Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-16 / 111. szám
betegség haszna volt, néha a remény rövid sugarai által fölvillanyozva, melyeket azonban a fájdalom! csak szomorú kiábrándulás követett. Anatol soha el nem hagyá a beteg fekhelyét; két hó lefolytéig éjjel nappal mellette virasztott, kérvén istent és a szenteket, tartsák meg egyetlen nővérét, kiben minden szeretetét öszpontositá. Egy napon, midőn a beteg hogy létéről menék tudomást szerezni, Anatol elém jött az előszobáig. Halvány és levert volt, de magasztos megadás ömlött el arcán. „Henriette meghalt, mondá, meghalt és testét nem sokára a temetőbe viendik, de lelke velem marad, beszívtam ajkáról utósó sóhajával.“ Az ilyen fájdalom nem vigasztalható, az ember csak megoszthatja. Azon a napon, midőn a halottat végső nyughelyére vitték, megdöbbentem Anatol hidegvérűségén. Mindig igen sajnálom a néma fájdalmat, mely mint a lassú viz, legmélyebb. Tizenöt nap alatt nem láttam többé Anatolt, bezárkózván emlékeivel, nem hagyá el többé a halotti szobát; végre elhatározom magamat, fölényemet, melylyel fölötte birtam,arra használni, hogy azon helyről, mely szüntelen emlékébe idézi veszteségét, eltávolítsam. Utazást ajánlottam neki, visszautasítá; én barátságunkra kértem őt, ő mosolyogva tekintett rám. — Jól van tehát, mondá, elutazom, hogy neked örömet szerezzek, de ne számíts arra, hogy én valaha feledni igyekezem, mert a feledés szellemi halál, a lélek halála, és lásd e neme a halálnak sokkal szomorúbb, mint a másik. Kéréseimnek engedve, Anatol Svájcba utazott. Remény lettem, hogy fájdalma, mint annyi más mély fájdalom, idővel elenyészik; sokat számítok az út szórakozásaira is. Néhány hóig azt hihettem, hogy reményeim valósulnak. Anatol elég sűrűen itt s e levelezésből láttam a változást, mely betegem lelkében véghez ment. Képzeljék önök fájdalmas megdöbbenésemet, midőn Svájc egyik városkájából körülbelől így hangzó sorokat veszek . Három hete már, hogy itt vagyok, kétségkívül sokáig, vagy talán mindenkorra itt maradok, küldjél néhány új könyvet és egy divatlapot. Azonnal átláttam, hogy Anatol valamit eltitkol előttem. De mért hallgatja el az okokat, melyek az Alpesek egyik legismeretlenebb városkájában letelepedésre inditák. Mit jelent e divatlap, melynek küldésével megbízott ? Anatolon kívül bárki másnál valami szerelmi viszonyt gyanítottam volna, de jól tudtam, hogy ő,az ő lángoló költői lelkével, nem képes könnyelmű szerelmeskedésre. Nála minden vonzalom szenvedélylyé vált, s az ő jelen lelki állapotában valami szerencsétlen szenvedély könnyen a sírba vihette volna. Most bánni kezdem, hogy ez ifjút az utazás véletlenségeinek kitevem. Anatol több volt nekem, mint csupán barátom, és bár csak csekély különbség volt éveink között, szokva voltam öt fiamat tekinteni, mint egy gyermeket, aki pártfogásomra volt bizva. Veszélyt érezvén tehát, elhatározom Anatolt fölkeresni, hogy tanácsommal segíthessem. Egy szép augusztusi napon elindultam, s két nap alatt Weilerben voltam. Hl. Weiler nem város, még csak nem is falu, de egyike a legbájolóbb helyeknek, minőt csak költő álmodhat. Képzeljenek önök egyikén a Constance tavát környező legmosolygóbb hegyeknek, fényű erdők közepében néhány elszórt havasi gunyhót, s e gunyhók közepett egy nagy fehér házat, s előttük van Weiler. Ama fehér ház, melyet fürdőszállodának neveztek, csupán nyolc hálószobával bírt, ez okból, ha kilencedik vendég jön, kénytelen a szomszéd városba menni hálásra, ami szerencsére nem igen messze van. Én oly szerencsés voltam, hogy még egy üres szobát találtam, s velem a szálloda teljes számú jön. Midőn a szálloda rácsozott kapuja előtt kocsimról leugrottam, Anatol egy akácfákkal szegélyzett terrase-on ült, honnét a kilátás az egész constancióra kiterjed. Rám nézett, anélkül, hogy megismert volna; oly kevéssé várta jöttömet, hogy szemeinek sem mert hinni. — Jó napot, — mondom kezét megszorítva, — magam hozom el a könyveket, melyek küldésére kértél, s néhány napot veled fogok tölteni. — Mennyire hálás vagyok irántam tanúsított érdekeltségedért, — felesé Anatol mosolyogva, — meg vagyok győződve, hogy javulásom haladását jöttél szemmel kisérni. Néma csodálkozással