Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)
1868-06-03 / 127. szám
mert én és Zdravkovitz örömest maradtunk volna. Brankó egyre sürgetett, hogy induljunk; a bíró ellenben félre szólította őt, elmondta neki, hogy Mariskától tudja már, miszerint katonává akar lenni, hogy ezt ne tegye, hanem maradjon itt nála, s húgát, ha akarja, rögtön oda adja neki, sőt még többet is, bármit, amit csak kiván, még a jegyzőség is meglesz. Brankó azonban mindezekről hallani sem akar s csak egyre könyörög, ne marasztalják őt. A kocsi készen áll. Marika kiszalad az udvarra s tölt tarisznyát köt a locs ágához. Ezután elbúcsúzunk. A biró és a pénztárnok összevissza csókolnak. Mariska kezet fog legelőbb is Brankóval, azután velem, úgy végre Zdravkovitzcsal, megismét Brankóval s harmatos szemmel nézi a kereket, hogy fordul e már ? A kerék végre nyikorog, még egyszer kezet szorítunk, s csakhamar künn vagyunk az udvarból. Mariska csak néz, csak néz, mig végre eltűnünk a szeme elöl." Kocsisunk a biró szolgája volt. Utunk nem sokáig tartott, hamar elértük a legközelebb állomást. Itt azután leszálltunk, leemeltük pogyászunkat — azaz hogy azt az egy tarisznyát, s köszönetét, búcsút mondtunk a kocsisnak is, így tehát egy állomással megint közelebb lettünk volna a célhoz. De hova ez óriási súlyú tarisznyával ? s még azt sem tudjuk, mi van benne. — Mentünk egy kis csárdába, leültünk s kutattuk a tarisznya tartalmát. Két főtt sódar, két óriási kalács, egy nagy csutora telve borral, egy ezüst pénz — tallér — s egy kis paprika volt benne, melyre ez egy szó volt írva: „ne felejts.“A Mariska járt iskolába s igy le is tudta írni, a mit gondolt. Ezután elhatároztuk, hogy délutánig itt maradunk, s csak ekkor indúlunk ismét tova. Leültünk tehát, beszélgettünk, s vártuk a delet. Szemrehányásokkal illettem most Brankót, miért nem maradtunk K-ban, miért nem iparkodott közelebb ismeretségbe jutni ? Én, az ő helyzetében, bizonyára ott maradtam volna, ha nem leszek is jegyzővé, csak a magam ura legyek. — S higyyétek, ha Brankó ott nincs, szentül én fogom el e szerencsét. — Én azonnal nőül venném Mariskát, — szóltam Brankóhoz. — Csak aztán az a kérdés, — felelt ő — elvállalt volna-e férjének ? — Ugyan hagyd el, meg ne sérts. Azt hiszed, én nem kaptam volna meg őt? E beszéd csakugyan fölháborított, s pedig annál inkább, mert épen nem voltam az a férfi, akit a nők nem örömest néztek volna, s ha Brankó nem a legeslegjobb barátom, úgy most őt bizonyára rögtön itt hagyom — csak aztán a pénzem is ne lett volna ép az ő zsebében, így tehát kénytelen voltam megnyugodni. Különféle tárgyakról beszélgetvén még ezután, alig vettük észre, hogy már dél van. Ebédre jól elláttunk, egy egész sódart, egy kalácsot fogyasztottunk el és kulacsunkat is fenékig ürítettük. Pogyászunkról úgy gondoskodtunk, hogy a kulacsot azonnal eladtuk, a tarisznyát pedig majd váltakozva visszük.— Ebéd után megint csak nyakunkba vettük az utat, s miután az állomást elértük volna, megint csak vacsorázunk, megint csak lefeküdtünk. Másnap megint tovább mentünk , sódarunkból már csak nagyon csekély maradék volt, a kalácsból sem több, s ezt most én vittem. így vándoroltunk faluról falura, míg végre valahára elértük a helyet, hol ügyünknek el kellett dőlnie. IV. Kicsiny, de barátságos külsejű városkába érkeztünk. Minden sarkon, minden utcán láttunk huszárokat. — Kérdeztem, hogy hát most mitévők legyünk ? Brankó válaszolt, hogy ma még fáradtak vagyunk, nem mutatjuk be magunkat, hanem csak holnap, vagy holnapután. Pénzünk még akár egy hétre is elég lévén, fogadóba szálltunk, hol aztán szobát bérelvén, kinyugodtunk, levertük a port ruhánkról s mentünk sétálni. A tiszteséges külsejű férfiak, s szép nők után ítélve, kiket mindjárt ez első alkalommal láttunk, remélhettük, hogy dolgunk itt nem fog koszul folyni. . Most egy kis korcsmába köszöntöttünk. — Brankó előre meghagyta, vagyis inkább ránk parancsolt, hogy ha ő valamelyik huszárral találna szóba eredni, ne zavarjuk, hanem hagyjuk őt vele