Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)
1869-06-10 / 130. szám
bátyám, látván a dolgok ilyetén fejlődését, hajlandóbb leend az óhajtott beleegyezést megadni, vagy pedig ha ragaszkodik tagadó válaszához, kötelességemmé válik magamat e beleegyezésen túl tenni. Mártha anyjának türelmetlensége és Mártha helyzete nem engedtek további halasztást. Egyúttal föltettem magamban, hogy valamely üres állomásra leendő kineveztetésemet fogom szorgalmazni egy befolyásos pártfogómnál, miáltal független helyzetem biztosítva lett volna. Éppen kimenőben voltam, hogy e lépést megtegyem, midőn visszaérkezett T. asszony layvele, melyre nagybátyám a következő pár sort irta : * „Mit akarsz ? elvenni ezt a lányt, ki oly ügyesen számította ki szerelmét, szökését és elestét, ki anyjával egyet értve, oly mesteri fogásokkal terel a házasság felé, mely egyedüli célja ? Szabadságodban áll ez őrültséget elkövetni, de nehogy úgy lássák, mintha arra felhatalmaztalak volna, kényszerülve vagyok veled szakítni.“ Mártha mellettem állott, midőn e levelet olvastam, és hihetőleg észrevette izgatottságomat, melyet nem tudtam elpalástolni. Pár perc múlva kimentem, föltettem magamban, hogy nem háborgatom többé nagybátyámat a szív dolgaival, melyekhez oly keveset ért, és hogy egyedül csak azt teendőm, mit lelkiismeretem parancsol. Ily körülmények közt a megígért állomást minden áron meg kellett nyernem , kértem, esdekeltem, és oly szerencsés valók, hogy elnyertem az állomást. Siettem többször említett barátomhoz, közlendő e jó hírt vele, és fölkértem őt, hogy jelentené T. asszonynak határozott szándékomat, hogy nőül veszem lányát a lehető legrövidebb idő alatt, és kérné meg T. asszonyt nevemben, hogy lányát magához vegye azon napig, midőn majd mint törvényes nem léphet lakomba. Midőn hosszas tétovázás után végre megállapodásra jutunk, a kedély egészen könnyű, a lélek vidor , én is hazafele menve, gyönyörűnek találtam az életet, szeretetreméltóknak tetszettek a járókelők, ezer terveket csináltam a jövőre nézve, és gondolkodtam, hogy mily modorban közöljem a nagy újságot szép arámmal. Ünnepet akartam magamnak csinálni ez alkalomból, midőn Márthát ismét úgy fogom találni, mint viszonyunk első napjaiban: szeretetreméltónak, bájos és vidornak. Sok teendőm közt gyorsan múlt az idő, és már besötétedett, midőn a házhoz értem. Mártha, ki lépteimet ismerve, rendesen a lépcsőig elém jött, ezúttal elmaradt. Benyitottam, nem láttam senkit, nevét kiáltam, semmi felelőt. Azt véltem, hogy ismét tréfát űz, mint ez gyakran szokása volt. — Mártha, — kiáltok föl —szükségtelen, hogy elrejtsd magad, nem kereslek. Hallgatóztam; semmi nesz, semmi nevetés. Megvizsgáltam az egész lakást; nyomára sem akadtam jelenlétének. Sem könyvnem valamely hanyagul a bútorra vetett női munka nem volt látható. Felnyitottam egy ruhatárt; a kalap, melyet Mártha rendesen viselt, nem volt ott. Mit jelentsen ez? Mártha kiment, kiment nélkülem! ezt nem tette soha, még Aulnayban sem. — Értem már, — gondolom magamban, — szüksége van még valamely díszítményre az erszényhez, melyet nekem készít; bizonyosan azért ment ki. Azonban nem jött vissza. Megkérdezem a kapust, ez látta, hogy távozásom után körülbelül egy órára ő is kiment; ez mintegy négy vagy öt óra előtt történhetett Mit sem értettem az egészből; ezer gondolat villant föl lelkemben , sőt egy pillanatig a szegény gyermek hűségében is kétkedni mertem. — Lehetetlen, hogy pár sort ne hagyott volna vissza, — mondom magamban — csak nem akart nyugalmammal játszani ? Mindenütt keresgéltem. A szoba közepén álló kerek asztalon egy gondosan beburkolt tárgyat pillantok meg. Az erszény volt, melyet számomra készített; az aranynyal átszőtt szálakon keresztül papírt véltem észrevenni; felnyitottam, és T. aszony levelét találtam, melyet nagybátyám reggel visszaküldött. Mártha következő sorokkal tolda meg: „E levél olvasása után csak egy újat választhatok : azt, hogy elhagyjalak. Anyám fenyegetése félelmet ébreszt bennem miattad. Isten veled! emlékezzél meg néha szép szerelmünkre Aulnayban “ A vér megfagyott ereimben; nem éreztem magamban elég erőt csak arra is, hogy