Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-15 / 211. szám

211-dik SZ. Kedden, szeptember 15. Kiadó­ in­ Tatai: Pest, barátok­ tere 7. sz.Ö­tödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Film­re..................8 frt. 4 frt Ne­gyedévre . . kiegyesen a ünnep utáni papokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-a. tv. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit­­or....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a­z nFŐVÁROSI LAPOK október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athe­naeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelé­sét. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napi­lapot tö­rekszünk szerkeszteni, mely egyiránt kielégítse a műveit nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel- és külföldi tárcaírók s szabatos for­dítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és ter­jedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi is­mert író gazdagítja lapunk folyamát, arról féléven­­kint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerő­seik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Föv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szét­küldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről,) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény­társulat (azelőtt E­m­i­c­h G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjával. HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) írta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Igen ő diadalmaskodott­ egy szerencsés est folytán, midőn az aranyok halommal ömlöttek eléje, midőn minden tétele sikerült, midőn sejtelmesen érzé, hogy sokat nyert, és e számlálatlan halom, e pazar kincs, mely előtte hevert, felülmúlhatta immár azon összeget, mely fáradozásai kitűzött célja volt, e percben, mondom, gyávaságnak tarta megszámlálni azt; később, midőn a tornyosuló aranyok halmaza annyira nőtt, hogy találomra sem csalódhatott volna sikerének diadalán, e káprázatos pillanatban, mon­dom, folytatta játékát. A vak szerencse csodás len­dülete ingerlő kedélyét, a játék, melyhez csak kény­­szerültségből kezdett, mely annyi lealáztatásába és küzdelmébe került, elvesztő fokonként rút jellemét. Fölhevült képzelete bizonyos bájt és gyönyört lelt e vakmerő kísérletekben. A kocka jóllehet oly kere­setmód, mint bármelyik, s mért ne nyújtaná ki ke­zét önkényt kínálkozó adományainak ő, ki egész lételét ennek köszönheti ? Az ifjú lelkülete sajátsá­gos methamorphosison ment át. A szó szigorú értel­mében vett haszonlesés, a fukar, önző kincsvágy tán még most sem harapózott el egész jellemén, bűne inkább fölhevült képzelete tévedésein alapult, mert megjegyzendő, hogy e félénk, kevéssé kielé­gíthető kedély elvesztő szerénységét, s meg nem elé­gedve immár ama biztos tudattal, hogy kedvese ke­zét elnyerheti, diadalmas viadorként akart elébe lépni. E téveszme, e bűnös hiúság volt tán bűnének egyetlen mentsége, mert figyelemreméltó, hogy mát­kájának emléke percre sem homályosult el, sőt élénk benyomások tüntették föl a kedvező szerencse for­dulatai alatt, e döntő percek káprázatos mámorában. Megoldani egy kérlelhetlen atya által kivihetetlen­nek vélt s épen azért élénkbe szabott föltételt, el­­nyerni ama nő kezét, ki szerelmének önzetlenségé­vel mint koldus is szeretett, elébe rakni azon kin­cseket, melyeket nem kért, elébe rakni halommal és tetézve, rá­erőszakolni, úgy szólva, a kényelem és fényűzés minden gyönyöreit, bátran lesni jövőben akarata szeszélyeit, önbizalommal mondhatni, hogy e kis fehér kéznek nincs intése, mely ne teljesüljön, e bársony kebelnek nincs óhaja, mely a lehetetlen­ségen megtörjék . .. volt e gondolatban valami in­gerlő, hogy azt ne mondjam, költői! Igaz, hogy a taglaló ész mentségeinket leront­hatná, ha oly emberről volna szó, ki higgadt fővel és nyugalmas foglalatosságait oda hagyva, először lé­pett volna a játékasztalhoz, de ne feledjük, hogy Arthur, habár kényszerülve, mégis huzamosb idő óta folytatta e mesterséget, s e percben már játékos vola i­s mint ilyen, ő sem óvhatta meg józanabb ér­telmét a csajeszmék befolyásai ellen. A képzelet sophysmái tán senkinél sem oly vál­tozatosak, termékenyek és ékesen szólók, mint a já­tékosnál Ki ismeri e korlátlan szenvedély sötét titkait ? Tudákos bölcselők, erkölcsi oktatók nem hatottak örvényébe, csak felszínét ismerik, mint természetbú­várok a kráter széleit, melynek fenekén nem jártak. Kérdezzétek a játékost magát, s ő életökbe va­rázsolja e sorvasztó lidérc- álmokat, a kecsegtető, zöld tündér lángocskát, mely sejtelmesen lobog, s a csalódás viharjai közt sem alszik ki. De ti mit sem fogtok érteni e mesés káprázatokból. Kérdezzétek azonban a játékost, emezt a csillámló arany egyma­gában nem gyönyörködteti; heves szenvedélyekre ter­mett jellemének, s ki nem elégített erélyének tán a vé­letlen, a balsors adta e ferde