magára. Nevünket mindhárman elváltoztattuk, hogy ismerőseink még csak a nyomunkat se lelhessék meg. — A korcsmában három vén huszár üldögélt; mindeniknek sárga pléh csillag volt a mellén, melyet ők „kakukknak hívtak. E vének a fiatal huszárok előtt igen nagy tiszteletben szoktak állani. Letelepedvén az ő asztalukhoz, csakhamar beszédbe eredtünk velük. Kérdeztek, honnét jövünk, kik vagyunk ? Brankó szokás szerint válaszolt kérdéseikre, de még nem akart egészen színt vallani. — Megtetszettünk azonban nekik, s kezdtek biztatni: álljunk be közéjük. Erre Brankó enyelgett, tréfálkodott velük, bort parancsolt, s aztán együtt iddogáltunk. Most kértem őt, engedné meg, hogy én is közbe szóljak s ezzel a legidősbikhez fordúlván. — Csak az rész a katonaságnál, — szóltam — hogy a közvitéz nagyon is sok úrnak tartozik szolgálni. — Mi ? sok úrnak ? hisz ez annál jobb, miután nem parasztokkal, hanem csupa úrral van dolga. Mert — tudnivaló hogy — akármelyik huszár, ha mindjárt csak közember legyen is, jóval nagyobb úr, mint önök. — Hogy-hogy ? kérdem. — Hogy hogy ? Hát úgy, hogy ő még a vicispánnál is nagyobb úr, mert a vicispán csak a vármegyét szolgálja, de a huszár a császárt. Értette az úr? Erre aztán nem szólhattam többet, s pedig annál kevésbbé, mert már eddigi szavaim is dühbe hozták a huszárt. Jobbnak véltem csöndesen ülni, s Brankó is helyeselni látszott e véleményemet. Most igen furcsán esett, hogy én itt vagyok, sokkal inkább szerettem volna Pesten lenni a „fehér hajó“-nál. De Brankót itt hagynom nem lehetett. A társalgás még egy ideig folyt, a vén vasrágó dicsekedett : ő nem lenne baltává, ha rögtön ezredessé tennék is, mert a huszár az úristennek legelső katonája. Végre haza kellvén menniök, megígérték Brankónak, hogy másnap — ha lopva is — megint el fognak jönni. Ezután megint folytattuk sétánkat. Brankó mindent, amit látott, de különösen minden egyes huszárt, tetőtől talpig megvizsgált. Kis városban, ha valami idegen csak kétszer lép is az utcára, már mindenki látta, mindenki tudakolja : kicsoda, micsoda ? És igy jártunk mi is. Másnap már majd az egész huszárság ismert, ha csak látásból is. — A lányok kinyitották az ablakot s úgy néztek utánunk. (Folyt, köv.) Pesti kávéházak. .. (A „grande nation“ gyermeke.— Tempora mutantur. — A „Fillinger-kávéház.“ — Egy észrevétel. — Vége a romantikának. — Vén jogászok. — A „spectabilis.“ — Hogy is volt egy pár év előtt ? — A mi „jeunesse dorée“ink. — Az „ifjú Magyarország.“ — A rendőrség korszakában. — A tekeasztal hősei. — Kozák és balek. — Metamorphosisok. — „O jérum.“ — A „bús magyar. (B.N.) Néhány hó előtt egy szeretetreméltó fiatal francia mérnök látogatott meg, kivel még szülővárosomban volt szerencsém megismerkedni. Külföldi barátom, ki jelenleg a délkeleti határszélen fekvő bányavárosok egyikében tölti napjait, több ízben egész francia lelkesedéssel beszélt Pest gyönyörű fekvése és világvárosi fényes jövendőjéről. Keresztül kasul járván fővárosunkat, és megszemlélvén annak minden nevezetességeit, — jól esett hallanom társamtól, hogy Pestet koránsem képzelt ily kifejlettnek. Egy alkalommal azon furcsa kérdést intézte hozzám a „nagy nemzet“ örökké csevegő fia : magyaráznám meg neki, hol rejlenek tulajdonképen a mi tanulóink, hogy még egyetlenegygyel sem találkozott az utcán. — Találkoztunk biz ott akárhányyal, — viszonzom franciámnak, — csakhogy ön nem ismerte fel őket, mert a mi tanulóink nem öltözködnek fantasztikus, kirívó módon. Nálunk nincsenek divatban a német egyetemi tanulók sajátságos bizarr szokásai. Nekünk nincsenek „Burschenschaft“-jaink , sem egyéb bármi néven nevezendő köreink vagy testületeink. A mi tanulóink nem növesztenek hosszú hajat, nem rendeznek „comers“ okat és nem járnak térden fölül nyúló lovagcsizmákban. Nálunk a tanulót nem lehet megkülönböztetni a philisztertől. — C‘est horrible! — válaszoló elszörnyedve és fejét kétkedőn csóválva társam, ki több német egyetemen fordult meg és rajongó tisztelője a német diákéletnek. — De hát az isten