panaszra fakadjak, vagy Mártha viseletét kimagyarázhassam ; valóságos borzadály futott végig a gondolatnál, hogy senkim nincs többé, hogy el vagyok hagyatva! ■m—m—mm—mm——— Mintegy gépiesen olvastam át ismét a kezemben levő levelet, és néhány, félig kitörült, előbb észre nem vett szó fölébresztő figyelmemet. „Visszatérek anyámhoz, — úgymond — te nem leszesz kitéve; további üldözéseknek és nagybátyád tán kedvezőbben ítélend meg engem. E sorok, melyeket nyilván az utosó percben irántam és önmaga iránt szánalomból irt, új tetterőre ébresztettek. Tudtam e szerint hol találhatom, hogy megmondhassam neki, miszerint ama hitében, hogy engem kimentsen, csakhogy meg nem ölt, és végre hogy nincs joga önmaga fölött rendelkeznie, minthogy apám, és csakhamar nem leend. Azután eszembe jutott, hogy T. asszonyt kértem, venné magához lányát azon időpontig, midőn nem leend; átláttam, hogy Mártha csak egy előbb utóbb elkerülhetlen lépést siettetett. Csak egy körülmény nyugtalanított meg: tudniilik miként fogadja majd T. asszony lányát, de reménylem, hogy a közös barátunk által még reggel értesített T. asszony nem fog megütközni e sietős visszatérésen; kell hogy megértse, miszerint Márthának múltja csak engem illet, és így tartózkodni fog szükségtelen szemrehányásoktól. De szívére is számítottam: az anya mindig anya, mondom magamban, az anya meg nem tagadja ölelését megtérő gyermekétől. Már-már megnyugodtam, hanem bántott a magány és csönd, mely a Mártha jelenlétében és fecsegésünk által mindig oly élénk szobámban uralgott. Már arra a gondolatra is jöttem, hogy még ez este elmegyek T. asszonyhoz, hogy megmondom neki, miszerint lánya nélkül nem élhetek; hogy megkérjem, engedné meg, hogy időm nagyobb részét náluk tölthessen jegybekelésünk napjáig. De meggondolása mégis, hogy ez első est egyedül csak az anyát és lányt illeti, hogy a szeretőnek nincs joga ezt zavarni, és elhatározom, hogy másnap reggelig várok. A sok izgalomtól kimerülten a pamlagra dőltem, és hogy legalább gondolatimban Márthával lehessek, fölébresztem lelkemben viszonyunknak minden emlékét. Úgy tetszett előttem, mintha az idő, mely azóta — hogy Mártha nálam volt — eltelt, csak álom lett volna; hogy ő még mindig a szeplőtlen lányka, kit tegnap este anyjánál meglátogattam, s kit holnap ismét meg fogok látogatni. (Folyt köv.) Úti képek. (Utrecht.) I. Soha ellentét még erősebben nem hatott rám, mint az, a mely Skócia és Hollandia, s e két ország fővárosai: Edinburgh és Utrecht között van. Amaz hegyes, halmos ország; ez sik, mint egy kiterített lap; amannak népe erős, termetes, gyönyörű szép, a melyre jól esik néznünk; emeze kis termetű, igénytelen, nincs rajta egy vonás, mely érdekelten. Van kinézésükben valami a hal és hangya-typus vegyülékéből, emberi formában. Amott óriás, világra szóló közélet, a küzdelem nagy, egyetemes, emberi eszmék fölött, a demokrácia és arisztokrácia közt, a pauperisms és az egyházi hagyományosság közt, egy forrongásban levő intellektuális forradalom, áthatva a köz- és társadalmi élet minden rétegét, nem itt csendes, zajtalan munkálkodás a napi kenyérért, az, ami a napi kenyéren túl van, azon kérdés fölött, vájjon a modern vagy orthodox theologia vezet-e a menyországba, s vájjon Leidenben vagy Utrechtben lakoznak-e az igazi próféták ? A hollandi nép ipart űz és theologisál; gyártja a sajtot, vajat és a theologiai röpiratokat; azonkívül szorgalmasan elvégzi dolgát, vagyonosodig másra nem szorul, s csatornái közt él boldogan. Mindezt cselekszi a skót is , csakhogy sokkal nagyobb arányokban. Nagyban űz mindent, még a theologiát is. Míg a hollandus leginkább csak tanok fölött vitatkozik, addig a gyakorlati skót az egyház-kormányzat elvei fölött és körül folytat harcot, mint amelyen nyugszik az ország politikai alkotmánya, s az emerre lényegesen módosítólag hat. Da ez ellentétek mellett van köztük egy nagy, lényeges rokonság, hogy mind a kettő protestáns ország, s hogy mind a kettő oly sokat köszönhet jóllétéből, boldogságából e protestantizmusnak. Mindkettőnek levegője nedves, csakhogy míg a skótét egyfelől a hegyek, másfelől a tengerről örökké fújdogáló szelek