Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)

1869-06-10 / 130. szám

bátyám, látván a dolgok ilyetén fejlődését, hajlan­dóbb leend az óhajtott beleegyezést megadni, vagy pedig ha ragaszkodik tagadó válaszához, kötelessé­gemmé válik magamat e beleegyezésen túl tenni. Mártha anyjának türelmetlensége és Mártha helyzete nem engedtek további halasztást. Egyúttal föltettem magamban, hogy valamely üres állomásra leendő kineveztetésemet fogom szorgalmazni egy befolyá­sos pártfogómnál, mi­által független helyzetem bizto­sítva lett volna. Éppen kimenőben voltam, hogy e lépést megte­gyem, midőn visszaérkezett T. asszony layvele, melyre nagybátyám a következő pár sort irta : * „Mit akarsz ? elvenni ezt a lányt, ki oly ügyesen számította ki szerelmét, szökését és elestét, ki anyjá­val egyet értve, oly mesteri fogásokkal terel a házas­ság felé, mely egyedüli célja ? Szabadságodban áll ez őrültséget elkövetni, de nehogy úgy lássák, mintha arra felhatalmaztalak volna, kényszerülve vagyok veled szakítni.“ Mártha mellettem állott, midőn e levelet olvas­tam, és hihetőleg észrevette izgatottságomat, melyet nem tudtam elpalástolni. Pár perc múlva kiment­em, föltettem magamban, hogy nem háborgatom többé nagybátyámat a szív dolgaival, melyekhez oly keveset ért, és hogy egye­dül csak azt teendőm, mit lelkiismeretem parancsol. Ily körülmények közt a megígért állomást min­den áron meg kellett nyernem , kértem, esdekeltem, és oly szerencsés valók, hogy elnyertem az állomást. Siettem többször említett barátomhoz, közlendő e jó hírt vele, és fölkértem őt, hogy jelentené T. asszony­nak határozott szándékomat, hogy nőül veszem lá­nyát a lehető legrövidebb idő alatt, és kérné meg T. asszonyt nevemben, hogy lányát magához vegye azon napig, midőn majd mint törvényes nem lép­het lakomba. Midőn hosszas tétovázás után végre megállapo­dásra jutunk, a kedély egészen könnyű, a lélek vi­dor , én is hazafele menve, gyönyörűnek találtam az életet, szeretetreméltóknak tetszettek a járókelők, ezer terveket csináltam a jövőre nézve, és gondolkodtam, hogy mily modorban közöljem a nagy újságot szép arámmal. Ünnepet akartam magamnak csinálni ez alkalomból, midőn Márthát ismét úgy fogom találni, mint viszonyunk első napjaiban: szeretetreméltónak, bájos és vidornak. Sok teendőm közt gyorsan múlt az idő, és már besötétedett, midőn a házhoz értem. Mártha, ki lép­teimet ismerve, rendesen a lépcsőig elém jött, ezúttal elmaradt. Benyitottam, nem láttam senkit, nevét kiáltam, semmi felelőt. Azt véltem, hogy ismét tréfát űz, mint ez gyakran szokása volt. — Mártha, — kiáltok föl —szükségtelen, hogy elrejtsd magad, nem kereslek. Hallgatóztam; semmi nesz, semmi nevetés. Meg­vizsgáltam az egész lakást; nyomára sem akadtam jelenlétének. Sem könyvnem valamely hanyagul a bú­torra vetett női munka nem volt látható. Felnyitot­tam egy ruhatárt; a kalap, melyet Mártha rendesen viselt, nem volt ott. Mit jelentsen ez? Mártha kiment, kiment nélkülem! ezt nem tette soha, még Aulnay­­ban sem. — Értem már, — gondolom magamban, — szük­sége van még valamely díszítményre az erszény­hez, melyet nekem készít; bizonyosan azért ment ki. Azonban nem jött vissza. Megkérdezem a kapust, ez látta, hogy távozá­som után körülbelül egy órára ő is kiment; ez mint­egy négy vagy öt óra előtt történhetett Mit sem értettem az egészből; ezer gondolat villant föl lelkemben , sőt egy pillanatig a szegény gyermek hűségében is kétkedni mertem. — Lehetetlen, hogy pár sort ne hagyott volna vissza, — mondom magamban — csak nem akart nyugalmammal játszani ? Mindenütt keresgéltem. A szoba közepén álló kerek asztalon egy gondosan beburkolt tárgyat pillantok meg. Az erszény volt, melyet számomra készített; az aranynyal átszőtt szálakon keresztül papírt véltem észrevenni; felnyitottam, és T. aszony levelét talál­tam, melyet nagybátyám reggel visszaküldött. Mártha következő sorokkal tolda meg: „E levél olvasása után csak egy újat választha­tok : azt, hogy elhagyjalak. Anyám fenyegetése fé­lelmet ébreszt bennem miattad. Isten veled! emlé­kezzél meg néha szép szerelmünkre Aulnayban “ A vér megfagyott ereimben; nem éreztem ma­gamban elég erőt csak arra is, hogy panaszra fakad­jak, vagy Mártha viseletét kimagyarázhassam ; való­ságos borzadály futott végig a gondolatnál, hogy senkim nincs többé, hogy el vagyok hagyatva! ■m—m—mm—mm——— Mintegy gépiesen olvastam át ismét a kezemben levő levelet, és néhány, félig kitörült, előbb észre nem vett szó fölébresztő figyelmemet. „Visszatérek anyámhoz, — úgymond — te nem leszesz kitéve; további üldözéseknek és nagybátyád tán kedvezőbben ítélend meg engem.