Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-10 / 157. szám
na———sunin mi nini inmii...—a—n—a—g—— — Ismeri ön azt a kis kulcsot, mely acél láncon a Károly nyakában függ, s melyhez olykor beszélni szokott? — Igen. — Ő azt soha sem engedi levenni, nemde ? — Soha. — És tudja ön, minek a kulcsa az ? — Tudom, egy kis asztal fiókjáról való. — Úgy van, én ismerem e kulcsot, ismerem a kis asztalt. Károly oda zárta leveleit. Az utósó bizonyíték is ott lesz talán. — Talán. — A kulcsot meg kell kapnunk. — Minden bizonynyal .... önnek tán oda adná. — Kisértsük meg. — És ha nem sikerülene, ha ön nem lesz képes rá hatni ? .. . — Óh dehogy, — felelt Adrien. — Ha az ön jelenlétében nem voltam az, annak oka az ön ellenséges indulata volt, mely félelmet oltott belém. De most, midőn tudom, hogy többé nem gyűlöl, akarom, érzem, hogy sikerülni fog. Sietve mentek a marquishoz, felindulva, izgatottan mindketten, tudva, hogy roszat cselekesznek, mert ha valóban titkot rejtett az a hely, melyet fölkutatni akartak, azt csel által, vagy erőszakkal egy védtelen lény ellen érhették csak el. A marquis szokott helyén ült. Neje háta mögött foglalt helyet, nehogy látása félelmet keltsen benne. Adrien szemben. A félkegyelmű örömhangokkal fogadá a tábornokot. Ez jó jel volt. Adrien elkezdett játszani vele, mint kis gyermekkel szokás, nevetett és bohó figurákat csinált A marquis mulatta magát s viszonozta tréfáit a hogy tudta. Néhány perc múlva a tábornok megfogta a kulcsot, s tenyerén rázogatta. A marquis nem ellenkezett, de barátja legkisebb mozdulatát is figyelemmel kisérte. Elvenni tőle ? Szörnyűség! A harcok rettenthetlen embere szivét szorulni érte, míg homlokán hideg veríték gyöngyözött. A marquisnő ingerült arccal férje fölé hajolt. A tábornál rosszul játszotta szerepét. A marquisban nem keltett bizalmat maga iránt. Egyszerre megragadta a láncot, s le akarta venni nyakából. A marquis hasonlót tett, s nem engedő. Vagy végezni kellett, vagy újból kezdeni az egészet. Újból elkezdeni lehetetlen volt. A tábornok elveszte bátorságát. Még egyszer megfeszité a láncot, kérőleg tekintve a marquisra. Ez nyöszörgött és nem engedett. — Tépje le ! kiáltott a marquisnő. E szavakra, melyek nem hagyták tovább is habozni, a tábornok fölállott s igy egész testével uralkodva a marquis fölött, ki székén gunnyasztott, egy nagyot rántott a láncon,de a marquis oly erővel kapaszkodott belé, hogy a tábornok minden erőmegfeszítése sikertelen jön. A küzdelem néhány másodpercig tartott. Más lánc könnyen elszakadhatott volna, de ez kemény acélból volt. Végre a bonfordi vad és rekedt hangján ordítani kezdett, úgy, hogy a tábornok és a marquisnő elrémültek. Cireix asszony aléltan dőlt a falhoz, Adrien félre tántorgott, s mindketten remegve néztek egymásra. V. A marquis kiáltásaira az egész ház összeszaladt. Cireix asszony és a tábornok visszanyerve lélekjelenléteket, azt állíták, hogy az esztelenségi roham minden ok nélkül mutatkozott. Siettek megelőzni az orvost. Ez megérkezvén, aggasztó állapotban találta a marquist; lázai voltak, melyek időközönként követték egymást. Szerencsére nem látott az egész változásban egyebet közönséges tüneménynél, mint az ily nemű bajokban gyakran elő szokott fordulni. Mindamellett a marquis nagyon rosszul volt. Le kellet fektetni, s éjjel nappal ápolni. Cireix asszony eleinte maga akart férjénél virrasztani, de már az nap este, kimerülve a folytonos izgatottságtól, ő is betegen feküdt le. Helyét a tábornok foglalta el. Mintegy nyolc napon át moccanni sem mert mellette, alig evett, alig aludt, csak midőn rohamos lázai látogatták meg a beteget, volt kénytelen az ágyhoz nyomni őt, nehogy összetörje magát, s ha a láz elmúlt, rémképektől és látományoktól gyötört lelkét kellett vigasztalni. Ez lassanként sikerült. A marquis olykor megragadva a láncot, ijedve nézett a tábornokra, de e két ember közt volt valami rejtélyes rokonszenv, mely a félkegyelmű félelmét és bizalmatlanságát megszüntette. Ösztönszerüleg megérezé, hogy az a kéz, mely megbántotta, gyógyítani akarja sebét és nem ellenkezett semmiben. A lázak fokon, kint szűntek s a nyolcadik