Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)
1868-06-10 / 133. szám
Elmentünk ezután mi is aludni. Másnap én már jókor hagytam el lakásomat, s mentem a jegyek után. Brankó csak később kelt föl, s neki készülődött, amint illik. A jegyek azonban oly igen el voltak már kapkodva, hogy üres kézzel kellett haza térnem. Küldtem Brankót, menjen s jelentse, hogy hasztalanul fáradtunk, ő nem akart, minek menne,— mondá, — mikor nincs jegy.------De pajtás, — biztattam őt,—ha már egyszer megígérted, az illem úgy kívánja, hogy meg is jelenj. Brankó csak egyre vonakodott. Végre mégis eltökélte, hogy megy, de csak úgy, ha én is vele jövök, mire én édes örömest ráálltam, vélvén, ha a dolog neki nem találna sikerülni, sikerül talán majd nekem. Kevéssel tizenegy óra előtt megindultunk. A kijelölt házhoz érkezvén, a kapu előtt egy inassal találkoztunk, kin ép olyan egyenruha volt, aminőt én hordtam valaha. Kérdeztük őt, várjon lakik-e ezen házban ilyen s ilyen asszonyság. — Névjegyét nekünk nem adta volt át. — Az inas válaszolt, hogy ez valószinüleg az ő úrnője lesz, s mindjárt be is jelentett. A nő díszes szobában, divánján ülve fogadott; féltestét zöld bársony szerbianka födte. Midőn beléptünk, barátságosan üdvözölt, s rögtön kérdé: kaptunk-e jegyeket? Brankó erre sajnálattal auta tudtára, miszerint hiába jártunk, s csupán azért jöttünk, hogy ezt jelentsük. Az úrnő viszont azzal válaszolt, hogy ő igen örül, habár csak azért jöttünk is, s hogy nagyon szép volt szót tartanunk, vagyis inkább, hogy Brankó szavát tartotta. Később kikérdezte Brankót, vájjon hova való, ki fiassat. Ez őt híven avatta be körülményeibe, melyeket a nő csodálkozva hallgatott. Ezután fölkérte, menne vele más lakást keresni, mert ez a mostani neki épen nem tetszik. — Én pedig most fölálltam, meghajtottam magamat s távoztam. Brankó elment vele lakást keresni. Találtak is csakhamar egy igen szépet, nagyot. Ki is béltették azonnal, s a nő megígérte a házmesternek, hogy amint haza érkezik, rögtön megküldendi a foglalót. Ezután megint együtt hazamenvén, Brankónak azonnal át kellett az ötven forintot vennie, hogy elvigye. El is vitte s meg is hozta a nyugtát. — Most látom, — szólt az asszony mintegy enyelegve, — hogy ön derék ifjú, mert a pénzzel el is tűnhetett volna. — Nagysád tehát engem ilyféle embernek tartott? kérdé Brankó sértve. Erre aztán ő nagysága sietett őt megvigasztalni, s szent jön a béke, sőt még meg is kérte, látogatná meg mindennap. Másnap már magánál tartotta ebéden. Ama fiatalabbik nő s férje ennek ismerősei voltak , de ez most már felőlük nem akart tudni semmit. Brankó csakhamar mindennapos jen nála, s úgy érezte magát házában, mint akár otthon. Ez az asszony roppant gazdag volt, s megígérte Brankónak, hogy ha szavát fogadja, nem lesz fogyatkozása semmiben. Nemsokára Brankó ezer forintos bankjegyet mutatott nekem, melyből szép összegecske az én markomba is csúszott. Most már úrias lakása volt, délben s este azonban mindig amoda járt étkezni. Pénzéből számtalan könyvet is összevásárolt. Mondtam neki, hogy ne bolondozzék, de hiába volt! Nemsokára megint kapott pénzt, meg kis idő múlva ismét, úgy hogy mint akár egy bankár, csak úgy úszott benne, volt annyi, mint a polyva. Együtt jártak sétálni, kocsiztak gyönyörű hintókon. Időben Brankónak nem vola fogyatkozása, az egész nap az övé volt. Most már társaink is mind hozzá folyamodtak segítségért: ennek ruhája, ámannak könyve nem volt. Brankó adott mindeniknek, ami kellett. Figyelmeztettem őt ismét, ne hinne mindenkinek, mert a világ csalja. A nő nem tagadott meg tőle semmit, mindenóhajtását teljesíté, s mindenki azt hitte, fia gyanánt fogadta őt magához. Ő pedig csak a régi jó szivű fiú maradt, s nem nézhette, ha bárki is valamiben hiányt szenvedett. Akárhány szegénynyel, koldussal találkozott az utcán, mindeniknek osztott alamizsnát. Megint figyelmeztettem őt, hogy számtalan olyannal is tesz jót, aki arra nem érdemes, de ő azt sem vette sokba, mondván: ő jónak tart minden embert addig, míg az ellenkezőről meggyőződve