­ E sorok, melyeket nyilván az utosó percben irántam és önmaga iránt szánalomból irt, új tetterőre ébresztettek. Tudtam e szerint hol találhatom, hogy megmondhassam neki, miszerint ama hitében, hogy engem kimentsen, csakhogy meg nem ölt, és végre hogy nincs joga önmaga fölött rendelkeznie, mint­hogy apám, és csakhamar nem leend. Azután eszembe jutott, hogy T. asszonyt kértem, venné magához lá­nyát azon időpontig, midőn nem leend; átláttam, hogy Mártha csak egy előbb utóbb elkerülhetlen lé­pést siettetett. Csak egy körülmény nyugtalanított meg: tud­­niilik miként fogadja majd T. asszony lányát, de re­ménylem, hogy a közös barátunk által még reggel értesített T. asszony nem fog megütközni e sietős visszatérésen; kell hogy megértse, miszerint Márthá­­nak múltja csak engem illet, és így tartózkodni fog szükségtelen szemrehányásoktól. De szívére is számí­tottam: az anya mindig anya, mondom magamban, az anya meg nem tagadja ölelését megtérő gyer­mekétől. Már-már megnyugodtam, hanem bántott a ma­gány és csönd, mely a Mártha jelenlétében és fecse­gésünk által mindig oly élénk szobámban uralgott. Már arra a gondolatra is jöttem, hogy még ez este el­megyek T. asszonyhoz, hogy megmondom neki, mi­szerint lánya nélkül nem élhetek; hogy megkérjem, engedné meg, hogy időm nagyobb részét náluk tölt­hessen j­egybekelésünk napjáig. De meggondolása mégis, hogy ez első est egyedül csak az anyát és lányt illeti, hogy a szeretőnek nincs joga ezt zavarni, és el­határozom, hogy másnap reggelig várok. A sok izgalomtól kimerülten a pamlagra dőltem, és hogy legalább gondolatimban Márthával lehessek, fölébresztem lelkemben viszonyunknak minden em­lékét. Úgy tetszett előttem, mintha az idő, mely azóta — hogy Mártha nálam volt — eltelt, csak álom lett volna; hogy ő még mindig a szeplőtlen lányka, kit tegnap este anyjánál meglátogattam, s kit holnap is­mét meg fogok látogatni. (Folyt köv.) Úti képek. (Utrecht.) I. Soha ellentét még erősebben nem hatott rám, mint az, a mely Skócia és Hollandia, s e két ország fővárosai: Edinburgh és Utrecht között van. Amaz hegyes, halmos ország; ez sik, mint egy kiterített lap; amannak népe erős, termetes, gyönyörű szép, a melyre jól esik néznünk; emeze kis termetű, igénytelen, nincs rajta egy vonás, mely érdekelten. Van kinézésükben valami a hal és hangya-typus vegyülékéből, emberi formában. Amott óriás, világra szóló közélet, a küzdelem nagy, egyetemes, emberi eszmék fölött, a demokrácia és arisztokrácia közt, a pauperisms és az egyházi hagyományosság közt, egy forrongásban levő intellektuális forradalom, át­hatva a köz- és társadalmi élet minden rétegét, n­em itt csendes, zajtalan munkálkodás a napi kenyé­rért,­­ az, a­mi a napi kenyéren túl van, azon kérdés fölött, vájjon a modern vagy orthodox theologia ve­­zet-e a menyországba, s vájjon Leidenben vagy Utrechtben lakoznak-e az igazi próféták ? A hollandi nép ipart űz és theologisál; gyártja a sajtot, vajat és a theologiai röpiratokat; azonkívül szorgalmasan elvégzi dolgát, vagyonosodig másra nem szorul, s csatornái közt él boldogan. Mindezt cselekszi a skót is , csakhogy sokkal nagyobb arányokban. Nagyban űz mindent, még a theologiát is. Míg a hollandus leginkább csak tanok fölött vitatkozik, addig a gyakorlati skót az egyház-kormányzat elvei fölött és körül folytat harcot, mint a­melyen nyug­szik az ország politikai alkotmánya, s az emerre lényegesen módosítólag hat. Da ez ellentétek mellett van köztük egy nagy, lényeges rokonság, hogy mind a kettő protestáns ország, s hogy mind a kettő oly sokat köszönhet jól­létéből, boldogságából e protestantizmusnak. Mind­kettőnek levegője nedves, csakhogy míg a skótét egyfelől a hegyek, másfelől a tengerről örökké fúj­­dogáló szelek segítenek tisztává