Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-10 / 133. szám

Elmentünk ezután mi is aludni. Másnap én már jókor hagytam el lakásomat, s mentem a jegyek után. Brankó csak később kelt föl, s neki készülődött, a­mint illik. A jegyek azonban oly igen el voltak már kap­kodva, hogy üres kézzel kellett haza térnem. Küldtem Brankót, menjen s jelentse, hogy hasz­talanul fáradtunk, ő nem akart, minek menne,— mondá, — mikor nincs jegy.------De pajtás, — biz­tattam őt,—ha már egyszer megígérted, az illem úgy kívánja, hogy meg is jelenj. Brankó csak egyre vonakodott. Végre mégis eltökélte, hogy megy, de csak úgy, ha én is vele jövök, mire én édes örömest rááll­tam, vélvén, ha a dolog neki nem találna sikerülni, sikerül talán majd nekem. Kevéssel tizenegy óra előtt megindultunk. A ki­jelölt házhoz érkezvén, a kapu előtt egy inassal talál­koztunk, kin ép olyan egyenruha volt, a­minőt én hordtam valaha. Kérdeztük őt, várjon lakik-e ezen házban ilyen s ilyen asszonyság. — Névjegyét nekünk nem adta volt át. — Az inas válaszolt, hogy ez valószinüleg az ő úrnője lesz, s mindjárt be is jelentett. A nő díszes szobában, divánján ülve fogadott; féltestét zöld bársony szerbianka födte. Midőn be­léptünk, barátságosan üdvözölt, s rögtön kérdé: kap­tunk-e jegyeket? Brankó erre sajnálattal auta tudtára, miszerint hiába jártunk, s csupán azért jöttünk, hogy ezt jelentsük. Az úrnő viszont azzal válaszolt, hogy ő igen örül, ha­bár csak azért jöttünk is, s hogy nagyon szép volt szót tartanunk, vagyis inkább, hogy Brankó szavát tartotta. Később kikérdezte Brankót, vájjon hova való, ki fia­s­sat. Ez őt híven avatta be körülményeibe, me­­lyeket a nő csodálkozva hallgatott. Ezután fölkérte, menne vele más lakást keresni, mert ez a mostani neki épen nem tetszik. — Én pedig most fölálltam, meghajtottam magamat s távoztam. Brankó elment vele lakást keresni. Találtak is csakhamar egy igen szépet, nagyot. Ki is béltették azonnal, s a nő megígérte a házmes­ternek, hogy a­mint haza érkezik, rögtön megküldendi a foglalót. Ezután megint együtt hazamenvén, Brankónak azonnal át kellett az ötven forintot vennie, hogy el­vigye. El is vitte s meg is hozta a nyugtát. — Most látom, — szólt az asszony mintegy enyelegve, — hogy ön derék ifjú, mert a pénzzel el is tűnhetett volna. — Nagysád tehát engem ilyféle embernek tar­tott? kérdé Brankó sértve. Erre aztán ő nagysága sietett őt megvigasztalni, s szent jön a béke, sőt még meg is kérte, látogatná meg mindennap. Másnap már magánál tartotta ebéden. Ama fiatalabbik nő s férje ennek ismerősei vol­tak , de ez most már felőlük nem akart tudni semmit. Brankó csakhamar mindennapos jen nála, s úgy érezte magát házában, mint akár otthon. Ez az asszony roppant gazdag volt, s megígérte Brankó­nak, hogy ha szavát fogadja, nem lesz fogyatkozása semmiben. Nemsokára Brankó ezer forintos bankje­gyet mutatott nekem, melyből szép összegecske az én markomba is csúszott. Most már úrias lakása volt, délben s este azonban mindig amoda járt ét­kezni. Pénzéből számtalan könyvet is összevásárolt. Mondtam neki, hogy ne bolondozzék, de hiába volt! Nemsokára megint kapott pénzt, meg kis idő múlva ismét, úgy hogy mint akár egy bankár, csak úgy úszott benne, volt annyi, mint a polyva. Együtt jár­tak sétálni, kocsiztak gyönyörű hintókon. Időben Brankónak nem vola fogyatkozása, az egész nap az övé volt. Most már társaink is mind­­ hozzá folya­modtak segítségért: ennek ruhája, ámannak könyve nem volt. Brankó adott mindeniknek, a­mi kellett. Figyelmeztettem őt ismét, ne hinne mindenkinek, mert a világ csalja. A nő nem tagadott meg tőle semmit, minden­­óhajtását teljesíté, s mindenki azt hitte, fia gyanánt fogadta őt magához. Ő pedig csak a régi jó szivű fiú maradt, s nem nézhette, ha bárki is valamiben hiányt szenvedett. Akárhány szegénynyel, koldussal talál­kozott az utcán, mindeniknek osztott alamizsnát. Megint figyelmeztettem őt, hogy számtalan olyan­nal is tesz jót, a­ki arra nem érdemes, de ő azt sem vette sokba, mondván: ő jónak tart minden embert addig, míg az ellenkezőről meggyőződve nincs. Már én