nincs. Már én viszont e tekintetben azon életelvnek hódoltam mindig, hogy jó lesz rosznak tartanom bárkit is mindaddig, míg nagyon be nem bizonyul, hogy becsületes ember. Az is elvem volt, hogy aki hozzám kenyérrel jő, én ahhoz kalácscsal menjek, de aki engem pálcával üt, már azt ütöm furkós bottal. Brankó ez elveket csak nevette. Ha az utcán valamelyik koldus mellett feledtében meg nem állt, mire ez eszébe jutott, habár azóta már a harmadikat utcán járt is, meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon s ne vigyen neki alamizsnát. Sokszor mondta, hogy nem élvezheti örömmel azt, amivel bír, ha látnia kell, hogy oly sok ember van, kinek kenyere nincs. Most már hála a Brankó zsebjének, tökéletes gavallér lettem magam is. Itt volt az ideje, hogy feleség dolgában körülnézzek. Vásott, ravasz fickó voltam én mindig. Nevem eddig Milán volt, de most már átváltoztattam Emilre. Azt véltem, ez is majd nyereség lesz. Akármelyik bárónál sem volt nálamnál különb ruhája. Akkorában nyári időn többnyire egyszínű öltönyt viseltek, s nekem több ily öltönyöm is volt, nemcsak egy. Mindennap kétszer öltöztem fel. Legdivatosabb akkorában a sárga szín volt, magam is gyakorta jártam ebben: sárga nadrág, sárga kabát, sárga mellény, sárga topán, sárga kalap, sárga keztyű, — olyan volt az ember ebben, mint a valóságos dandy. Akik nem ismertek, legalább is bárónak tartottak. Mindennap megfordultam a császárfürdőben, a színházban, egy szóval: mutogattam magamat mindenfelé, külsőmet az egész város ismerte. Nők társaságában udvariasan viseltem magamat ; ha előkelők voltak, nem dohányoztam, sőt megszóltam a férfiakat, akik ezt tették. Nem sokat mondogattam nekik: „csókolom kezét,“ mert hisz ezt akkorában már akárki is mondta. Az anyák előtt lányaikat dicsértem, s ha az anyák kora jött szóba, mindig tíz évvel fiatalabbaknak vallottam őket, mint amennyire becsültem. Ételben, italban nők között igen szigorú mértéket tartottam, s inkább máshová mentem később jól lakni. Az egyetlen lányokkal úgy bántam, mint a tojással bánik az ember, hogy el ne törjék. Az idősebb nőkkel versenyt burnótoztam, amiért is egyhangúlag nagyon kedves embernek ismertek el. Tánc közben figyelmes voltam, mint a legfinomabb angol gentleman. Figyeltem, s ha valamelyik hölgy vizet óhajtott, rögtön hozattam neki. Néha magam is hoztam, de annak már aztán igazi úrnőnek kellett lennie, kinek személyesen álltam szolgálatára. Kevésbé előkelő házaknál, ahol nem sokat tartottak e szóra: „nobel,“ legelőbb is a fölött árultam el örömömet, hogy anya és leánya jó színben vannak ; hogy minő fiatal az anya, mintha csak nővére volna saját leányának, s mily dolgosak, mily háziasak mind a ketten. Ebéd közben az ételeket magasztaltam, állítván, hogy soha jobbat nem ettem, s mily finom a lepény tésztája, olyan mint a csipkeháló! Nálamnál magasabb rangú férfiak körében a szokottnál szótalanabb voltam; siettem tüzet hozni, ha szivarra akartak gyújtani; átadtam helyemet, ha nem volt a számukra üres szék. Csekélyebbekkel viszont a gazdászatról, drágaságról, pénz szűkéről beszéltem, s minduntalan elővettem meg visszatettem órámat. S az ilyen ember aztán ne boldogúlna ? ’ (Folyt. köv.) 530 — ■ Akadémiai tárcák. (Junius 8.) (Érdekes programm. — Dicséretes rövidségű jó tanácsok. — A bánok. — A temesi bánság és szerb vajdaság. — Thaly Kálmán és egy kuruc naplóiró.) (B. Zs.) A bölcsészeti, törvény- és történettudományi osztály mai ülésének programmja érdekes volt. Jelentette Brassai „Módszerének“ II. és III-dik részét; továbbá Pesty Frigyes értekezését „A temesi bánság elnevezésének jogszerűtlenségéről;é s végre Thaly Kálmánét ily címmel: „Gróf Teleki Mihály és Pápay János követsége Rákóczi részéről a landor-fejérvári szerdárhoz, 1709.