Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-15 / 211. szám
211-dik SZ. Kedden, szeptember 15. Kiadó in Tatai: Pest, barátok tere 7. sz.Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Filmre..................8 frt. 4 frt Negyedévre . . kiegyesen a ünnep utáni papokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-a. tv. Hirdetési díj: Negyed hasábos petitor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás az nFŐVÁROSI LAPOK október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelését. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napilapot törekszünk szerkeszteni, mely egyiránt kielégítse a műveit nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel- és külföldi tárcaírók s szabatos fordítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és terjedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi ismert író gazdagítja lapunk folyamát, arról félévenkint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerőseik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Föv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről,) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvénytársulat (azelőtt Emich G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjával. HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) írta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Igen ő diadalmaskodott egy szerencsés est folytán, midőn az aranyok halommal ömlöttek eléje, midőn minden tétele sikerült, midőn sejtelmesen érzé, hogy sokat nyert, és e számlálatlan halom, e pazar kincs, mely előtte hevert, felülmúlhatta immár azon összeget, mely fáradozásai kitűzött célja volt, e percben, mondom, gyávaságnak tarta megszámlálni azt; később, midőn a tornyosuló aranyok halmaza annyira nőtt, hogy találomra sem csalódhatott volna sikerének diadalán, e káprázatos pillanatban, mondom, folytatta játékát. A vak szerencse csodás lendülete ingerlő kedélyét, a játék, melyhez csak kényszerültségből kezdett, mely annyi lealáztatásába és küzdelmébe került, elvesztő fokonként rút jellemét. Fölhevült képzelete bizonyos bájt és gyönyört lelt e vakmerő kísérletekben. A kocka jóllehet oly keresetmód, mint bármelyik, s mért ne nyújtaná ki kezét önkényt kínálkozó adományainak ő, ki egész lételét ennek köszönheti ? Az ifjú lelkülete sajátságos methamorphosison ment át. A szó szigorú értelmében vett haszonlesés, a fukar, önző kincsvágy tán még most sem harapózott el egész jellemén, bűne inkább fölhevült képzelete tévedésein alapult, mert megjegyzendő, hogy e félénk, kevéssé kielégíthető kedély elvesztő szerénységét, s meg nem elégedve immár ama biztos tudattal, hogy kedvese kezét elnyerheti, diadalmas viadorként akart elébe lépni. E téveszme, e bűnös hiúság volt tán bűnének egyetlen mentsége, mert figyelemreméltó, hogy mátkájának emléke percre sem homályosult el, sőt élénk benyomások tüntették föl a kedvező szerencse fordulatai alatt, e döntő percek káprázatos mámorában. Megoldani egy kérlelhetlen atya által kivihetetlennek vélt s épen azért élénkbe szabott föltételt, elnyerni ama nő kezét, ki szerelmének önzetlenségével mint koldus is szeretett, elébe rakni azon kincseket, melyeket nem kért, elébe rakni halommal és tetézve, ráerőszakolni, úgy szólva, a kényelem és fényűzés minden gyönyöreit, bátran lesni jövőben akarata szeszélyeit, önbizalommal mondhatni, hogy e kis fehér kéznek nincs intése, mely ne teljesüljön, e bársony kebelnek nincs óhaja, mely a lehetetlenségen megtörjék . .. volt e gondolatban valami ingerlő, hogy azt ne mondjam, költői! Igaz, hogy a taglaló ész mentségeinket leronthatná, ha oly emberről volna szó, ki higgadt fővel és nyugalmas foglalatosságait oda hagyva, először lépett volna a játékasztalhoz, de ne feledjük, hogy Arthur, habár kényszerülve, mégis huzamosb idő óta folytatta e mesterséget, s e percben már játékos vola is mint ilyen, ő sem óvhatta meg józanabb értelmét a csajeszmék befolyásai ellen. A képzelet sophysmái tán senkinél sem oly változatosak, termékenyek és ékesen szólók, mint a játékosnál Ki ismeri e korlátlan szenvedély sötét titkait ? Tudákos bölcselők, erkölcsi oktatók nem hatottak örvényébe, csak felszínét ismerik, mint természetbúvárok a kráter széleit, melynek fenekén nem jártak. Kérdezzétek a játékost magát, s ő életökbe varázsolja e sorvasztó lidérc- álmokat, a kecsegtető, zöld tündér lángocskát, mely sejtelmesen lobog, s a csalódás viharjai közt sem alszik ki. De ti mit sem fogtok érteni e mesés káprázatokból. Kérdezzétek azonban a játékost, emezt a csillámló arany egymagában nem gyönyörködteti; heves szenvedélyekre termett jellemének, s ki nem elégített erélyének tán a véletlen, a balsors adta e ferde irányt; amaz földúlt kedélyhangulat közt keres szórakozást; ennek jobban esik a