Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)

1869-06-11 / 131. szám

A BALLÉPÉS UTÁN. Betol Adolf francia beszéltje. (Folytatás.) X. Másnap déli egy órakor csengettem T. asszony ajtaján. Nagy küzdelmembe került, hogy még a reg­geli órákban nem mentem hozzá. Az ajtót nyitó szo­balány nem ismert, nevemet kérdezé­­s kért, hogy várjak, míg asszonyánál bejelent. Mi sem változott a szalonban: a bútorok régi helyükön voltak ; a nyitott zongorán hangjegy-füzet­­kékre ismertem, melyeket Mártha gyakran­ tanulmá­nyozott. A legkisebb neszre azt véltem, hogy megje­lenik és bámulatát fejezi majd ki látásomon ; még min­dig álmodtam. Csakhamar belépett T. asszony, egyedül volt. Azt gondoltam, hogy Márthának értésére adta, misze­rint négy szem­közt óhajt velem szólani, és hogy Mártha később megjelenend. T. asszony minden feltűnő hidegség nélkül foga­dott, és ülést kínálva, mondá: — Uram, ön, lányom és önmagam is szemre­hányásokkal halmozhatnék el egymást; de ildomosb­­nak vélem nem szólani a múltról. Barátja közlé ve­lem kegyed terveit; csak helyeselhetem azokat, és kegyed kívánsága szerint, Mártha mindaddig nálam fog maradni, míg joga leend tőlem távozni. T. asszonynak e kegyessége és a gyöngédség, melyet mint tapintatteljes és szellemdús nő, sza­vaiba fektetett, fölbátoritott azon kérésre, hogy engedné meg, miszerint egybekelésünk idejéig is mi­nél gyakrabban jöhessek házához. — Mától fogva — felesé­g, — kegyedet rémnek tekintem, kegyed tetszése szerint járhat házamhoz. Csak most értem — veté közbe T. asszony — e vá­ratlan látogatását, kegyed szándékimat akará előbb kitudni, mielőtt a lányt az anyának visszaadná. — Ön igaztalan, asszonyom; gondolja meg, hogy e kérésemet csak ma intézem kegyedhez. — Szép, még idején van. — Nincs, mert Mártha már kegyednél van. — Hogyan ! lányom itt! — kiáltott föl T. asz­­szony megrendülve, — kegyed visszahozta ? tehát hol van ? alant a kocsiban, nemde? Nem mer belépni! Menjen uram, mondja meg neki, hogy mindent meg­bocsátok ; oly régen láttam már! Rábámultam T. asszonyra; nem volt elég bátor­ságom szavait megérteni. — De hát mire vár uram ? Hiszen mondtam, hogy szívesen fogadom lányomat! Ha elég erőt érez­nék magamban, magam sietnék eléje. — Asszonyom, — mondom én, — jobban szeretem Márthát, mint ön hinni képes ; esdeklem, ne űzzön játékot e szerelemmel. — Én nem értem önt. De mi baja van ? Ön el­­halványul! — Így tehát asszonyom, lánya nincs tegnap óta itt? — De uram... nincs. Lássuk csak, nem akar-e tán kegyed játékot űzni anyai szeretetemmel ? Mi hoz­hatja önt ama föltevésre, hogy Mártha itt van? Nem szóltam semmit, meglepetés és borzadály köté le nyelvemet. Borzasztó előérzet támadt szivem­ben. T. asszony unszolására, hogy beszéljek, átadtam a levelet, melyet azelőtti nap nekem irt, és megmutat­tam neki a Mártha által hozzá irt szavakat. — Hová lehetett azóta ? — kérdeztük egy­mástól. T. asszony keservesen zokogott. Engem azonban a fájdalom kegyetlenné tett. — Asszonyom, önnek levele és fenyegetései tán szerencsétlenséget okoztak; nincs most ideje a sírás­nak, Márthát kell feltalálnunk. — Igaza van önnek! — felesé­g. asszony. Föl akart kelni, de nem birt. — Siessen uram, — foly­­­tatá, — ön férfi, önnek több bátorsága van, mint ne­kem ; legott követni fogom önt, az istenért, hozza vissza lányomat! Midőn egy perc után magam valók az utcán, nem tudtam, merre irányozzam lépteimet; ezer rémü­­­­letes gondolat űzte egymást lelkemben ; Mártha he­­­­ves jellemétől mindent lehetett várni. Az a félig­­ kiterült sor, melyben tudata velem, hogy anyjához megy, tán csak arra volt szánva, hogy engem meg­nyugtasson, és gyanúmat elhárítsa; nem támadt-e e sor írásánál lelkében valamely sötét elhatározás ? Magamba elmerülve, megálltam T. asszony háza közelében; szemeim kápráztak; képtelen valók bármi elhatározásra. Egyszerre egy kevésbbé szomorú gondolat vil­lant át lelkemen. — Mily őrült vagyok, — kiáltok föl, — hogy ily borzasztó sejtelmekkel kínzom