Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-01 / 99. szám
— Ah! — kiálta az ifjú hölgy, ez több, ezemel több, mint remélni mertem. És szép keze Albertéba hanyatlott, ki azt megszorítva mondá: — Egyetlen Lydiám! De Lydia, ki remegett, karját Albert karjába ölté, s kinyitva egy ajtót, magával vont oly 'élénken és izgatottan, hogy képtelennek látszott egy szót kiejteni. Ő sem szólt semmit, hanem haladt utána, bá ' múlva és remegve. Néhány szobán keresztül haladtak, anélkül, hogy ügyelt volna, s alig vette észre a ragyogó fényűzést egy virágokkal teli előszobában, mely a nagyszerű terembe vezetett Belépve, Lydia székre dobá a köpenyt és kalapot; előkelő fehér ruhája első öltözékére emlékeztetett, mely kecses egyszerűsége által igézte meg Albert szemeit; az öltöny bájoló termetet födött, és gyönyörű szőke hajának selyem fürtjei csodálatosan szép üde és ifjú arcot öveztek. Leülteté Albertet egy aranyozott karszékbe s maga kissé távolabb vörös damasz-pamlagra ült, ho ritka szépségének egész fényében tündökölt. Albert szólni akart, de a meglepetés, a megindúlás minden szavától megfoszták. Lydia bájosan mosolyott s mondá: — Ah! — most rajtam a sor bezélni s számot adni két évről a férjnek, ki egész élete társául választott. Elhagyom Hamburgot s mondám : Nem vagyok szabad és sírtam. Néhány nap múlva visszanyerem szabadságomat, akkor tudom meg, midőn kötelességemet készültem teljesíteni s oda menni, hol sem nem óhajtottak, sem nem szerettek. Isten könyörült rajtam ; kértem, terjessze ki izgalmát arra is, ki itélőszéke előtt megjelent; azután magánosan éltem jövőmre gondolva. Néhány hónap múlva kedves Bridgetem így szólt hozzám : Most gondoljunk a boldogságra. — Keressük hát, modám, —s elkezdem önt keresni, Albert! Az ifjú nem volt képes elfojtani egy mozdulatot, mely abból állt, hogy Lydia kezét megragadja s megcsókolja. — Még nem végeztem be, alig kezdem meg. A gyászév elmúlt, nyár volt, visszatértem a hamburgi vizekhez , sokáig maradtam ott. Mindig reméltem, minden reggel elmentem a ledöntött fához, mely akkor ülőhelyünkül szolgált. Albert ismét félbeszakító: — Alig távozott el, midőn én megérkeztem, s egy hónapig, remélve visszatértét, önről ábrándoztam e varázshelyet, melyet együtt fogunk viszontlátni. — Ah ! — folytató Lydia, ön tudhatta, hol vagyok, követhette nyomomat, mert tudta nevemet, de én az önét nem ismerem. Nem akarva megtudni, távozom, mert reméltem, hogy feledhetem viselőjét s minden áron férjem után akartam menni, ki távol élt tőlem. De mennyire sajnáltam tudatlanságomat! ..................................................................................... 9 mennyi erőltetésbe, mennyi bajba, mennyi utazásba került ez nekem ! Néha úgy látszott, találkozom önnel, máskor gyászos előérzet lepett meg, hogy soha többé nem látom önt. Albert arca sugárzott ez elbeszélés alatt, nem szakító többé félbe, mert minden szó örömáradat volt szivére. Lydia folytató: — Egy nap néhány ifjút hallék Baden egyik sétányán beszélgetni. —• Láttad-e már Stenneville Albertet ? mondó az egyik. Nos e név, melyet először hallék, annyira megillető s megzavaró szivemet, hogy kitaláltam, miként az önének kell lennie. Azért mily aggodalommal hallgatom a feleletet! — Albert sokáig utazott; egy hónapja irt nekem Hamburgból, honnan Olaszországba készül kirándulni, de a telet Páriában töltendi. — Ah! bizonyára ön volt ez! Szivem mondá ezt, s a név emlékemben maradt. Eszméim Franciaország fővárosa felé fordultak; megérkeztem, s bár sok ismerősöm volt, nem kerestem senkit, csak önt, s csak a nyilvános helyekre, színházakba, sétányokra jártam, hol fölismerhetlenné tevem magam. Igen elfogult, igen bizonytalan voltam. Szegény öreg Bridgetem volt egyedüli meghittem s hiába igyekezett elvonni ez eszmémtől, mely csak zavart s bánatot okozott. Bizonyos nap egy ismerős angol nővel találkozott, ki megelinte a Paix utcai raktárt, mely az egész világot magához vonja. Oda mentem másnap némi vásárlást tenni. Ez alatt egy ifjú nő jött