Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-04 / 101. szám
101-ik sz. Kedd, május 4 Előfizetési díj: Félévre.........................8 írt. Negyedévre . . . . 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. sz. FŐVÁROSI LAPOK Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hatodik évfolyam 1869. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor..................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. AZ ELJÁTSZOTT ÉDEN. Beszély. Sebestyén Gyulától. I. Nem volt H. mezővárosban iskolás fiú vagy utcagyerek, a ki özvegy Terebesné tisztelendő asszonyom házát ne ismerte, s azt az utána tudakozónak behúnyt szemmel is meg ne mutatta volna. Pedig az ő háza nem volt valami nevezetes épület; nem feküdt a város legszebbik utcájában ; nem állt az öreg templom oldalánál, annak tekintélyes védszárnya alatt. Mióta szegény férje meghalt, el kellett hagynia a parochiát s egy félreeső kis közbe költözködött. Szegény kis hajlékánál nem volt egyéb érdeme, mint az elkapott világ által oly kevésre becsült csín és tisztaság; de volt az özvegy tisztelendő asszonynak olyan áldott jó szive, a miért az ő kis háza az egész környék lakosságának búcsújáró helyévé lett. Ha valakit az isten bajjal látogatott meg és vigasztalásra volt szüksége, hogy elbírja a csapást, elment Terebesné tisztelendő asszonyhoz, s nem távozott el megvigasztalás nélkül. Ha valaki megbetegedett, sohase küldött az orvoshoz, hanem magához kérette a tisztelendő né asszonyt, s úgy érezte, mintha annak csak egy szavától is megkönnyebbült volna. Aki annyi embernek ilyen szerető, gondos anyja tudott lenni, milyen anyja lehetett az édes gyermekének ? Midőn Terebes Gerő, H. mezőváros lelkipásztora meghalt, fiatal nejének az özvegységen s apjától öröklött kis vagyonán kívül egy kis árvát is hagyott hátra. A kis Sándorka volt az özvegy tisztelendőné asszony szemefénye, gyászos életét földerítő napja. Éjjelét, nappalát vele töltötte, beszélt, játszott, sírt, nevetett a gagyogó kisdeddel, a mint annak öntudatlan szeszélye változott. És nem volt idő, midőn belefáradt vagy megunta volna. A gyermekkel maga is újra gyermekké lett, s nem érezte az élet gondjait, nem gondolt a jövendő kétségeivel, így jutalmazta meg őt az isten áldott jóságáért. Talán két év telhetett el a tisztelendő úr halála óta, midőn a kis közi család egy új taggal szaporodott. Terebesné asszonynak valami távoli rokona halt meg és öt neveletlen árvát hagyott maga után. A rokonnak nem volt vagyona, neje nem volt képes a gyermekek fentartásáról gondoskodni; saját magának is elég teher volt szegény. A rokonok megszánták az árvákat és felosztották maguk közt, így jutott Terebesné asszonyhoz az alig egy éves kis Julcsa. Bármilyen kis pont legyen is az ember a nagy világban, egy családi tűzhely szűk körében mégis igen sokat tehet. A kis Julcsa is nagy változást idézett elő a családban, ahová jutott. A tisztelendőné aszszonynak most már két gyermeke, s a kis Sándornak két játszótársa volt egy helyett. Terebesné asszonynak azt a szeretetet, a melylyel fiát ölelte át, meg kellett . . . nem, ő nem osztotta meg, hanem megkétszerezte azt; de azért sohasem fogyott ki a nyájasságból és kedveskedésből. A család egyedüli férfi tagjában — az öreg Istvánt ide nem számítva, a ki a gazdaság körül kocsis, gazda és mindenes volt egy személyben, és nagy változások mentek végbe. A fiú elpártolt anyjától, a kis Julcsát jobb játszótársnak találta. Még maga is csak alig gagyogó kisgyerek, s máris úgy megszerette azt a másik csúszó-mászó kisdedet. Egy percig se maradhatott el tőle; egész nap magával hurcolta, hol ölében, hol a hátán, az udvar egyik zugából a másikba; aztán leültek, játszottak, főztek; úgy el-elbeszélgetett azzal az értetlen kislánynyal, még csak eszébe se jutott, hogy az meg se érti. Kandikálhattak aztán ilyenkor a kapu repedékein át a szomszéd gyerekek, kiabálhatták a „Sándorká !