Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-16 / 111. szám

betegség haszna volt, néha a remény rövid sugarai által fölvillanyozva, melyeket azonban a fájdalom! csak szomorú kiábrándulás követett. Anatol soha el nem hagyá a beteg fekhelyét; két hó lefolytéig éjjel nappal mellette virasztott, kér­vén istent és a szenteket, tartsák meg egyetlen nő­vérét, kiben minden szeretetét öszpontositá. Egy na­pon, midőn a beteg hogy lét­éről menék tudomást szerezni, Anatol elém jött az előszobáig. Halvány és levert volt, de magasztos megadás ömlött el arcán. „Henriette meghalt, mondá, meghalt és testét nem sokára a temetőbe viendik, de lelke velem mar­ad, beszívtam ajkáról utósó sóhajával.“ Az ilyen fájda­lom nem vigasztalható, az ember csak megoszthatja. Azon a napon, midőn a halottat végső nyughelyére vitték, megdöbbentem Anatol hidegvérűségén. Mindig igen sajnálom a néma fájdalmat, mely mint a lassú viz, legmélyebb. Tizenöt nap alatt nem láttam többé Anatolt, bezárkózván emlékeivel, nem hagyá el többé a halotti szobát; végre elhatározom magamat, fölényemet, melylyel fölötte birtam,arra használni, hogy azon hely­ről, mely szüntelen emlékébe idézi veszteségét, eltá­­volítsam. Utazást ajánlottam neki, visszautasítá; én barátságunkra kértem őt, ő mosolyogva tekintett rám. — Jól van tehát, mondá, elutazom, hogy ne­ked örömet szerezzek, de ne számíts arra, hogy én valaha feledni igyekezem, mert a feledés szellemi halál, a lélek halála, és lásd e neme a halálnak sok­kal szomorúbb, mint a másik. Kéréseimnek engedve, Anatol Svájcba utazott. Remény lettem, hogy fájdalma, mint annyi más mély fájdalom, idővel elenyészik; sokat számítok az út szórakozásaira is. Néhány hóig azt hihettem, hogy reményeim valósulnak. Anatol elég sűrűen itt s e levelezésből láttam a változást, mely betegem lelké­ben véghez ment. Képzeljék önök fájdalmas megdöb­benésemet, midőn Svájc egyik városkájából körül­­belől így hangzó sorokat veszek . Három hete már, hogy itt vagyok, kétségkívül sokáig, vagy talán mindenkorra itt maradok, küldjél néhány új könyvet és egy divatlapot. Azonnal átláttam, hogy Anatol valamit eltitkol előttem. De mért hallgatja el az okokat, melyek az Al­­pesek egyik legismeretlenebb városkájában letelepe­désre inditák. Mit jelent e divatlap, melynek küldésé­vel megbízott ? Anatolon kívül bárki másnál valami szerelmi viszonyt gyanítottam volna, de jól tudtam, hogy ő,az ő lángoló költői lelké­vel, nem képes könnyel­mű szerelmeskedésre. Nála minden vonzalom szenve­­délylyé vált, s az ő jelen lelki állapotában valami sze­rencsétlen szenvedély könnyen a sírba vihette volna. Most bánni kezdem, hogy ez ifjút az utazás véletlen­­ségeinek kitevem. Anatol­ több volt nekem, mint csu­pán barátom, és bár csak csekély különbség volt éveink között, szokva voltam öt fiamat tekinteni, mint egy gyermeket, a­ki pártfogásomra volt bizva. Veszélyt érezvén tehát, elhatározom Anatolt fölke­resni, hogy tanácsommal segíthessem. Egy szép augusztusi napon elindultam, s két nap alatt Wei­­lerben voltam. Hl. Weiler nem város, még csak nem is falu, de egyike a legbájolóbb helyeknek, minőt csak költő álmodhat. Képzeljenek önök egyikén a