felajánlani szolgálatát, hogy valamit szerezzen az év utósó napjaiban, mire különben is a raktár ura hirlapok útján hitta fel az ifjú nőket. Határozatom azonnal készen volt. — Ez lesz utósó kísérletem, mondom jó Bridgetemnek. Minthogy Paris egész előkelő világa ide jó e héten, kétségkívül Albert is eljő; bizonyára találkozom vele s talán megismer. Fölajánlom szolgálatomat, melyet elfogadtak. Régi ismerőim haladtak el előttem, nem is gyanítva jelenlétemet e helyen. Ah! mint féltem, hogy önnel is úgy lesz. Végre megjelent ön . . . a többit tudja. — így hát nem a szegénység kényszerité e lépésre? — mondá Albert. — Ah! — viszonzá nevetve, — elfelejtem hozzá tenni, hogy nem akarván megvallani, hogy önt keresem, mielőtt tudnám, várjon ön is mindig gondolt rám, ez ürügyet találtam ki, igazolandó jelenlétemet a bolt asztala mellett. — De, — mondá Albert leverve, — férje vagyona. — Unoksöcscséé, — válaszolt hanyagul Lydia, — de meg van az enyém, mely öt milliót ér. Mióta elhatározom Párisban maradni, e lakot verem. Albert elégedetlennek látszott. — Addig maradunk itt, mig ön akar. Esak úgyis magános, fákkal és gyeppel környezve, s úgy élhetünk itt, mint kastélyában. — Oh! — mondá végre szomorún Albert, — én, ki azt hivém, hogy valamit tehetek önért, s megalapíthatom szerencséjét. — A boldogságot fogja nekem adni, mely ezerszer többet ér! — viszontá bájoló mosolylyal Lydia, s fölemelkedve, megragadó Albert karját, ki a hálától és örömtől ittas volt. Sokkal elragadóbb volt, hogy el ne felejthesse nagy gazdagságát. Keresztül mentek a nagyszerű lak néhány szobáján. Egy kis műterem is volt itt, s néhány megkezdett festmény, melyek főszemélye mindig hasonlított kissé Alberthez; azután egy szép zongorára akadtak, melyen Lydia egy német népdalt játszott, melyet messziről hallottak egy ifjú pásztortól énekeltetni, mig az erdőben beszélgettek Albert is kissé zenész, kissé festő volt; anyja mellett élt, kinek élete magános s a művészeteknek szentelt vala, melyek bájolóvá teszik a magányt, ő is megkedvelé, s innen van, hogy a termek oly ritkán látták, mert boldog vala otthon. Egyedül anyja halála volt képes őt e kóbor és fájdalmas életre vinni, mely megszomoritás kifárasztó. De a magány, mely palota! a nő, ki előtte istenségnek látszék ! ez ezerszer több volt, mint mennyit remélt; s midőn mindezt őszinte vonzalom által nyeré, melyről nem kétkedhetett, fejét szédelegni érté. — Lydia ! Lydia ! — mondó szenvedélyes hangon, — mint fizethetem ezt én önnek vissza ? — Ha mindig szeret, kedves férjem! — volt az ifjú nő felelete. Kis szobához értek, mely khinai és különc tárgyakkal volt diszitve. Ez osztály egyedül nézett a ház hátulsó felére, mig a homlokzat kilátása a szabadba nyilt egész a boulognei erdőig. Fájdalmas panaszhang hallatszott az ablak alatt. Lydia kinyitá az ablakot s egy szegény nőt látott, ki éppen most elesett gyermekét ápoló. — Van szükség valamire ? — mondá neki. — Nincs egyébre, mint munkára, s éppen most is azt keresek, csipkét igazitok, hogy megélhessek s eltartsam gyermekemet, mert özvegy vagyok. Ha elég pénzem lesz, visszatérek Tilleneybe, hol atyám és családom élnek, mint földművelők. — Várjon, — mondá Lydia, ki pillanatra eltűnve, kis tárcával tért vissza. — Fogja ezt, — mondá az ifjú nőnek, kinek arca szeretetreméltónak látszék, — holnap elutazik. E tárcában van miből fizetni útját, s azután kis jószágocskát venni, miből falun gazdag lehet. — Lehetséges-e ? — kiálta a nő elámulva. — Igen, menjen s az ég áldja meg. Akarom, hogy valaki ma szerencséjét lelje meg, s áldja örökre a pillanatot, melyben én boldogságomra találtam Marosi Gyula: Magister elegantiarum. (Hugo Viktor „Nevető emberiéből.) Lord Dirty-Moir Dávid kitűnő helyet foglalt el a londoni zajos életben. A főnemesség és a gentry előtt nagy tiszteletben állt. Említsük meg Dávid lord egyik dicsőségét: saját haját merte viselni. A vendéghaj elleni reaktió megkezdődött. Valamint 1824-ben Deveria Eugén első merte megnöveszteni szokálát, úgy 1702-ben Price