiányában — ifjabb képességeknek is a bírálgatás terén. Jól teszed anyival inkább, mert az irodalom minden kis és nagy ága csakúgy megköveteli a folytonosságot, mint az élet minden fejlődése. Ki kell tölteni a hézagokat, hogy semmi se maradjon üresen; ki kell tölteni, amint lehet. Lapodban három ifjú író bírálataival találkoztam legtöbbször. Ezek Szana Tamás, Rádl Ödön és Ábrányi Emil. Átszűrődött nézetekkel egyik sem bír, s ez még korai is lenne, mert mind a három a pálya kezdetén áll, s az aesthetikai műveltség nem egy súlyosbulását kívánta csak, hogy a vadászattól kedve elmenjen, azután meg kardforgató jobb kezének elvesztését, végre a közjó nevében halálát is, s három egymásután következő eseményben vágyai beteljesültek ! E szerint, miután megkínzott, megbénított egy embertársát, utójára meg is ölte. E gondolatra mintha tőrt szúrtak volna szívébe. El akarta minden módon tagadni magától, hogy hiszen az lehetetlen , azonban nyílik az ajtó, s négy szolga lép be rajta az ifjú úr vérző, megdermedt testével. Don José nem bírta ezt a látványt kiállani; belsejében mintha forrt volna valami: a körülé levő tárgyak eltűntek.* * * S a csárdás padlásszoba szalmazsákján volt újra, szemben az ablakkal, ahol épen akkor sütöttek be a nap első sugarai. A salamankai doktor örömét leírni lehetetlen, csakhogy végre kínos látmányától megszabadult. Lassan-lassan eszébe jutott az is, ami vele tegnap történt s minden világossá lett előtte. A mór orvos tanácsa után bevett erős kábítószer, az ember tehetségeit álom közben fölfokozó hatására a lelkét foglalkoztató eszmék álommá alakultak át. Mindaz, amit valóságnak vett, sajátképen csak álom volt. • Don José sokáig elmélkedett az elmondottak fölött, végre fölvevén ágya elöl a pergamen-csomagot, még egyszer végig futott rajta. Különösen megragadó figyelmét a tegnap föl sem vett mondat, s miután többszörösen is elolvasta, mintha csak most látná be annak értelmét, nagyot bólintott rá. — Ez aztán tanulságos lecke, s ha egy kis sütni valóm van, okulok belőle. Eddig azt hittem, miként az az ember boldog, aki azt teheti, amit akar, meg nem gondolván, hogy ha akaratunknak elég gát nem vettetik, gőgösből különcökké, különcökből zsarnokokká, zsarnokokból vérszopókká leszünk. A mór orvosnak csakugyan igaza volt, hogy hálát adhatunk az isteni gondviselésnek, miként tehetlenségünkben, ostobaságunk elé határt vetett. Ez az álom anyit használt dán Jósénak (ki nemsokára röviden csak Jósévá lett, hogy szerény állapotával kibékülve, késő vénségében ama kastély másodfelügyelőjeként halhatott meg, melynek egy időben tulajdonosává remélt lenni. Öreg János.