Constance tavát környező legmosolygóbb hegyeknek, fényű er­dők közepében néhány elszórt havasi gunyhót, s e gunyhók közepett egy nagy fehér házat, s előttük van Weiler. Ama fehér ház, melyet fürdőszállodának nevez­tek, csupán nyolc háló­szobával bírt, ez okból, ha ki­lencedik vendég jön, kénytelen a szomszéd városba menni hálásra, a­mi szerencsére nem igen messze van. Én oly szerencsés voltam, hogy még egy üres szobát találtam, s velem a szálloda teljes számú jön. Midőn a szálloda rácsozott kapuja előtt kocsimról leugrottam, Anatol egy akácfákkal szegélyzett terra­­se-on ült, honnét a kilátás az egész constanci­­óra ki­terjed. Rám nézett, a­nélkül, hogy megismert volna; oly kevéssé várta jöttömet, hogy szemeinek sem mert hinni. — Jó napot, — mondom kezét megszorítva, — magam hozom el a könyveket, melyek küldésére kér­tél, s néhány napot veled fogok tölteni. — Mennyire hálás vagyok irántam tanúsított érdekeltségedért, — felesé Anatol mosolyogva, — meg vagyok győződve, hogy javulásom haladását jöt­tél szemmel kisérni. Néma csodálkozással vizsgálom barátomat; ar­ca a legtökéletesebb nyugalmat fejezé ki, én azonban nem hittem teljes kigyógyúlásán. — Nemde nagyon megváltozottnak találsz ? — kérdé Anatol, — a lég itt oly jó; sokáig velem fogsz maradni; meg vagyok győződve, miszerint családi életünk neked szerfölött tetszeni fog. Most nyuga­lomra van szükséged, megmutatom tehát szobádat, aztán néhány óra múlva fölkereslek, egy rövid sétát teszünk s bevezetlek a hegyi élet rejtélyeibe. A­mint szobámban egyedül voltam, kinyitot­tam ablakomat, s egy pillanatra egészen el voltam bűvölve a szemeim előtt föltárult látvány nagyszerű­ségétől. Előttem az apró gőzösök által barázdált tó, jobbra és balra örökzöld fenyvesekkel borított hegyek, távolabb az Alpesek hófedte csúcsai, s ez a nagy­szerű kép a lenyugvó nap aranyozott sugarai ál­tal megvilágítva. Ablakom a már említett terrass­e fölött nyílt, láttam, a­mint Anatol ugyanazon helyet foglalá el, melyen j­öttömkor ült, s hanyagut kezdett egy füzetben lapozgatni. Megvallom, hogy mind­az, a­mit eddig láttam, megnyugtatóig hatott rám. Való­ban igen lehetséges volt, miszerint Anatol véletlenül állapodott meg Weilerben és hogy a fürdővendégek csöndes és rendes életmódja, s mindenekfölött a vi­dék magánossága lelkének a szükséges nyugalmat nyújtván, határozta őt arra, hogy e faluban ma­radjon. Mig én füzöm igy gondolataimat, nehány egyén lépett ki a lakból s Anatolhoz szegődött. Köztük egy körülbelül ötven éves férfi tűnt szemembe, kinek rendkívüli kövérsége, mosolygó és önelégült arcki­fejezése, melyen a legnagyobb megelégedés tükrö­zött, egész bizonyossággal gyaníttaták benne a ke­délyes, csupán önmulatságára utazó nyárspolgárt. Miután ez az a legkényelmesebben elhelyez­kedett egy a pincér által hozott támlányban, minden oldalra tekintgetett, mintha valakit keresne, a­kivel beszélgethessen, de miután meggyőződött, hogy senki sem törődik vele, boldogan téve kezeit hasán ke­resztbe, s nem sokára elszunyadt. Ez emberek mindnyájan boldogok, mondom magamban, ők megszabadíták magukat a világ elő­ítéleteitől, feledik ügyeiket, bánataikat, nem törőd­nek semmivel, csak a tó