nap reggelén Piard úr kijelenté, hogy a marquis veszélyen kívül van. Ugyanő reggel a marquisnő is fölkelt, s férje ágyánál találkozott a tábornokkal. — Ön kitartóbb volt, mint én, — szólt hozzá, — ön megmentő férjemet. Fogadja köszönetemet. — Szükség volt rá, — felelt Adrien, — én megbántottam őt. A marquis nyugodtan aludt, kezeit leeresztve. Fejét vigyázattal fölemelve, könnyen levehették volna a láncot nyakából. E gondolat mind a kettőt megszállta, de mind a kettő visszaborzadott annak kivitelétől. — Ne bántsuk többé, — szólt a marquisnő. — Soha, soha ! — felelt Adrien. — Tábornok úr, én igazságtalan voltam önhöz. Bocsásson meg nekem. Most már mindent hiszek. Nem szükség távozásra gondolnia, midőn bajba keverhetné magát, sőt soha többé, óhajtásom maradása. Ezzel kezét nyújtá neki, melyet a tábornok megcsókolt. Cireix asszony változása a tábornokon is csakhamar észrevehető lett. Kétségtelen, hogy a tisztnek nagy önfeláldozásra volt szüksége a marquis betegsége idején, de az is áll, hogy jeles tulajdonai nem maradhattak feltűnés nélkül egy oly műveltségű nő előtt, mint a marquisné volt. Ami átalában figyelmet keltett a a tiszt részéről, az arcának vndorabb kifejezése, a fesztelenség, a belső öröm, mely dacára annak, hogy folyvást titkolni akarta, nyilván kitűnt sugárzó képéből, a folytonos mosoly szemében s tekintetének nyíltsága volt. Megszabadúlva a fájdalom terhétől, mely rá nehezedek, többé nem volt a régi. Ezt még a gyermekek is észrevették. A bárónő, Piard úr és Muron lelkész alig hiheték, hogy egy fokkal magasabb állásra nem lett helyezve, mint az, melyet ők szerzenek neki. Nem kevésbbé elbámultak, midőn a marquisnő Adrien címét és rangját tudata velők. E bizalom különösen a bárónőt illeté. Tervben volt ez utóbbit rábírni, hogy menjen Párisba, hol különböző összeköttetései által kegyelmet eszközölhetne Berthelot tábornagy részére, és talán állást is a hadseregnél. A derék asszonyság örömmel vállalkozott, mivel a tábornokot különösen kedvelte. Elutazott Párisba érkezvén, tüstént munkába vette a dolgot, azonban nagy elővigyázattal és óvatosan kellett eljárnia. Miden héten küldött tudósítást, s két hónap múlva, telve reményekkel, még semmi bizonyosat nem mondhatott. (Folyt. köv.) Hontmegye történetéből. ív. — Kürtös völgye. — Kürtös-patak. — A három Palojta, római sáncok. — Dacsó és Luka nemzetség. — Kékkő s a Balassák. — Zsély s a vásonkői Zichyek. (H.L.) A Kürtös-patak közös Hont és Nógrádmegyével. Nagyobb ága ered Hontban, a szenográdi határban, s Lám, Szuhány és a három Palojta határain átfolyva, Ebecknél tér át Nógrádba, hol a Lest határában eredő s Kékkővár és Kürtös falu mellett aláfolyó kisebb ággal Szklabonyánál egyesül, majd Zsély határát öntözve, ismét Hontban, Szelesténynél egyesül az Ipolylyal, a mikor t. i. vize van, mert száraz nyarakon megtörténik, hogy felső folyása vizeit a molnárok rétöntözésre fogják föl, s csak a széles száraz meder mutatja a vízfolyás helyét, mely fölött a hid üresen ásít. — Hontmegyének Görög és Kerekes által 1811-ben kiadott térképén e Kürtös-patak hibásan van igy nevezve, és Litavától Csábnak vezetve. Ez öt mértföldnyi hosszú kies völgyön egy kis történelmi sétát teendők, belátogatunk a három u. m. felső, közép és alsó-Palojtán, Kékkőn, Zsélyben és Balassa Gyarmaton. E három utóbbi csakugyan Nógrádban van, de mindhárom helységnek történeti ágai és gyökerei Hontmegyébe is kiterjednek. — E völgyön, az itt-ott található őstemetőkben, a palojtai templomok és római sáncokban, Kékkő várában, továbbá a szelestényi és illési török gátakban öt egymásra következett civilizáció maradványait szemlélhetjük. Mi a három Palojtát illeti, 1243-ban IV. Béla király Chinovánt Nyitra megyében, a Dona, Vácik, Dubak és Tiba testvérek birtokát, Márton tárnokmester számára elvevén, helyébe nekik Hont vármegyében Palojta, Kőkeszi, továbbá Nógrádban Sztrogár vagy Esztergár falukat (a vár hatósága alól kivonván) adományozza, sőt ezen fölül 1260-ban Marcell, Batur, Sopknak, — kikre, úgy látszik, a Nényével határos Bátorfalu és Szolnok puszta emlékeztetnek, —s Hraburnak, Vácik fiainak, Kelenyen és