fanyar kín az élet bágyadt gyönyöreinél; amaz örömest visszalépne s igy tovább. Arthurt egy sajátságos kényszerűség, egy lélekemelő vonzalom bírta volt e viharos tusára; előbb kedvese kezét, most a mátkájának szánt pompás hozományt akarta elnyerni, célja kíméletes vola, s mint ilyen, kecsegtető csajeszméknek annál inkább kitéve. Mint mondám, a szerencse kedvezett, játéka szemet szúrt, s az illető „croupier-k“ máris megdöbbenve fizették ki a roppant összegeket. Mindenki a szerencsés játékost bámulta, s ugyanazon színre vagy számra rakta saját tételeit, melyen az övéi álltak; a termekben átalános nyüzsgés támadt, suttogó hangok a bank bukását jósolták, mások buzgólkodva unszolták a nap hősét, hogy merész kirohanással vetne véget már egyszer a zöld asztalon heverő potom összegek végmaradványainak. Arthur e naiv tanácsok nyomán a bank szabályai szerint megállapított maximumot, t. i. tízezer frankot kockáztatott egyszerre. Csoportember leste tételeit. E tekintélyes összeg azonban elveszett, az ifjú úr kísérletet ten hasonló eredménynyel. A szerencse, mely oly kedvező volt, most végkép elpártolt. Arany arany után hempergett az asztalra s onnan a gépies mozdulatú bankárok kezébe. Mi több, a végzetszerű húszezer frank is meg volt csonkítva. Arthur e szent összeg érintésére egy percre megdöbbent, homlokára fagyos verejtékcsöppek gördültek, de bízva sorsában, mely egykor kisebb alappal is fölsegítő, folytató játékát, lehetetlennek vélve, hogy a kocka végre is, mint már többször történt, meg ne forduljon. Kínos csalódás!s mindig vesztett, fenékig rohanva az örvénynek. Senki sem tett már kezére, a nézők maguk lassan kint eloszlottak, csak a fátum s a kétségbeejtés sötét alakjai ültek még mellette, ő mindent elvesztett. Ha valakit nagy csapás ér, az első percben nem fogja föl egész terjedelmét , így van ez a játékosnál is, kit a fokonkinti izgatottság, a kábult kimerültség mintegy érzéketlenné tesz, s rendesen csak a regg ébreszti teljes öntudatra. Arthúr utósó tallérját is elveszté, mert nem tudott már egyszer valósulva látott chimeráiról lemondani, mert nem akart mátkájának királyi adomány helyett koldushozománynyal előállani, nem akart nászruhájára gyémántok fejében szerény ibolyákat tűzni. Midőn a játszótermet elhagyó, mámoros szédültségében úgy érzé, mintha szivében egy tompa sebet hordana, mely azonban alig sajgott. Nincs oly ember, ki ha milliomos, boldogság és vagyonra nézi, elhihetné öt perc alatt, hogy koldussá lett a szó szigorú értelmében. Arthúr a parkba rohant, s csak miután néhányszor megkerülte azt, miután a friss jég agyának működését némileg helyreállítá, csak akkor érte, hogy mit vesztett. Görcsös kezét szétbomlott ingredei közt mellére szegte, és körmeinek éle húsig hatott, a mérges sebhelyekből sötét, aludt vércsöppek fakadtak, de e seb nem fájt, sápadt homlokát az ösvényekre nyúló ágak csapdosták ; ő nem hárita el, káprázó szemmel és meredt szívvel járt a liget lombjai közt, melyekre a hold alig szórt egy-egy halvány sugárt. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.) — Raymond nagyon iparkodik hírt szerezni, s nyaralójánál megmelegedni, de azért mindig csak parvenü marad. — Azt teszi, amit tehet, marquis úr. — Kétségkívül, és én biztosan tudom szándékát. — Az anyag hiányzik ahoz, marquis úr. — Eredeti história. Atyja a röffel bajlódott, ő pedig. . . — Nem mind nagy úr az, ki az akar lenni, marquis úr. — Raymond soha sem emelkedik fölebb a porból, csak félig. — És a marquis elmenend megnézni e nyaraló fölégetését ? — El fogok menni. — A marquis úr föláldozza magát barátaiért. — Senkit sem kell megalázni. — Úgy van, igaz. — Ennyi az egész ? — Még van két levél. — Siessünk. — Óh! óh! minő pecsét! Hercegi címer. — Az aláírás, Cecco ? — Sornétan Berthe hercegnő. — Tehát ő is ide került. .. Olvasd gyorsan. „Küzdöttem, ellent állottam, de megvallom , le vagyok győzve. Gyermekek, családi kötelesség, hírnév, mindezen kötelékek, melyek eddig békémet és örömömet tevék, meg vannak tépve önért. Őrült, és zavart vagyok. A hibát elfogadom, de nem a kényszerítést is. Lesz bátorságom szégyenemet elviselni, csakhogy szabad legyek. Meneküljünk ! Ragadjon el engem, Ludovic, messze, nagyon messze Páristól, Spanyolországba, Olaszhonba, az Indiákra, az nekem mindegy! csakhogy én ennek közelében éljek s önért. Határozzon időt és órát. Én kész vagyok!“ — Elragadjuk, marquis úr ? — A napok nagyon rövidek, Cecco. — És az éjek még nagyon hidegek. — Nagyon késő van utazni, Cecco. — Vagy nagyon korán. . . Csak gondolkozzék még a marquis úr. — Megkísérlem. Lássuk az utósó levelet. Ezen semmi címer sem volt. A fekete viaszon egyszerű betű látszott, egy góth B. és P. minden korona vagy körzet nélkül. A felügyelő összevoná szemöldeit. — Várom, Cecco.