balzsamos levegőjét szív­hassák, s Beethoven minden symphoniáját odaadnák, csakhogy a hazatérő tehenek csengetyüit hallhassák. Midőn vizsgáló helyemet el­ akarom hagyni, láttam, a mint Anatol rögtön fölugrik, s két, a szállodából kilépő nő elébe siet. (Folyt, köv.) A bécsi életből. .. — Május 14. —­­Falura kell menni. — Házi egyenetlenségek. — A nő akarata az isten akarata. — Az üres Bécs. — Idegenek álja. — Az új dalszínház megnyitása. — Művészek kitün­tetése. — Wagner Rikhárd és Oettinger. — Híres zsidók és zsidónők. — „Tulipatan.“ — »Die Frau Mama.“­ A nagy kérdés, mely hónapokon át foglalkoztatá a város ezreit és főleg női részét, ez időtájban már véglesen el van döntve. A jobb osztályúak mindmeg­­annyian itt hagyták a fálasztó logot, az izzó gránitkö­veket és a színházak primadonnáit, és — ki közelebb, ki messzebb — elvonultak oda, hol a szabad kék lát­határ alatt a mezők liliomai virulnak és a csalogány gázsi nélkül énekel. Az idény fordulása sok helyen felforgatja a házi békét is, mert ostrommal, könyontással a legtöbbször kedvetlen kapitulációval jár. Például X. bankár — dacára annak, hogy a lefolyt aratásdús télen annyit nyert a Nord-, Ost-, Süd- és Westbahn részvényein, hogy minden hajaszálát tiszta gyémántba foglaltat­hatná — az idei nyáron mégis csak Badenbe akart menni; részint azért, mert már húsz év óta a „Mo­­ritzruhé“-n szokott pzsonnálni, s mint konzervatív ember nem szeret szokásától eltérni, részint meg azért, mert az ember ott még sincs a tőzsdétől egészen a lőtávolon kívül, és ha kanalazni nem is lehet, leg­alább nyalánkodni néha. Így gondolkodék a bankár, de ő nagysága a bankárné már hónapok óta meg­kezdi az óvástételt e megrögzött konzervatizmus el­len. Hát megint Badenbe menjen, hol a kénes levegő anyira árt finom tenit­jének ? Badenbe, hol nincs fű­szál, melynek már nem lépett volna a nyakára ? Ba­denbe, hova tulajdon szabójának a neje saisonozni jár ? Nem, ő nem megy, rakja bár­ki férje csillogó tallérokkal az oda vezető utat! Neki Homburg, Schwalbach, Ostende, Ems, Baden-Baden, vagy akár­melyik más — természetesen külföldi — mulató nyaraló kell, hisz a férj néhány hó előtt „kitűnő érde­meiért“ érdemjelet kapott, sz ekkép ők is a magas „so­ciété“-hez tartoznak, illő tehát, hogy oda menjenek, hol a galambszürke keztyűs arisztokrácia, a begom­bolt diplomácia s a büszke haute finance adnak egy­másnak légyottot, nem pedig oda, hol az ember fas­orrú, göndör fürtöt, hosszú kabátú lengyel zsidókkal, és ezek közt a saját maga­­ sógorával is találkozha­­tik. A férj savanyú arcot vág, a nő duzzog, a férj morog, a nő sír; a férj káromkodik, a nő könyei egyre folynak, és a csetepaté vége az, hogy ma már a nőnek a wiesbadeni parkban egy telivér orosz dandy csapja a szelet, míg férje ura csupa unalomból egyik aranyat a másik után dobja a játékmosoc­ ásítozó torkába. Hja, „ce que la femme veut, dieu le veut!