vizsgálom barátomat; arca a legtökéletesebb nyugalmat fejezé ki, én azonban nem hittem teljes kigyógyúlásán. — Nemde nagyon megváltozottnak találsz ? — kérdé Anatol, — a lég itt oly jó; sokáig velem fogsz maradni; meg vagyok győződve, miszerint családi életünk neked szerfölött tetszeni fog. Most nyugalomra van szükséged, megmutatom tehát szobádat, aztán néhány óra múlva fölkereslek, egy rövid sétát teszünk s bevezetlek a hegyi élet rejtélyeibe. Amint szobámban egyedül voltam, kinyitottam ablakomat, s egy pillanatra egészen el voltam bűvölve a szemeim előtt föltárult látvány nagyszerűségétől. Előttem az apró gőzösök által barázdált tó, jobbra és balra örökzöld fenyvesekkel borított hegyek, távolabb az Alpesek hófedte csúcsai, s ez a nagyszerű kép a lenyugvó nap aranyozott sugarai által megvilágítva. Ablakom a már említett terrasse fölött nyílt, láttam, amint Anatol ugyanazon helyet foglalá el, melyen jöttömkor ült, s hanyagut kezdett egy füzetben lapozgatni. Megvallom, hogy mindaz, amit eddig láttam, megnyugtatóig hatott rám. Valóban igen lehetséges volt, miszerint Anatol véletlenül állapodott meg Weilerben és hogy a fürdővendégek csöndes és rendes életmódja, s mindenekfölött a vidék magánossága lelkének a szükséges nyugalmat nyújtván, határozta őt arra, hogy e faluban maradjon. Mig én füzöm igy gondolataimat, nehány egyén lépett ki a lakból s Anatolhoz szegődött. Köztük egy körülbelül ötven éves férfi tűnt szemembe, kinek rendkívüli kövérsége, mosolygó és önelégült arckifejezése, melyen a legnagyobb megelégedés tükrözött, egész bizonyossággal gyaníttaták benne a kedélyes, csupán önmulatságára utazó nyárspolgárt. Miután ez az a legkényelmesebben elhelyezkedett egy a pincér által hozott támlányban, minden oldalra tekintgetett, mintha valakit keresne, akivel beszélgethessen, de miután meggyőződött, hogy senki sem törődik vele, boldogan téve kezeit hasán keresztbe, s nem sokára elszunyadt. Ez emberek mindnyájan boldogok, mondom magamban, ők megszabadíták magukat a világ előítéleteitől, feledik ügyeiket, bánataikat, nem törődnek semmivel, csak a tó balzsamos levegőjét szívhassák, s Beethoven minden symphoniáját odaadnák, csakhogy a hazatérő tehenek csengetyüit hallhassák. Midőn vizsgáló helyemet el akarom hagyni, láttam, a mint Anatol rögtön fölugrik, s két, a szállodából kilépő nő elébe siet. (Folyt, köv.) A bécsi életből. .. — Május 14. —Falura kell menni. — Házi egyenetlenségek. — A nő akarata az isten akarata. — Az üres Bécs. — Idegenek álja. — Az új dalszínház megnyitása. — Művészek kitüntetése. — Wagner Rikhárd és Oettinger. — Híres zsidók és zsidónők. — „Tulipatan.“ — »Die Frau Mama.“ A nagy kérdés, mely hónapokon át foglalkoztatá a város ezreit és főleg női részét, ez időtájban már véglesen el van döntve. A jobb osztályúak mindmegannyian itt hagyták a fálasztó logot, az izzó gránitköveket és a színházak primadonnáit, és — ki közelebb, ki messzebb — elvonultak oda, hol a szabad kék láthatár alatt a mezők liliomai virulnak és a csalogány gázsi nélkül énekel. Az idény fordulása sok helyen felforgatja a házi békét is, mert ostrommal, könyontással a legtöbbször kedvetlen kapitulációval jár. Például X. bankár — dacára annak, hogy a lefolyt aratásdús télen annyit nyert a Nord-, Ost-, Süd- és Westbahn részvényein, hogy minden hajaszálát tiszta gyémántba foglaltathatná — az idei nyáron mégis csak Badenbe akart menni; részint azért, mert már húsz év óta a „Moritzruhé“-n szokott pzsonnálni, s mint konzervatív ember nem szeret szokásától eltérni, részint meg azért, mert az ember ott még sincs a tőzsdétől egészen a lőtávolon kívül, és ha kanalazni nem is lehet, legalább nyalánkodni néha. Így gondolkodék a bankár, de ő nagysága a bankárné már hónapok óta megkezdi az óvástételt e megrögzött konzervatizmus ellen. Hát megint Badenbe menjen, hol a kénes levegő anyira árt finom tenitjének ? Badenbe, hol nincs fűszál, melynek már nem lépett volna a nyakára ? Badenbe, hova tulajdon szabójának a neje saisonozni jár ? Nem, ő nem megy, rakja bárki férje csillogó tallérokkal az oda vezető utat! Neki Homburg, Schwalbach, Ostende, Ems, Baden-Baden, vagy akármelyik más — természetesen külföldi — mulató