és egésségesebbé tenni, addig Hollandiában szinte érzi az ember a lucskos, nehéz levegőnek a nyomását. Utrecht maga elég csinos város, csöndes, zajta­lan, igénytelen. Az utcákat keresztül szeldelő kes­keny csatornák, a nagy csatorna a belváros körül, lombos fáival a parton, a tömérdek kisebb és na­gyobb híd, átjáró­s apró hajók a csatornákon, saját­ságos kinézést kölcsönösnek neki. De ez csak az első két nap érdekli az embert; a harmadik nap már annyira megszokott előtte, mintha gyermekkora óta látta volna valamennyit. Átalában van az egész or­szág, az egész nép jellemében és életében valami egyhangú, közönséges, mindennapi, routinszerű, változás nélkül, emelkedési pont nélkül, inger, újság nélkül. Oly rendkívüli lapos próza minden, ellentét­ben a skót föld regényes mysticismusával. Az épüle­tek a belvárosban elég szépek, a nélkül azonban, hogy meglepődnek, vagy figyelmünket magukra vonnák, ott is az az egyformaság, s a célszerűség túl­súlyban a szép fölött. Minő egészen más styl a skót úri lakóké, mindenik egy egy kis villa, kerttel körül­véve, gyönyörű arányossággal és ízlésesen épülve, csupán egy emelettel, az épület homlokzata a közép­ajtó mellett kétfelől lapos szögletben kiugorva, csupa ablak az egész, a melynek félig lebocsátott redői mellől ki-kinéz egy-egy szép mosolygó arc. Van va­lami rendkívül kedves, otthonos ezekben a skót la­kásokban, a­mi úgy vonz, ha be, szeretné az ember megnézni, hogy kik laknak oda belül — míg az ut­­rechti nagy csöndes házak, elzárt ablakaik és ajtaik­­kal, inkább távolitnak, mint vonzanak. A hollandi nép híres tisztaságáról is, híres leg­alább a kontinensen. Én láttam tisztán tartott utcá­kat, szép tiszta házakat; láttam, mint mossák az ablakokat fecskendővel az utcáról, láttam tiszta szo­bákat, és elég tisztán öltözött úri népet De egész­ben a skót tisztaság sokkal inkább tetszett, és sokkal jobban, kedvesebben hatott rám. Átalában ennél a dolognál is a hollandusban hiányzik az ízlés, a szép iránti fogékonyság. Tisztán tartja lakát, inkább azért, hogy tiszta legyen, mint hogy szép legyen. Míg a skót talán a tisztát is a szépért szereti. Ott a szép elve öntudatosan műveltetik a társadalomban, s érvényesül éppen úgy a társalgásban, öltözetben, mint az építészetben vagy a virágtartók elhelyezé­sében. Ez nincs meg a hollandusban. A kettőnek a tisztasága közt olyanforma különbség lehet, mint van az anatomikus szüzesség és a szép, nemes szemérem között. Utrecht társas élete nagyon csöndes, zajtalan, szabályszerű. Edinburgh utcáin reggeltől estig jár­­kel a sok gyönyörű­ nő, itt ha elvétve egy úri nőt lát az ember napközben járni, megbámulja, mint rit­kaságot. Otthon ülnek, a családnak élnek. Csupán egy kis töredék az, a­melyik a szép Maliebaanon — Utrechtnek ez igazán szép séta helyén — minden­nap megjelen két három óra közt, ott kijárja a maga egy vagy két óráját, azután megy haza ebédelni. De ezt is oly szabályszerű­leg teszi, s annyira ugyan­az a közönség van mindig, hogy a sétálók közt bizo­nyos neme az ismeretségnek fejlődik ki, a­nélkül hogy valaha egymással beszéltek volna, de azért még azt is házraveszik, ha valamelyiken más ruha van, mint tegnap volt, vagy későbben jött a szo­kottnál. Azt is hallottam még, mielőtt oda mentem volna, hogy az utrechti nők különös szépek. Előre örültem már, hogy milyen gyönyör lesz nekem részletes összehasonlítást tenni a skót és hollandus szépek kö­zött. Nem tudom, az volt-e a szerencsétlenségem, hogy Skóciából mentem, a­hol annyi az igazi szép nő, vagy más volt az oka, elég az hozzá, hogy én ott voltam minden istenadta nap a Maliebaanon, meg­néztem minden sétáló nőt, megnéztem őket a tem­plomban (pedig oda jobban eljárnak), de nem talál­tam egyetlen-egy igazi szép arcot. Csinos akad köz­tük, de az se sok. Különösen a járásuk rendkívül rosz az utrechti nőknek; van benne valami időtlen­ség, tipegésszerű, minden ruganyosság, könnyeidség nélkül, s ez már magában elég baj. A köznép — az valósággal caunya, semmivel sem külömb a német alj­népnél. Öltözetük rendkívül ízléstelen, s még­hozzá férfiak és nők gyerekkoruktól fogva idomtala­­nul faragott nehéz fa cipőkben járnak, a ez annyira — 518

Next