“ És így ment ez most sok házban. Egyik, a­ki­nek körülményei csak egy salmansdorfi házikót en­gedtek meg, vöslaui villa után vágyott); a ki még Bécsben is tartozik a — lakbérrel, minden áron Döb­­lingbe vagy a Brühlbe törekedett; és a — melyik család legfölebb vasárnaponkint adhatja magát egy­­egy falusi kirándulásra, most, kerüljön bármibe, Hie­­tzingben nyaral. Bécs üres. Alig látni egyebet, mint óriási bútor­­szállító szekereket, a röghöz kötött, napi munkájukat kelletlenül végző embereket és a piros Baedecke­­reket. Az utóbbiakhoz persze azok hordozói is tar­toznak, kik — saját hazájukat odahagyva — elmen­tek világot látni. Bécs egy időre nyelv-Bábellé vált. A viaszlágy, limonádé-szó svéd nyelv mellett hallani lehet a puha, dallamos olasz nyelvet, és a nanking­­nadrágú öles angol boszankodik, hogy nem kér tőle pardont a virgonc francia voyageur, ha­­ ő lép a tyúkszemére. Az idegenek e rohama az idén néhány héttel előbb kezdődött; meglehet, sőt valószínű, hogy az új operaszínháznak jövő kedden végbemenő megnyitása (ha csak újra el nem halasztják,) csalta őket ide ily korán,­­ hisz még az ősz Verdi és a san-franciscói színigazgató is bejelenték jöttüket! Néhány nap múlva a nagy­közönség ítéletet fog mondhatni a hét évi munkálat eredményéről, és mint­ha csak látnék, mily kíváncsian fürkész majd az ezernyi ezer szem: hol van hát tulajdonkép az a hét millió, melyet ez egyetlen egy épületbe befektettek! Addig is próba próba után foly, és az ez alkalmakkal meghívott vendégek (meglehet, hálából,) nem győzik eléggé magasztalni a kitűnő akusztikát, az óriási színpadot, a ragyogó világítást, a színház belsejének mesés pompáját, az aranyat és bársonyt, a márványt és tükröt, melyeknek tündéri ensemblje kápráztató­­lag hat a szemlélőre. Annyi mindenesetre áll, hogy kápráztató a belépti dij, melyet Dingelstädt a meg­nyitási estén fizettet a közönséggel; ez nem is belépti dij többé, hanem valódi ünnepi sarc, és egy helybeli élclap nem alaptalanul tréfálózik, ha egy úri­ember­rel, ki az első estét a tout prix élvezni akarja, előbb eladatja házát, bútorát, lovait, kocsiját, szöllőjét, vil­láját, csak hogy legyen, a­mivel jegyet váltson. Egy páholy száz, egy földszinti zártszék huszonöt forint, de dacára e rendkívüli áraknak, annyi a kérő és vevő, hogy maga a színház építője sem kaphatott jegyet, pedig szintén pénzt ígért értte. A nagy ese­mény — mint ez rendesen történik — ezúttal nem árnyát, hanem fényét vetette előre: érdemrendekkel díszítették föl a színház kitűnőbb tagjait, kik közt egyébiránt hiába kerestük a világ első basszistáját, Schmidtet és a Bécsben annyira kedvelt Bigniót. Kötve hisszük, hogy a zenei kitűnőségek közt, kiket ez estére egész Európából várnak, Wagner Rikhárd is ott lenne. Nem hisszük, dacára vagy jobban mondva: éppen mert e napokban sokat em­legették a nevét Bécsben. Mennyit ártott magának „Das Judenthum in der Musik“ című ismert pam­­phletjével, kitűnik abból, hogy egy Oettinger által írt válasz: „Nyílt billet-doux a hírneves hepp­­hepp-kiabálóhoz és zsidófalóhoz, Wagner Rikhárd Vilmos úrhoz“ alig két hét lefolyta alatt két kiadást ért, m oly mohón kap a közönség rajta. Wagner a zsidóktól — tudvalevőleg — nem csak a zeneképes­­séget tagadta meg, hanem a sértett hiúság és önimá­­dás pöffeszkedő hangján állt rá, hogy soha zsidó mű­vész, énekes, színész, költő, író, államférfi, journalista sat. valami elismerésre méltót nem vitt és nem is vihet végbe. 442

Next