Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-08 / 104. szám
Előfizetési díj: Félévre..................8 írt Negyedévre .... 4 firt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. 104-ik sz. Szombat, május 8 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. AZ ELJÁTSZOTT ÉDEN. Beszély. Sebestyén Gyulától. (Folytatás.) IV. Bármennyire sértették is Sándort a Hermina kisasszony gúnyos szavai és magaviselete, mégis látása első percétől kezdve titokszerű erős vonzalommal viseltetett iránta. Annak jelenléte az ő számára kész gyötrelem volt, s mégis alig várhatta az időt, hogy láthassa. Hermina kisasszony rendesen hét óra után szokott hazajönni, mert valami divatárusnő boltjában dolgozott. A lány könnyelmű, kacér, szeles és meggondolatlan volt, de nem minden jó tulajdon nélkül. Ha egyik percben magaviselete sértő volt is, a másikban már kények közt kért bocsánatot. Bár tettei, beszéde legkevésbbé se mutatták mások előtt, hogy valami eszményieskedő lány, de bizalmas körben, s néha mélyen, igazán is tudott érezni. Egy szóval azon nők közé tartozott, akiket csak egyszer kell látnunk, hogy érdekeltségünk tárgyai legyenek. Maga Sándor is sokat vesztett idővel egy ügységéből. Szórakozottsága és szótlansága pedig még érdekesebbé tette őt a lány előtt, midőn ez megtudta, hogy Sándor milyen műveit s a tudományokban mennyire járatos. Egy tanulatlan lányka előtt mi sem lehet egy ifjúra nézve jobb ajánlat, mintha őt a tudományok nimbuszában látja. És Hermina előtt nem volt sokáig titok, hogy Sándor minden óráját önkiképzésére fordítja, s hogy üres idejét könyvtárakban tölti. Sándor nemsokára azt kezdte észrevenni, hogy álma teljesülőfélben van. Winterné asszonyságot mint anyját, Herminát pedig Julcsa személyesítőjeképen tekintette. Pedig mily nagy különbség volt köztük. Mindegy. Az estéket télen rendesen együtt töltötték a nagy szobában. Sándor valami könyvből olvasott fel, s a különösebb helyeket élénkséggel és szellemdúsan magyarázta meg hallgatóinak. Ha Hermina kisasszony hazajött este, rendesen első dolga volt, hogy Sándorhoz beköszönjön. Sándor ma éppen levelet kapott otthonról, a levélben édesanyja és Julcsa fényképét. Mikor éppen kibontogatni készült, akkor lépett be Hermina kisasszony. — Kinek az arcképei azok, Terebes úr, ha szabad tudnom ? — szólt a lány, a nők sajátos kíváncsiságával. — Az egyik anyámé, a másik Julcsa húgomé. — Önnek nővére is van ? Lám, még eddig nem is szólt róla. Pedig de szerettem volna megismerni, leveleztem volna vele, megírtam volna neki, hogy... Sándor önkénytelenül elpirult, majd halvány lett, mint a halál. Megtagadta kedvesét — igen kedvesét, mert, bár a világ előtt csak testvérekül tekintettek, az ő szivében Julcsa több volt annál, s a jövő, mely őket egybe fogja kötni, nem egyszer csillámlott fel ábrándjai közben varázsló fényben. — Igen, van húgom, Julcsa az én húgom. Én azt hiszem, hogy említettem is már. — Hát az a szép szőke hajfonat kié ott abban az arany keretben ? — Az is Julcsa húgomé. — Hát az a hervadt, összeaszott rózsa, amelyik múltkor könyvéből kihullott, kié volt ? — szólt a lány mindig követelőbben, mindig ingerültebben, mert Sándor feleletei nem birtak hitelre találni féltékenységtől zaklatott szivében. — Azt is Julcsa húgom tette még a könyvbe. Hermina nem tudott többet szólni, hirtelen kifordult a szobából és keservesen elkezdett sírni. Különben Sándorra nézve is igen üdvös volt, hogy a társalgás félbe szakadt, mert nem bírta volna ki sokáig lelkiismerete mardosó vádjait. Homloka forró lett, agya szédült, alig birt lábain állani, mintha idegei mind föllázadtak volna az agy rideg lakója ellen, aki oly hűtlenül megtagadta a szívet. Ebből a rövid jelenetkéből harag támadt. Néhány napig meg is bírták állami embereink, hogy úgy tekintgessenek egymásra, mint paradicsomi eleink a tiltott gyümölcsre, de mindenki elgondolhatja, hogy a „feszült viszony” köztük nem tartott sokáig. Hermin kisasszonyt kibékítette az, hogy azt rózsát és a szép aranyszőke hajfonatot egy nap, midőn a szobát kisöpörte, a szemét közt találta. Sándor pedig a múlt emlékeit, amelyek rá közvetlen hatással úgy sem voltak, örömest adta cserébe Hermin kisasszony egy nyájas tekintetéért. A béke szent lett újra. De láttad-e a legtisztább tavaszi eget is anélkül, hogy bár parányi felhő ne lett volna rajta ? Ilyen volt Sándor boldogságának ege is, mert szegény fiú az első megpróbáltatás után, már boldognak hitte magát. És azt a kis felhőt senki más nem idézte elő, mint Gajtosy alispán úz elsőszülött fia Laci. Egy napon a fiú iszonyú zajjal-róhajjal rontott be Sándor szobájába. Csakhogy végre valahára megtaláltalak. Aztán se hossza, se vége nem lett az ölelkezéseknek. Elbeszélte, hogy midőn beiratta magát az egyetemen, ismét haza ment, hogy a szüret s a vadászatok érveit el ne mulassza (azt elfelejtette