nyaraló kell, hisz a férj néhány hó előtt „kitűnő érdemeiért“ érdemjelet kapott, sz ekkép ők is a magas „société“-hez tartoznak, illő tehát, hogy oda menjenek, hol a galambszürke keztyűs arisztokrácia, a begombolt diplomácia s a büszke haute finance adnak egymásnak légyottot, nem pedig oda, hol az ember fasorrú, göndör fürtöt, hosszú kabátú lengyel zsidókkal, és ezek közt a saját maga sógorával is találkozhatik. A férj savanyú arcot vág, a nő duzzog, a férj morog, a nő sír; a férj káromkodik, a nő könyei egyre folynak, és a csetepaté vége az, hogy ma már a nőnek a wiesbadeni parkban egy telivér orosz dandy csapja a szelet, míg férje ura csupa unalomból egyik aranyat a másik után dobja a játékmosoc ásítozó torkába. Hja, „ce que la femme veut, dieu le veut!“ És így ment ez most sok házban. Egyik, akinek körülményei csak egy salmansdorfi házikót engedtek meg, vöslaui villa után vágyott); a ki még Bécsben is tartozik a — lakbérrel, minden áron Döblingbe vagy a Brühlbe törekedett; és a — melyik család legfölebb vasárnaponkint adhatja magát egyegy falusi kirándulásra, most, kerüljön bármibe, Hietzingben nyaral. Bécs üres. Alig látni egyebet, mint óriási bútorszállító szekereket, a röghöz kötött, napi munkájukat kelletlenül végző embereket és a piros Baedeckereket. Az utóbbiakhoz persze azok hordozói is tartoznak, kik — saját hazájukat odahagyva — elmentek világot látni. Bécs egy időre nyelv-Bábellé vált. A viaszlágy, limonádé-szó svéd nyelv mellett hallani lehet a puha, dallamos olasz nyelvet, és a nankingnadrágú öles angol boszankodik, hogy nem kér tőle pardont a virgonc francia voyageur, ha ő lép a tyúkszemére. Az idegenek e rohama az idén néhány héttel előbb kezdődött; meglehet, sőt valószínű, hogy az új operaszínháznak jövő kedden végbemenő megnyitása (ha csak újra el nem halasztják,) csalta őket ide ily korán, hisz még az ősz Verdi és a san-franciscói színigazgató is bejelenték jöttüket! Néhány nap múlva a nagyközönség ítéletet fog mondhatni a hét évi munkálat eredményéről, és mintha csak látnék, mily kíváncsian fürkész majd az ezernyi ezer szem: hol van hát tulajdonkép az a hét millió, melyet ez egyetlen egy épületbe befektettek! Addig is próba próba után foly, és az ez alkalmakkal meghívott vendégek (meglehet, hálából,) nem győzik eléggé magasztalni a kitűnő akusztikát, az óriási színpadot, a ragyogó világítást, a színház belsejének mesés pompáját, az aranyat és bársonyt, a márványt és tükröt, melyeknek tündéri ensemblje kápráztatólag hat a szemlélőre. Annyi mindenesetre áll, hogy kápráztató a belépti dij, melyet Dingelstädt a megnyitási estén fizettet a közönséggel; ez nem is belépti dij többé, hanem valódi ünnepi sarc, és egy helybeli élclap nem alaptalanul tréfálózik, ha egy úriemberrel, ki az első estét a tout prix élvezni akarja, előbb eladatja házát, bútorát, lovait, kocsiját, szöllőjét, villáját, csak hogy legyen, amivel jegyet váltson. Egy páholy száz, egy földszinti zártszék huszonöt forint, de dacára e rendkívüli áraknak, annyi a kérő és vevő, hogy maga a színház építője sem kaphatott jegyet, pedig szintén pénzt ígért értte. A nagy esemény — mint ez rendesen történik — ezúttal nem árnyát, hanem fényét vetette előre: érdemrendekkel díszítették föl a színház kitűnőbb tagjait, kik közt egyébiránt hiába kerestük a világ első basszistáját, Schmidtet és a Bécsben annyira kedvelt Bigniót. Kötve hisszük, hogy a zenei kitűnőségek közt, kiket ez estére egész Európából várnak, Wagner Rikhárd is ott lenne. Nem hisszük, dacára vagy jobban mondva: éppen mert e napokban sokat emlegették a nevét Bécsben. Mennyit ártott magának „Das Judenthum in der Musik“ című ismert pamphletjével, kitűnik abból, hogy egy Oettinger által írt válasz: „Nyílt billet-doux a hírneves hepphepp-kiabálóhoz és zsidófalóhoz, Wagner Rikhárd Vilmos úrhoz“ alig két hét lefolyta alatt két kiadást ért, m oly mohón kap a közönség rajta. Wagner a zsidóktól — tudvalevőleg — nem csak a zeneképességet tagadta meg, hanem a sértett hiúság és önimádás pöffeszkedő hangján állt rá, hogy soha zsidó művész, énekes, színész, költő, író, államférfi, journalista sat. valami elismerésre méltót nem vitt és nem is vihet végbe. 442