irányt; amaz földúlt ke­­délyhangulat közt keres szórakozást; ennek jobban esik a fanyar kín az élet bágyadt gyönyöreinél; amaz örömest visszalépne s igy tovább. Arthurt egy sajátságos kényszerűség, egy lélekemelő vonzalom bírta volt e viharos tusára; előbb kedvese kezét, most a mátkájának szánt pompás hozományt akarta el­nyerni, célja kíméletes vola, s mint ilyen, kecsegtető csajeszméknek annál inkább kitéve. Mint mondám, a szerencse kedvezett, játéka sze­met szúrt, s az illető „croupier-k“ már­is megdöb­­­­benve fizették ki a roppant összegeket. Mindenki a szerencsés játékost bámulta, s ugyanazon színre vagy számra rakta saját tételeit, melyen az övéi álltak; a­­ termekben átalános nyüzsgés támadt, suttogó hangok a bank bukását jósolták, mások buzgólkodva unszol­ták a nap hősét, hogy merész kirohanással vetne vé­get már egyszer a zöld asztalon heverő potom össze­gek végmaradványainak. Arthur e naiv tanácsok nyomán a bank szabá­lyai szerint megállapított maximumot, t. i. tízezer frankot kockáztatott egyszerre. Csoport­ember leste tételeit. E tekintélyes összeg azonban elveszett, az ifjú úr kísérletet ten hasonló eredménynyel. A szerencse, mely oly kedvező volt, most végkép elpártolt. Arany arany után hempergett az asztalra s onnan a gépies mozdulatú bankárok kezébe. Mi több, a végzetszerű húszezer frank is meg volt csonkítva. Arthur e szent összeg érintésére egy percre megdöbbent, homlokára fagyos verejtékcsöppek gördültek, de bízva sorsá­ban, mely egykor kisebb alappal is fölsegítő, folytató játékát, lehetetlennek vélve, hogy a kocka végre is, mint már többször történt, meg ne forduljon. Kínos csalódás!­s mindig vesztett, fenékig rohanva az ör­vénynek. Senki sem tett már kezére, a nézők maguk lassan kint eloszlottak, csak a fátum s a kétségbeejtés sötét alakjai ültek még mellette, ő mindent elvesztett. Ha valakit nagy csapás ér, az első percben nem fogja föl egész terjedelmét , így van ez a játékosnál is, kit a fokonkinti izgatottság, a kábult kimerültség mintegy érzéketlenné tesz, s rendesen csak a regg ébreszti teljes öntudatra. Arthúr utósó tallérját is el­veszté, mert nem tudott már egyszer valósulva látott chimeráiról lemondani, mert nem akart mátkájának királyi adomány helyett koldushozománynyal előál­­lani, nem akart nászruhájára gyémántok fejében sze­rény ibolyákat tűzni. Midőn a játszótermet elhagyó, mámoros szédültségében úgy érzé, mintha szivében egy tompa sebet hordana, mely azonban alig sajgott. Nincs oly ember, ki ha milliomos, boldogság és vagyonra nézi, elhihetné öt perc alatt, hogy koldussá lett a szó szigorú értelmében. Arthúr a parkba rohant, s csak miután néhány­szor megkerülte azt, miután a friss jég agyának mű­ködését némileg helyreállítá, csak akkor érte, hogy mit vesztett. Görcsös kezét szétbomlott ingredei közt mellére szegte, és körmeinek éle húsig hatott, a mér­ges sebhelyekből sötét, aludt vércsöppek fakadtak, de e seb nem fájt, sápadt homlokát az ösvényekre nyúló ágak csapdosták ; ő nem hárita el, káprázó szemmel és meredt szívvel járt a liget lombjai közt, melyekre a hold alig szórt egy-egy halvány sugárt. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.) — Raymond nagyon iparkodik hírt szerezni, s nyaralójánál megmelegedni, de azért mindig csak parvenü marad. — Azt teszi, a­mit tehet, marquis úr. — Kétségkívül, és én biztosan tudom szándékát. — Az anyag hiányzik ahoz, marquis úr. — Eredeti história. Atyja a röffel bajlódott, ő pedig. . . — Nem mind nagy úr az, ki az akar lenni, mar­quis úr. — Raymond soha sem emelkedik fölebb a por­ból, csak félig. — És a marquis elmenend megnézni e nyaraló fölégetését ? — El fogok menni. — A marquis úr föláldozza magát barátaiért. — Senkit sem kell megalázni. — Úgy van, igaz. — Ennyi az egész ? — Még van két levél. — Siessünk. — Óh! óh! minő pecsét! Hercegi címer. — Az aláírás, Cecco ? — Sornétan Berthe hercegnő. — Tehát ő is ide került. .. Olvasd gyorsan. „Küzdöttem, ellent állottam, de megvallom , le vagyok győzve. Gyermekek, családi kötelesség, hírnév, mindezen kötelékek, melyek eddig békémet és örömömet tevék, meg vannak tépve önért. Őrült, és zavart vagyok. A hibát elfogadom, de nem a kény­szerítést is. Lesz bátorságom szégyenemet elviselni, csakhogy szabad legyek. Meneküljünk ! Ragadjon el engem, Ludovic, messze, nagyon messze Páristól, Spanyolországba, Olaszhonba, az Indiákra, az nekem mindegy! csakhogy én ennek közelében éljek s önért. Határozzon időt és órát. Én kész vagyok!“ — Elragadjuk, marquis úr ? — A napok nagyon rövidek, Cecco. — És az éjek még nagyon hidegek. — Nagyon késő van utazni, Cecco. — Vagy nagyon korán. . . Csak gondolkozzék még a marquis úr. — Megkísérlem. Lássuk az utósó levelet. Ezen semmi címer sem volt. A fekete viaszon egyszerű betű látszott, egy góth B. és P. minden ko­rona vagy körzet nélkül. A felügyelő összevoná szemöldeit. — Várom, Cecco.

Next