viszont e tekintetben azon életelvnek hódoltam mindig, hogy jó lesz rosznak tartanom bárkit is mindaddig, míg nagyon be nem bizonyul, hogy be­csületes ember. Az is elvem volt, hogy a­ki hozzám kenyérrel jő, én ahhoz kalácscsal menjek, de a­ki engem pál­cával üt, már azt ütöm furkós bottal. Brankó ez el­veket csak nevette. Ha az utcán valamelyik koldus mellett feledtében meg nem állt, mire ez eszébe ju­tott, habár azóta már a harmadikat utcán járt is, meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon s ne vi­gyen neki alamizsnát. Sokszor mondta, hogy nem élvezheti örömmel azt, a­mivel bír, ha látnia kell, hogy oly sok ember van, kinek kenyere nincs. Most már hála a Brankó zsebjének, tökéletes gavallér lettem magam is. Itt volt az ideje, hogy fe­leség dolgában körülnézzek. Vásott, ravasz fickó voltam én mindig. Nevem eddig Milán volt, de most már átváltoztattam Emilre. Azt véltem, ez is majd nyereség lesz. Akármelyik bárónál sem volt nálamnál különb ruhája. Akkorá­ban nyári időn többnyire egyszínű öltönyt viseltek, s nekem több ily öltönyöm is volt, nemcsak egy. Min­dennap kétszer öltöztem fel. Legdivatosabb akkorá­ban a sárga szín volt, magam is gyakorta jártam ebben: sárga nadrág, sárga kabát, sárga mellény, sárga topán, sárga kalap, sárga keztyű, — olyan volt az ember ebben, mint a valóságos dandy. A­kik nem ismertek, legalább is bárónak tartottak. Min­dennap megfordultam a császárfürdőben, a színház­ban, egy szóval: mutogattam magamat mindenfelé, külsőmet az egész város ismerte. Nők társaságában udvariasan viseltem maga­mat ; ha előkelők voltak, nem dohányoztam, sőt megszóltam a férfiakat, a­kik ezt tették. Nem sokat mondogattam nekik: „csókolom kezét,“ mert hisz ezt akkorában már akárki is mondta. Az anyák előtt lányaikat dicsértem, s ha az anyák kora jött szóba, mindig tíz évvel fiatalabbaknak vallottam őket, mint a­mennyire becsültem. Ételben, italban nők között igen szigorú mértéket tartottam, s inkább máshová mentem később jól lakni. Az egyetlen lá­nyokkal úgy bántam, mint a tojással bánik az em­ber, hogy el ne törjék. Az idősebb nőkkel versenyt burnótoztam, a­miért is egyhangúlag nagyon ked­ves embernek ismertek el. Tánc közben figyelmes voltam, mint a legfinomabb angol gentleman. Figyeltem, s ha valamelyik hölgy vizet óhajtott, rögtön hozattam neki. Néha magam is hoztam, de annak már aztán igazi úrnőnek kel­lett lennie, kinek személyesen álltam szolgálatára. Kevésbé előkelő házaknál, a­hol nem sokat tar­tottak e szóra: „nobel,“ legelőbb is a fölött árultam el örömömet, hogy anya és leánya jó színben van­nak ; hogy minő fiatal az anya, mintha csak nővére volna saját leányának, s mily dolgosak, mily házia­sak mind a ketten. Ebéd közben az ételeket magasz­taltam, állítván, hogy soha jobbat nem ettem, s mily finom a lepény tésztája, olyan mint a csipkeháló! Nálamnál magasabb rangú férfiak körében a szokottnál szótalanabb voltam; siettem tüzet hozni, ha szivarra akartak gyújtani; átadtam helyemet, ha nem volt a számukra üres szék. Csekélyebbekkel vi­szont a gazdászatról, drágaságról, pénz szűkéről be­széltem, s minduntalan elővettem meg visszatettem órámat. S az ilyen ember aztán ne boldogúlna ? ’ (Folyt. köv.) 530 — ■ Akadémiai tárcák. (Junius 8.) (Érdekes programm. — Dicséretes rövidségű jó tanácsok. — A bánok. — A temesi bánság és szerb vajdaság. — Thaly Kálmán és egy kuruc naplóiró.) (B. Zs.) A bölcsészeti, törvény- és történettu­dományi osztály mai ülésének programmja érdekes volt. Jelentette Brassai „Módszerének“ II. és III-dik részét; továbbá P­e­s­t­y Frigyes értekezé­sét „A temesi bánság elnevezésének jogszerűtlen­ségéről;é s végre Thaly Kálmánét ily címmel: „Gróf Teleki Mihály és Pápay János követsége Rá­kóczi részéről a landor-fejérvári szerdárhoz, 1709.