szerelméért — kérdő rövid szünet után franciám — mit csinálnak önök tanulói egész nap, ha nincsenek társasköreik ? Hol jönnek össze? — Oh, azok elég társaságot lelnek a kávéházban — felelem. A mi tanulóinknál a kávéház helyettesíti az egyetemi köröket. Fiatal embereink ott ismerkednek meg egymással , ott kötnek baráti frigyet és ott tartják tanácskozásaikat. — Sajátságos, valóban különös, — mormogó barátom. — És nem lenne ön oly szíves, engem ily kávéházba vezetni, — mondá tovább kérő hangon. — Én nagy barátja vagyok a diákéletnek, s szeretem figyelemmel kisérni. — Szolgálatára állok, — viszonzom, de előre figyelmeztetem, hogy ön hasztalan keres eredeti diákéletet. A híres jogász-korszak, melyről ön bizonyára hallott valamit, rég letűnt már. Az erkölcsök megszelídültek, és a mi tanulóink nem verekednek többé éji őrök, mészárosok és katonákkal. Azzal karon ragadom franciámat és elvezetem Magyarország legnépszerűbb és a lefolyt gyászos emlékű évek alatt gyakran emlegetett kávéházába, a „Fillinger“ be. Megmagyaráztam barátomnak, hogy e kiválólag jogászok által látogatott kávéház a pesti „quartier latin“ központjában fekszik. Egy óránál továbbb időzünk egyetemi ifjúságunk e kedvenc tanyáján, mely mint mindig, úgy most is, áthatlan dohányfüsttel volt telve. Franciám szótlanul bámult az ifjúság tekéző, kártyázó vagy politizáló csoportjaira. Figyelmét leginkább néhány végkép elkeseredett „bús magyar“ vonta magára, kik valódi keleti phlegmával pipáztak egy sarokban, egy cseppet sem törődve azzal, mi körülök történt; francia barátom nem győzte eléggé csudás és e szörnyű füstfeliegeket fúvó szomorú társaságot, mely egy kukkot sem szólva, némán ült az asztal körül. — Nos, hogyan tetszenek tanulóink ? —kérdem társamtól, a mint ismét az utcán voltunk. — Mais mon Dieu, — válaszoló naival, hisz ezek nem tanulók , ezek csak fiatal emberek. Semmi eredeti, semmi diákos nincs magaviseletükben. Vraiment, én meg nem foghatom ezt. Az idegen emez észrevételében van valami találó, és az életképirat, ki e kávéház ecseteléséhez kezd, kénytelen érezni annak igazságát. „Füit Ilion.“ A „Fillinger“ régi dicsősége letűnt, s az egykori romantikus színezetű jogászélet napról napra prózaiabbá kezd lenni. A jogász kezd egybeolvadni a philiszterrel. Hová lettek a Bendegúzra emlékeztető alakok, kik öt-hat év előtt még a „Fillinger“ díszeit képezek ? Hová lettek e rengeteg szakállú, pitykés dolmányú, deli magyar alakok, a fiatal lányok eme kedvencei, eme örökké víg fiúk, kik egy tüntetésnél, egy dinomdánomnál sem hiányzottak ? Hová lettek az ifjú jogász-generatio eme dédapái, e „mohos fők,akik tíztizenkét év alatt végzék be a nyolc fél évből álló tanfolyamot ? Eltűntek, szétoszottak a világ minden tája felé, és nincs, ki nyomdokaikba lépne. A vén gárda egyik legterhetlenebb bajnoka, a „spectabilis“ is itt hagyta két év előtt Pestet. Midőn e tiszteletreméltó „utósó mohikánt“ elindulása előtt körül álltuk, sőt őszinte szerencsekívánatainkkal elárasztók: a vén gyermek szemeiből két könycsepp gördült le már szürkülni kezdő szakállára, és megindulásában csak anyit volt képes rebegni, hogy véghetlenül fáj neki megválni pesti barátjaitól. Pedig bizony ideje volt már, hogy az öreg elkotródott Pestről. Itt sehogysem boldogult volna, mert négy évig ittléte alatt csak másfél évet bírt végezni. Az akadémián azonban elnézők voltak a sorstól üldözött órabér iránt, és az öreg most már valamelyik felső megyében mint esküdt működik. Hej, sajátságos ember is volt ez a „spectabilis“ a maga nemében. Én még kis diák valók akkor, midőn ő már a gymnasium utósó osztályát látogató, és mégis együtt tettük le az érettségi vizsgát. Sajátságos nomád természet lakott ez emberben. Sehol sem találta jól magát hosszabb ideig. Ő vándorolni szeretett egy városból a másikba. Ismerte is a fél országot. Különben áldott jó fiú volt, és mint mondom, utósó példánya a vén jogászoknak. Évek előtt a „Fillinger“ sokkal látogatottabb volt, mint jelenleg. Akkor majdnem kizárólag benne 506 .