segítenek tisztává és egésségesebbé tenni, addig Hollandiában szinte érzi az ember a lucskos, nehéz levegőnek a nyomását. Utrecht maga elég csinos város, csöndes, zajtalan, igénytelen. Az utcákat keresztül szeldelő keskeny csatornák, a nagy csatorna a belváros körül, lombos fáival a parton, a tömérdek kisebb és nagyobb híd, átjárós apró hajók a csatornákon, sajátságos kinézést kölcsönösnek neki. De ez csak az első két nap érdekli az embert; a harmadik nap már annyira megszokott előtte, mintha gyermekkora óta látta volna valamennyit. Átalában van az egész ország, az egész nép jellemében és életében valami egyhangú, közönséges, mindennapi, routinszerű, változás nélkül, emelkedési pont nélkül, inger, újság nélkül. Oly rendkívüli lapos próza minden, ellentétben a skót föld regényes mysticismusával. Az épületek a belvárosban elég szépek, a nélkül azonban, hogy meglepődnek, vagy figyelmünket magukra vonnák, ott is az az egyformaság, s a célszerűség túlsúlyban a szép fölött. Minő egészen más styl a skót úri lakóké, mindenik egy egy kis villa, kerttel körülvéve, gyönyörű arányossággal és ízlésesen épülve, csupán egy emelettel, az épület homlokzata a középajtó mellett kétfelől lapos szögletben kiugorva, csupa ablak az egész, a melynek félig lebocsátott redői mellől ki-kinéz egy-egy szép mosolygó arc. Van valami rendkívül kedves, otthonos ezekben a skót lakásokban, ami úgy vonz, ha be, szeretné az ember megnézni, hogy kik laknak oda belül — míg az utrechti nagy csöndes házak, elzárt ablakaik és ajtaikkal, inkább távolitnak, mint vonzanak. A hollandi nép híres tisztaságáról is, híres legalább a kontinensen. Én láttam tisztán tartott utcákat, szép tiszta házakat; láttam, mint mossák az ablakokat fecskendővel az utcáról, láttam tiszta szobákat, és elég tisztán öltözött úri népet De egészben a skót tisztaság sokkal inkább tetszett, és sokkal jobban, kedvesebben hatott rám. Átalában ennél a dolognál is a hollandusban hiányzik az ízlés, a szép iránti fogékonyság. Tisztán tartja lakát, inkább azért, hogy tiszta legyen, mint hogy szép legyen. Míg a skót talán a tisztát is a szépért szereti. Ott a szép elve öntudatosan műveltetik a társadalomban, s érvényesül éppen úgy a társalgásban, öltözetben, mint az építészetben vagy a virágtartók elhelyezésében. Ez nincs meg a hollandusban. A kettőnek a tisztasága közt olyanforma különbség lehet, mint van az anatomikus szüzesség és a szép, nemes szemérem között. Utrecht társas élete nagyon csöndes, zajtalan, szabályszerű. Edinburgh utcáin reggeltől estig járkel a sok gyönyörű nő, itt ha elvétve egy úri nőt lát az ember napközben járni, megbámulja, mint ritkaságot. Otthon ülnek, a családnak élnek. Csupán egy kis töredék az, amelyik a szép Maliebaanon — Utrechtnek ez igazán szép séta helyén — mindennap megjelen két három óra közt, ott kijárja a maga egy vagy két óráját, azután megy haza ebédelni. De ezt is oly szabályszerűleg teszi, s annyira ugyanaz a közönség van mindig, hogy a sétálók közt bizonyos neme az ismeretségnek fejlődik ki, anélkül hogy valaha egymással beszéltek volna, de azért még azt is házraveszik, ha valamelyiken más ruha van, mint tegnap volt, vagy későbben jött a szokottnál. Azt is hallottam még, mielőtt oda mentem volna, hogy az utrechti nők különös szépek. Előre örültem már, hogy milyen gyönyör lesz nekem részletes összehasonlítást tenni a skót és hollandus szépek között. Nem tudom, az volt-e a szerencsétlenségem, hogy Skóciából mentem, ahol annyi az igazi szép nő, vagy más volt az oka, elég az hozzá, hogy én ott voltam minden istenadta nap a Maliebaanon, megnéztem minden sétáló nőt, megnéztem őket a templomban (pedig oda jobban eljárnak), de nem találtam egyetlen-egy igazi szép arcot. Csinos akad köztük, de az se sok. Különösen a járásuk rendkívül rosz az utrechti nőknek; van benne valami időtlenség, tipegésszerű, minden ruganyosság, könnyeidség nélkül, s ez már magában elég baj. A köznép — az valósággal caunya, semmivel sem külömb a német aljnépnél. Öltözetük rendkívül ízléstelen, s méghozzá férfiak és nők gyerekkoruktól fogva idomtalanul faragott nehéz fa cipőkben járnak, a ez annyira — 518