“ Noha azonban az ülés csak részben váltotta be e programm ígéreteit, mégse sorozhatjuk az érdektele­nek közzé. Tudósokhoz illő lassúsággal gyülekezvén a ta­gok, jóval múlt öt óra, mikor Horváth Cyrill elfoglalta az elnöki széket, s Greguss Ágost, kezében Brassai „Módszerével“, a felolvasó asz­talhoz lépett. A legközelebbi ülés, végén kere­kedett vitában azt ígérte Greguss Ágoston, hogy legfölebb egy negyed óra alatt készen lesz ez értekezéssel. Most, a­mint a termetes füzeteket láttuk kezében, szerettük volna figyelmeztetni ígéretére. De nem volt szükség rá, mert e nélkül is ura maradt szavának, és az értekezés egy negyedig sem tartott. Azon sokat hányogatott kérdéssel foglalkozik ez, hogy „mikép tanítsunk?“ Számos jóravaló, gya­korlati tanácsot tartalmaz, melyek közül megemlí­tünk nehányat. Egyszerre csak egy eszmét adjunk át a növendéknek s ennek érettségéhez legyen az szabva mindenkor. Tanítsunk igazságot. Minden eszmét a maga neme és módja szerint készítsünk el, s a mutogatásban soha se legyünk triviálisak. A fo­galmat a tanítványnak teljes és világos öntudatával szereztessük meg. Egyik eszme a másiknak folyta­tása legyen. Legyünk következetesek a módszerhez úgy, mint a tárgyhoz. — Sohase előlegezzünk. — Ismételjünk és csoportosítsunk célszerűen. És igy to­vább. Ilyszerü tanácsok foglalata ez értekezés, me­lyek mindegyike ott bővebben ki van fejtve és pél­dákkal világosítva. Két tanterv is van a végén, me­lyeket a fölhozott elvek alapján készített az öreg tudós. Második értekező: P­e­s­t­y Frigyes volt. Azon kezdte, hogy a temesi bánság elnevezése helytelen és jogtalan, s ennek kimutatására nem lesz hálátlan do­log egy kis időt szentelni. Hiszen szenteltünk volna mi nagyon szívesen még többet is, csak ne olvasott volna oly rendkívül sebesen és gyakran halk hangon, mely a jegyzetek tételét majdnem lehetetlenné tette. Az ilyen felolvasások nagyon megkínozzák a sze­gény tudósítókat. Ez az oka mindig, ha egy-egy érte­kezésből kivonatunk rövidebb, ismertetésünk felüle­tesebb, és adataink hiányosabbak, mint rendesen. A maguk érdekében tennék jól akadémikusaink, ha mi­nél érthetőbben olvasnának. De térjünk vissza a te­mesi bánságra. Ilyen közös név, mely Temes-, Krassó- s Toron­­tál megyéket és a határvidék egy részét foglalná ma­gában , sem régibb törvénytárainkban, sem okmá­nyokban elő nem fordul. De miután a múlt század óta nem egyszer emlegetik, elválasztva és megkülön­böztetve mintegy az anya­országtól, ez elnevezés tör­ténetére néhány pillantást vetni nagyon érdekes. A bánság fogalma iránt föltételez, kinek ama földterület igazgatására, gondoskodására van bízva. E szó, úgy látszik, nem magyar eredetű. Elsőben találkozunk vele Bíborban­született Konstantin görög császárnál, ki Chroatia felosztását írván le, „corbaviai bánt“ említ. Egy XX-dik századbeli névtelen szó szerint pedig Horvátországban az a szokás uralkodott, hogy a király magtalan halála esetében utódját hét „bán“ választotta. Az ország azonban nem sokára szorosab­ban kapcsoltatott össze a magyar koronával. A ma­gyar királyok alatt bánokra az ország négy része volt bízva, de azért nemcsak e részek kormányzói hivattak e néven. Vannak adatok, melyekben a „bán“ név semmi egyebet nem jelent, mint herceget. Más okmányokban ismét e két fogalom külön van vá­lasztva. Pesty részletesen szólott a nevezetesebb bán­ságokról és bánokról, kiknek meg volt az a joguk, hogy címükkel akkor is élhettek, midőn hivatalaikat már rég nem viselték, így a történelmünkben annyira ismeretes „Bánk bán“ is politikai szereplésének el­sőbb korában viselte csak a slavóniai báni méltósá­got, s e nevet mégis mindvégig megtartotta. Ezek után tért értekező tulajdonképeni tárgyára. 1368-ban Nagy Lajos királyunk fölmente Ko­­roghi Fülpös Lászlót a bolgár báni és temesi főispá­­ni méltóságoktól, s mindegyiket Heem Benedeknek adományozta. Egy, e viszonyokból fennmaradt ok­mányra hivatkoznak azok, kik történeti alapot vi­tatnak a temesi bánságnak. De helytelenül, mert az okmányban a „banus“ és „comes“ szavak szorosan meg vannak különböztetve. Nem is lehet ez más­kép, mivel az azon időkben s a közvetlenül utánuk következőkben élt történetíróink és geográfiaink a „temesi bánság“ nevezetről mit sem tudnak. De az a terület, melyet e néven szeretnek nevezni, külön­ben sem tartozott szorosabban együvé, s rajta a régi időkben két bán: a lugosi és karánsebesi lakott. Az

Next