“-kat, még csak rájuk se nézett. Olyan féltékeny volt boldogságára , de még a mama a világ minden kincséért se engedte volna meg, hogy más gyerekkel összekeveredjék, nehogy pákosztosságot tanuljon tőlük. A mamának is most már csak a felügyelő szerep maradt meg osztályrészül. Egész gondoskodása abból állt, hogy valami öldöklő szerszám: balta, kés, kalapács — ne jusson kezük közé. úgy el is dugta szegény néha, hogy maga se találta meg, ha éppen szüksége volt rájuk, így telt el nap nap után. A gyermekek testileg, lelkileg szépen fejlődtek. Sándorka okosságának, Julcsa szépségének hite terjedt a városban. Szép is volt a kis Julcsa, tagadhatatlan ; arcáin minden reggel fris rózsák nyitottak, a nap legragyogóbb sugarait adta kölcsönbe gyönyörű szőke fürtéi közé, s nagy kék szemeit a nyári felhőtlen ég is irigyléssel bámulhatta. E mellett csupa élénkség, virgoncság volt. Sándor is szépen fejlődött, de egész ellentéte volt a lánynak. Komoly, mélázó gyermek vált belőle. A pajtásoktól eleintén anyja tiltotta el, de most már maga is kerülte őket. Nevetni nem nevetett soha, csak mosolygott. Noha egésséges, ép növésű volt, arcán nem piroslott a gyermekkor rózsája. Anyja féltette, aggódott miatta, de a helyett, hiogy más gyerekek közé bocsátotta s mozgásra, virgoncságra ösztökélte volna, még jobban takargatta, melengette. Sándor elérte hatodik évét. Anyja beiratta a községi iskolába. A fiú eleintén ellenszegült, mert nem bírt megbarátkozni ama gondolattal, hogy Julcsáját könyvekkel cserélje fel, de később mégis engedett. S amennyire nem nélkülözhette azelőtt játszótársát, oly nélkülözhetlenné váltak most előtte könyvei. Az elemi iskolákban már csodagyerek hite terjedt mindenfelé, így hitták tanulótársai, ilyennek tartották — persze csak titokban — tanítói. Annál nehezebben esett a szegény édesanyának a dicséretek mellett a mindenben hibát kereső nénikék és szomszédasszonyok ama megjegyzéseit hallani, hogy: — Szép fiú, eszes fiú, csupa boldogság anyjának lenni, hanem bizony az ilyen sápadt képű tátosfiak nem szoktak hosszú életűek lenni! — Gyönyörűség a szemnek rá nézni, hanem — hamar nőtt, fejlődött, hamar el is fonnyad! Amelyik már egy kicsit tudákosabb volt, azt mondta, hogy : — Csak az isten kilencedik esztendejéig tartsa meg, akkor jó, megél aztán továbbra is! És ha a szegény anya már reménykedett, mert Sándorkája a kilencedik esztendőt innen-onnan betöltendő volt, egy másik szomszédasszony, akinek talán csúnyább zöldsége volt, mint neki, vagy káposztáját hernyók pusztították el, a kerítésen oda vetette a játszó gyerekeket lelki boldogsággal szemlélő anyának: — Majd bizony, kilenc esztendő! a tizennyolcadik mutatja csak azt meg, hogy lesz-e belőle ember vagy sem ! így ment ez napról-napra. Az ilyen mendemondák aztán — maga se tudta miért — de annyira lehangolták a jó tisztelendőné asszony kedélyét, hogy bánata elnyomta minden örömét. Ha gyermekét