Terbojgoson — ma Terbegecen — némi ráfizetésért pótlólag is adott még jószágokat. E hatszáz éves királyi adomány levelek kivonatát, mint nemcsak megyénkben, de az országban is ritka példát mutatom föl, miután az első szerző Vácik utódai, a Dacsó és Luka-család máig is birtokolják az ősüknek 600 év előtt adományozott földeket. Egyik Luka ugyan Kelenyen néhány év előtt eladta ősi jószágát, mely azóta negyedik kézen jár. Cikkeink elején a német és nemzeti pártkirályok s a vallásreform tuséiban láttuk, hogy egy katholikus Luka miként vitézkedett Ferdinand, s egy evangélikus Dacsó a Balassa Menyhárt pártján ; háromszáz év múlva, az 1848-at előző években, sőt jelenleg, is ez egy törzs két sarjai külön táborban küzdenek. IV-dik Béla fentebbi adománya felső és közép Palojtát érdekli. Alsó-Palojta hajdan a sági prépostságé volt, jelenleg a rosnyai káptalané. 1244 és 1264-ben Pósa fiai: Turdos és Sándor, a Turdos nemzetségből, Roland sághi prépostnak s általa a sági piemonti conventnek négy és fél márkáért adták el itteni birtokukat. I. Mátyás király 1465-ben ide vásárt is engedélyezett Márton napjára, honnan a falu Vásáros Palojtának neveztetik. Közép Palojta evangélikus s Alsó Palojta kath. temploma eredetileg tizenötödik századbeli művek, de újabban némi átalakításon mentek át. Felső Palojta határában, a Nagy Kürtös két ágának összefolyása a helybeli tótság által úgy nevezett pogány hegyet — poganski vrh — fogja körbe. E hegyet Marc Aurél római császár — Kr. u. 174 évvel — a bényi és viski egykorú sáncokkal együtt a kvrdok elleni háborújában táborerőddé alakíttatta át. A tábori élet zajában is bölcselkedő római császárhoz ármányos neje, Faustina Pia, kiről a híres Renan tavaly a francia akadémiában értekezett, Bényre, sőt tán Palottára is eljött látogatóba. Kékkő a 600 éven át virágzott Balassák bölcsője, s tán — vajha ne! — egyszersmind koporsója. — Szokás volt a nagyúri családoknál a múlt században, Máté evangélista példáját követve, ki a Jézus Krisztus genealógiáját fokról fokra Dávid zsidó királyig fölvitte, eredetöket az első foglalókig, vagy valami nevezetes emberig fölvinni, így a Balassák is magukat Árpád egyik vezértársától, a kun Borstól, Zólyomvár alapitójától származtatják. A családnak itt a kékkői várban őrizett eredeti okmányok szerint: Detre zólyomi főispán volt, ki 1233 ban Zahorát Hontban adományban kapta. Ennek itt a Kürtös és Ipoly mellékén több birtoka is volt, azonban 1222 ben — sógorával Ervinnel egyetértőleg — Szebelébet az esztergomi káptalannak 100 márkáért eladta, húszat misékre engedve oda. Nem célunk a Detre-fiak egyesei fölött szemlét tartani, ez a genealógok dolga; de megnevezzük a két Balassát, kik Hontmegye főispánjai valának, meg azokat, kik megyénkre hatalmasan befolytak. Detre fiainak egyike: Miklós, Újfalut és Palugyát Liptómegyében elcserélte IV. Bélától Ipoly- vagy Nagyvagyis a mostani Balassa Gyarmatért 1246 ban, mely ettől fogva Honttól Nógrádmegyéhez csatoltatott. Miklós fia, Demeter mester, nagybátyja Bitter társaságában megtámadta pörrel, vagyis azon kor szokása szerint fegyverrel másik nagybátyjának, az 1209- ben elhalt Forró Péternek egyik vejét, Kázmérfi Lambertet, s a gyarmati favárdát tőle elfoglalta. Bitter azután e Demeter mesternek az esztergomi káptalan előtt átvallotta Gyarmatot, favárdájával együtt, Lazánt, Ledényt, s Illést és Szurdok pusztákat. Forró Péter lányai, és pedig Kata, Hontfi Demeter honti főispán özvegye, osztályrészül kapta: Kékkőt és Zsélyt, Anna, Lambertné, viszont Hidvéget az ipolyszigeti favárral, Abát és Olvárt. Az említett Forró Péter 1167-ben Hontvár ispánja volt. Billért is Hontmegye főispánjának írja Bél, de alighanem az előbbivel téveszti össze, mert 1275-től 1290-ig Huntfi Demeter, 1292-ben pedig Bogomér volt a honti főispán. Bitter egyik unokája, Péter, 1350-ben honti főispán volt. E Péter fia Balás nevezi magát először gyarmatinak a 11-dik század végén, s utódai róla nevezik magukat Balassáknak, s Gyarmat is tőle kapta a Balassa előnevet. E Balás fiainak egyike, Miklós, szintén mint nagyatyja, viselte a honti főispánságot. Négy testvére — 626 —