“ Noha azonban az ülés csak részben váltotta be e programm ígéreteit, mégse sorozhatjuk az érdektelenek közzé. Tudósokhoz illő lassúsággal gyülekezvén a tagok, jóval múlt öt óra, mikor Horváth Cyrill elfoglalta az elnöki széket, s Greguss Ágost, kezében Brassai „Módszerével“, a felolvasó asztalhoz lépett. A legközelebbi ülés, végén kerekedett vitában azt ígérte Greguss Ágoston, hogy legfölebb egy negyed óra alatt készen lesz ez értekezéssel. Most, amint a termetes füzeteket láttuk kezében, szerettük volna figyelmeztetni ígéretére. De nem volt szükség rá, mert e nélkül is ura maradt szavának, és az értekezés egy negyedig sem tartott. Azon sokat hányogatott kérdéssel foglalkozik ez, hogy „mikép tanítsunk?“ Számos jóravaló, gyakorlati tanácsot tartalmaz, melyek közül megemlítünk nehányat. Egyszerre csak egy eszmét adjunk át a növendéknek s ennek érettségéhez legyen az szabva mindenkor. Tanítsunk igazságot. Minden eszmét a maga neme és módja szerint készítsünk el, s a mutogatásban soha se legyünk triviálisak. A fogalmat a tanítványnak teljes és világos öntudatával szereztessük meg. Egyik eszme a másiknak folytatása legyen. Legyünk következetesek a módszerhez úgy, mint a tárgyhoz. — Sohase előlegezzünk. — Ismételjünk és csoportosítsunk célszerűen. És igy tovább. Ilyszerü tanácsok foglalata ez értekezés, melyek mindegyike ott bővebben ki van fejtve és példákkal világosítva. Két tanterv is van a végén, melyeket a fölhozott elvek alapján készített az öreg tudós. Második értekező: Pesty Frigyes volt. Azon kezdte, hogy a temesi bánság elnevezése helytelen és jogtalan, s ennek kimutatására nem lesz hálátlan dolog egy kis időt szentelni. Hiszen szenteltünk volna mi nagyon szívesen még többet is, csak ne olvasott volna oly rendkívül sebesen és gyakran halk hangon, mely a jegyzetek tételét majdnem lehetetlenné tette. Az ilyen felolvasások nagyon megkínozzák a szegény tudósítókat. Ez az oka mindig, ha egy-egy értekezésből kivonatunk rövidebb, ismertetésünk felületesebb, és adataink hiányosabbak, mint rendesen. A maguk érdekében tennék jól akadémikusaink, ha minél érthetőbben olvasnának. De térjünk vissza a temesi bánságra. Ilyen közös név, mely Temes-, Krassó- s Torontál megyéket és a határvidék egy részét foglalná magában , sem régibb törvénytárainkban, sem okmányokban elő nem fordul. De miután a múlt század óta nem egyszer emlegetik, elválasztva és megkülönböztetve mintegy az anyaországtól, ez elnevezés történetére néhány pillantást vetni nagyon érdekes. A bánság fogalma iránt föltételez, kinek ama földterület igazgatására, gondoskodására van bízva. E szó, úgy látszik, nem magyar eredetű. Elsőben találkozunk vele Bíborbanszületett Konstantin görög császárnál, ki Chroatia felosztását írván le, „corbaviai bánt“ említ. Egy XX-dik századbeli névtelen szó szerint pedig Horvátországban az a szokás uralkodott, hogy a király magtalan halála esetében utódját hét „bán“ választotta. Az ország azonban nem sokára szorosabban kapcsoltatott össze a magyar koronával. A magyar királyok alatt bánokra az ország négy része volt bízva, de azért nemcsak e részek kormányzói hivattak e néven. Vannak adatok, melyekben a „bán“ név semmi egyebet nem jelent, mint herceget. Más okmányokban ismét e két fogalom külön van választva. Pesty részletesen szólott a nevezetesebb bánságokról és bánokról, kiknek meg volt az a joguk, hogy címükkel akkor is élhettek, midőn hivatalaikat már rég nem viselték, így a történelmünkben annyira ismeretes „Bánk bán“ is politikai szereplésének elsőbb korában viselte csak a slavóniai báni méltóságot, s e nevet mégis mindvégig megtartotta. Ezek után tért értekező tulajdonképeni tárgyára. 1368-ban Nagy Lajos királyunk fölmente Koroghi Fülpös Lászlót a bolgár báni és temesi főispáni méltóságoktól, s mindegyiket Heem Benedeknek adományozta. Egy, e viszonyokból fennmaradt okmányra hivatkoznak azok, kik történeti alapot vitatnak a temesi bánságnak. De helytelenül, mert az okmányban a „banus“ és „comes“ szavak szorosan meg vannak különböztetve. Nem is lehet ez máskép, mivel az azon időkben s a közvetlenül utánuk következőkben élt történetíróink és geográfiaink a „temesi bánság“ nevezetről mit sem tudnak. De az a terület, melyet e néven szeretnek nevezni, különben sem tartozott szorosabban együvé, s rajta a régi időkben két bán: a lugosi és karánsebesi lakott. Az