megemlíteni, hogy Julcsa kisasszony kedvéért ment haza, kinél azóta, Sándor távolléte alatt mindennapos vendég lett) hogy három hónapig volt otthon, s mióta újra feljött, mindennapot fölkeresésében töltött, mert ismeretlen létére, az otthoniak utasítása dacára sem találhatta meg lakását. No de most kész az öröm. Elhúzta Sándort erőnek erejével is, hogy ennek a nagy szerencsének örömére menjenek egyet mulatni. Sándor vonakodott, valami titkos érzés visszatartotta őt a fiútól, akit ő őszintén szeretni soha sem tudott. De ha Laci nyílt arcába tekintett, hallotta valóságot lehelő szavait, nem kételkedhetett azok őszinteségében. Amint a kapun kimentek, éppen Hermina jött velük szemközt haza. Sándor nyájas bizalmasan köszönt neki, amit a lány szintúgy viszonzott. — Te, hallod ki ez az angyal ? — kérdé Laci. — Házi kisasszonyunk. — Lám, lám! ez a gyerek mindig csak lányos házakhoz veszi magát! Megállj csak, majd megmondom Julcsának, ha haza megyünk! Sándor szeretett volna már visszafordulni. Laci ezután mindennapos vendég lett a háznál. Később a téli estéket is gyakran nála töltötte, sőt Sándort a tavasz felé már azzal kezdte ostromolni, hogy vele szeretne lakni. — Tudod barátom, hogy szobám nekem is szűk, nemhogy ketten elférnénk benne. — Meghúzom én magamat az ágy alatt is, csak hogy — — Csak hogy — vágott szavába Sándor, — csakhogy Hermina kisasszony közelében lehess. Nem volt elég, hogy egész estéket ott töltöttél el, s őket nagyúri badarságaiddal nem ritkán sértetted, azt is csak az én kedvemért tűrte el Winterné. Különben nem bánom: menj oda lakni; én akkor még ma felmondok. Laci szó nélkül hagyta el a házat, többet nem is ment Winterékhez; Sándor iránt pedig, akit anynyira megváltozottnak talált, gyűlöletet érzett. Ez esemény után néhány nappal történt a fentebb elbeszélt egyetemi jelenet. Midőn Sándor aznap az egyetemből izgatottan visszasietett, asztalán egy levelet talált. Otthonról szólt. Julcsa írta. Nem bírta végig olvasni, annak minden betűje tör volt szivének. Keservesen zokogott. (Folyt. köv.) ALICE ÉS AZ ANGYAL. (A „Household Words“ -ból.) Hot Dickens beszélje. (Folytatás.) Midőn Alicet újra láttam, előttem ült, amint arca körrajzát gypszből készítem, s nem sokára rá hozzá is láttam a munkához. Az alak csaknem természeti nagyság volt. A lábak mezetlenek. A ruhát csípője fölött öv szokta össze és haja hátat féltekercsekbe fonva omlott alá. Vonásait a rajz után képeztem, mi ugyan hasonlított hozzá valamit, de mégsem egészen ő volt, végre maga kért, hadd álljon mintául, s ekkor az élet után mintáztam le. Amint a szárnyak tűntek elő, látta hogy szobrom angyal alak. Közöltem vele, hogy csak szeszélyből kölcsönzöm ez alaknak az ő vonásait. Több hónapig dolgoztam aztán rajta. A magas ruha alakítását tökéletesnek találtam, — úgyszintén a lebegő és tollas vonalait a hosszú szárnynak, — s a hosszú felbomlott hajat. Végre arcának kezdtem kifejezést adni, s amint emlékezetembe visszaidéztem, napról napra mindjobban sikerült. Újra elmúlt a nyár, de én művemet otthon rejtem, s ott is maradt. Egy este félre tevem eszközeimet, s a közép elé ültem. Aztán fölkeltem, megkerültem, s miután leporoztam, ismét elébe ültem. Minden be volt végezve, s én annak arányoságát s szépségét oly örömérzettel néztem, hogy szívem elszorult. Nem gondoltam már a hosszú évekre, melyek alatt lelkem beteg s fáradt volt, és tökéletlen kísérletekkel küzdött. Gondolatom most már tökéletesen kifejezve állt előttem, mint munkáim összeségének koronája és jutalma. Előtte ültem s néztem, mígnem alkonyodni kezdett. Az állvány, láb, s a ruha árnyékban volt, de a fő az ablakkal egyenlő magasságban állván, még rajt nyugodott az alkonypir s mintegy dicsfénynyel környező. Aztán sűrűbb lett a homály, már csak körvonalait vehettem ki, mig végre ezek is beolvadtak a sötétségbe, melyben ültem. De már nem egyedül, hanem egy néma társnővel, kinek jelenlétében bánatom felejtém, — Alice képmásával, ha gyöngéd részvét a szárnyakra érdemessé tette. Néhány nap óta már nem láttam, s az utóbbi időben gúnyolódásaival igen megsértett és lehangolt, jóllehet én semmi olyast nem mondtam neki, s tán maga sem tudta. Most tehát, miután szobrom elkészült, ott hol először epedtem utána, a templomban akartam valahol felállítani. A következő napon azonnal el is mentem az egyházfihoz, egy öreg férfihez, ki a bezáró falon belül a klastrom mellett lakott. Ez jól ismert, mert sírkövek rézmetszeteit, miket kis ládában árulgatott, vettem gyakran nála. Meg is ígérte nekem, hogy beszél majd a templomfelügyelővel, s én kijelöltem számára egy kis rést, a dórus bejáratával szemközt, mit megmértem, s alkalmasnak találtam. Néhány nap múlva a felügyelő maga eljött hozzám, s látta a szobrot. Nagyon dicsérte, s az okát kérdezte, mért akarom épp azon helyen, de én azt mondom neki, főohajom, hogy azt valami alkalmas de