Dovereux volt az első, ki egy tudományosan kombinált hajfodrozat védpajzsa alatt, saját haját a közönség előtt kockáztatta. Haját kockáztatni csaknem annyi volt, mint fejét kockáztatni. A közmegbotránkozás nem ismert határt, pedig Price Devereux herefordi vicomte és Angolország pairje volt. Gúnyolták és sértegették, és meg kell vallani, hogy méltán. A legnagyobb lárma közepette egyszerre megjelent Dávid lord, szintén saját hajával, vendéghaj nélkül. Ily dolgok a társadalmak feloszlását jelzik. Dávid lord még nagyobb megbotránkozást idézett elő, mint Hereford vicomte. De keményen tartotta magát. Price Devereux volt az első, Dirty-Moir Dávid volt a második. Néha nehezebb másodiknak lenni, mint elsőnek kevesebb lángész, de több bátorság kell hozzá. Az első az újítási viszketeg által elvakítva, talán nem ismerte a veszélyt; a második látja az örvényt és belerohan. Dirry-Moir Dávid is belerohant azon örvénybe, mely a vendéghaj mellőzéséből állt. Később utánozták őket, e két forradalmár után többen vetemedtek azon vakmerőségre, hogy saját hajukat mutogatták, és később a hajpor is megjelent, és mintegy enyhítő körülmény gyanánt szolgált. A világtörténelem e nevezetes momentumát tüzetesen meghatározandók, mellesleg megjegyezzük, hogy a vendéghaj ellen megindított háborúnak valódi kezdeményezője egy királynő volt, a svéd Krisztina, ki férfiruhákat viselt, és már 1680-ban természetes gesztenyeszínű, hajporozott és fodrozott hajjal jelent meg, minden egyéb fejdísz nélkül. A pápa 1694. március hóban kelt bullája által szintén ártott a vendéghaj tekintélyének, amennyiben eltiltotta a püspökök és papok fejéről, és megparancsolta, hogy az egyház szolgái megnövesszék hajukat. Dávid lord tehát nem viselt vendéghajat, hanem igenis viselt borjúkőr csizmát. E nagy dolgok rá irányozták a közfigyelmet. Nem volt club, melynek nem lett volna leadere, nem volt ökölverseny, melynél ne őt óhajtották volna refereenek. Referee annyi, mint pályabíró. Ő szerkesztette a high-life számos köreinek alapszabályait, több elegáns clubot alakított, melyek közül egyik, a Lady Guinea, még 1772-ben is fennállott Pali-Maliban. A Lady Guinea közben hemzsegett az előkelő fiatalság és nagyban járta a kártya. A legcsekélyebb tétel ötven guinea és az asztalon soha se volt kevesebb, mint húszezer guinea. Minden játékos mellett egy kis asztalka állt, melyre a theás csészét és a guinea-tekercsek számára készült aranyozott fatálat tették. A játékosok közöttl készült ujjasokat viseltek (mint a cselédek, midőn a késeket tisztogatják), nehogy csipkéiket bemocskolják, továbbá börbül készült vérteket, csipkegalléraik megóvása végett, és fejükön virágokkal díszített nagy szalmakalapokat, hogy hajéköket rendben tartsák és szemeiket a nagy világosság elől megoltalmazzák. Mindnyájan álarcozva voltak, felindulásukat elpalástolandók, különösen a quinze-játéknál. Felső öltönyük hátulton kifelé volt fordítva; ezt igen hatalmas kabalának tartották. Dávid lord tagja volt a Beefsteak-clubnak, a Surly-clubnak, a Split-farthing clubnak, a Sealed Knot royalista clubnak és a Martinus Scribblerus clubnak, melyet Swift alapított, a Milton által alapított „Rota“ helyettesítőjéül. Dacára annak, hogy szép ember volt, mégis tagjává lett a rútak clubjának. E club a rútságnak volt szentelve. A tagok kötelezték magukat megverekedni, nem a szép nőkért, hanem a rút férfiakért. A club termét rút emberek arcképei díszítették: Thersites, Triboulet, Duns, Hudibras, Scarron. A kandallón Aesop szobra állt, két félszemű: Codes és Camoens közt. Codes bal szemére volt vak, Camoens pedig jobb szemére. Mindegyik dombormű arckép a rútabb oldalról volt ábrázolva, és a szem nélküli két arcél egymásra nézett. Azon a napon, midőn a szép Visartné himlőbe esett, a rútak clubja egy pohárköszöntéssel tisztelte meg őt. A club még a tizenkilencedik század elején is virágzott, és a múlt század utolsóelőtti évtizedében Mirabeaut tiszteletbeli tagjává megválasztván, erre vonatkozó oklevéllel tisztelte meg. 394