látta, eztán örülni ritkán, csak bánkódni tudott. A túlságos szeretet ajtót nyit a babonának ! De Sándor a sok jóslás dacára sem igen változott külsőleg. Beteg nem volt soha, csakhogy az egésség se piroslott arcán. Szótlan, magába vonul volt ezután is, mint annakelőtte, de nyájas, előző- és szófogadó. Pajtásokat nem szeretett most sem, minden szórakozását Julcsával találta, akihez még mindig úgy hozzá volt nőve lelke , mint azelőtt. Tőle még azt is eltűrte, ha tanulása közben körülre fecsegett, kabátját ráncigálta, szóval, incselkedett vele. Játszani már keveset játszottak együtt, mert a könyvek nem igen engedték. És Sándor most már bizonyos felsőségi érzettel nézett Julcsára, különösen az utóbbi időben, midőn őt is ráfogta a tanulásra s annak még az öreg betűkkel is oly nagy bajába került megbirkózni. Terebesné asszonynak legnagyobb örömére szolgált az, hogy Sándor fia a gymnasiumokat is szülővárosában végezhette. Egyrészt kevesebb költségébe is került, de meg hogy bitt volna ama rész jóslatokkal terhelt fiától megválni, mig a tizennyolcadik évet be nem töltötte! A szeretet ajtót nyit a babonának ! (Folyt. köv.) ALICE ÉS AZ ANGYAL. (A „Household Words“-ből.) Boz Dickens beszélve. (Folytatás.) Így folyt ez éveken át, és még mindig nem értem a készültség azon fokára, melyre törekedtem. A hosszas munka és a gyakori hibás készítmények kifáraszták szellememet. Csakis a művészet buzgó papjai tudhatják, mily kitartással és lassú léptekkel juthatni be templomába! Ki tudja megmondani, hány fenkölt lélek, ki szellemében, kezeiben isteni hatalmat érzett, fáradt el munka közben, fél után! Ez idő alatt csöndes hajlékunkra a legparányibb árny se borult. Mindennapi életünk békés és magános volt. Házunk oly utcában állott, mely a főúttal egy vonalban futott; szép gömbölyű kövekkel volt kirakva, és két oldalt szabályosan nagy hársfák szegélyezék. Ha hosszában eltekintettünk, ott láttuk a régi egyházat, nagy kiváló ablakával, mely a kórust látta el világossággal. A mi házunk volt a legvénebb ház az egész városban. Egyik emelet a másikra illeszkedett, kiugorva erősen, úgy hogy az alsó kis boltot tökéletesen sötétségbe borították. Még most is előttem lebeg a nyári alkony, midőn házunk előtt ülve, az utcán végig tekintettem és néztem, mint homályosul az ég fénye a templom falai és tornya mögött. Végre lenyugodott a nap mögöttük, és az épület sötét árnyékot vetett az utca hosszában. A jég üde, tiszta volt, a fák teljes pompájukban, a fecskék pedig alá szálltak a tetőkrül, hogy szárnyukkal az utca kövét, egyik végétől a másikig csapdossák, kotorják. Figyelemmel néztem őket, mily vakmerőn szálltak le gyakran az utca közepére, mily gyors fordulattal csapongtak a házak falához, minő szeszélyesen tartottak ismét nekem, mintha fejemen akartak volna megtelepedni és szálltak ismét a tető alá ragasztott fészkeikhez, egy ideig a légben hintálózva és újra a földre csapva, mindig suhogva, mindig keringve, mintha azt sem akarnák tudni, mi fán terem a fáradság. Ezután álmodozásokba mélyedtem, és midőn ismét feltekintek, a fecskék rég eltűntek már; a csillagok felragyogtak, a templom falai pedig sötétségbe borultak. II. Anyám még gyermekkoromban meghalt. Egy öreg nagynéném, az egyedüli rokonunk, kit valaha láttam, élt velünk és vezette háztartásunkat. Ha napi munkánkat befejeztük, lejött nagynénémhez, és vagy felolvasott neki, vagy közös társalgó szobánk-