ma­gamat ! — Bele­vetem magamat a legközelebbi bér­kocsiba, meghagyván a kocsisnak, hogy Lesaux felé hajtson. Mártha, nem érezvén magában elég bátorsá­got anyja szemrehányásainak elviselésére, egyéb menhely hiányában okvetlen visszatért aulnay-i házunkba, mely az év végéig még rendelkezésünkre állott Mindinkább valószínűbbnek találtam e föltevést. Átgondoltam már a súlyos szemrehányásokat, me­lyekkel kedves szökevényemet elhalmozni fogom; föl­tevém magamban, hogy lesz annyi erőm karjaiba nem sietni, mielőtt megpirongattam volna, hacsak egy kedves mosolya tán ketté nem vágja feddő sza­vaimat Azalatt a kocsis , ígéreteim­­ által serkentve, gyorsan hajtott át Bourg-la-Reine és Sceaux-n. Aulnayban valánk. Házunkhoz siettem; az ablaktáb­lák zárva voltak; zörgettem az ajtón, nem nyita föl senki; átugortam a kerítésen, a kertben voltam; csöndes, komor volt ez, és a lehullott falevelek elföd­ték az utakat. E pillanatban a szolgálatunkban állott nő, ki közelében lakott és megérkezésemet látta, örömitta­­san előttem termett. — Ah! jó napot, uram, — mondá­m, — hogy van az asszonyság ? — Tehát ő nincs itt ? — kiáltok föl. — Itt ? . .. nincs! Utósó reményemtől is meg valók fosztva. Ko­csimba vetettem magamat és visszahajtattam Párisba. (Folyt kör.) Gleichenbergi levelek. m. Alig vettük észre,­­s már annyian vagyunk, hogy az, ki ezután jő ide, tisztességes lakást csak igen nehezen fog kapni, vagy ha kap is, méregdrágán fogja azt megfizetni, mert ne gondolja senki, hogy Gleichenberg kívül esik a civilizáción. Ok­­ ezek a csöndes steyermarkerek ép oly jó lélekkel lehúznák szállásbér fejében a fürdővendégek bőrét, mint akár­melyik nagyvárosi példány-háziúr. És különös, hogy éppen azok a házak tulajdonosai, — illetőleg ezek meghatalmazottjai, — gyakorolják ez emberbaráti mesterséget, kik kevésbé vannak rászorulva. Így pél­dául a Sues, a d’Orsay, Weinachtsbaum villákban a lakások oly mesésen drágák, hogy azok mellett a mi fürdőink drágasága olcsóra törpül, s ha mégis akad halandó, ki ez árak megfizetésére vállalkozik, úgy az csak abból az okból történik, mert vagy nem akar padlásszobában lakni, vagy nem akar ismét szépen visszautazni oda, a­honnan jött. Jól tudják ezek a laktulajdonosok, hogy a­ki egyszer ide jött, az meg­fizet bármily árt, csakhogy legyen egy tisztességes hely, hová fejét lehajthassa. Szóval, főlhibája e fürdő­nek az, hogy nincs benne elegendő olcsó lakás. És ez szerfölött nagy kár, mind a fürdőt bíró részvény­­társulatra, mind a közönségre nézve; az előbbit anyagi, az utóbbit a kár egészségi szempontból illet­vén, így például most két éve oly nagy számmal ér­keztek gyógy­vendégek, hogy már június 10-ike kö­rül semmi áron sem lehetett szobákat kapni, s ez­ek miatt legalább hét-nyolcszáz vendég maradt el, kik aztán később sem jöttek el. Építkező vállalkozók volnának, de a jelenlegi birtokosok félnek a verseny­től, s a részvénytársulatnál minden befolyásukat fel­használják, nehogy az valamikép telkeket bocsásson áruba. Ez önzés miatt aztán mind a részvénytársulat, mind a szenvedő közönség a rövidebbet húzza. Az idén szintén félünk e bajtól, miután itt már minden igen élénk, népes. Az étteremben előbb rendesen ostromot kell kiáltani, míg az ember ren­des asztalához ülhet, vagy reggel a kútnál pohará­hoz juthat. A Wandelbahn nem néptelen már, s ugyancsak dolgot ad, míg megtaláljuk valamelyik smerősünket. Thália papjai is megérkeztek, s meg­kezdék e hó elsején előadásaikat egy ócska szabású kulináris posséval. Róluk nem sok dicséretet írha­tunk. A vándor színész — legyen magyar vagy né­met, — majd mind egyforma, mégis azzal a kis kü­lönbséggel, hogy az utóbbiaknak legalább elég tisztes­séges ruhatáruk van. Fortuna is megindítá szekerét, s tombolásával hetenkint körútat tesz a fürdő vendégek között, s elvétve egyiket vagy másikat egy-egy ératokkal, vagy egy fél tucat desert tányér­ral örvendezteti meg. A társadalmi élet azonban még most is igen lanyha. Összejövetelek nincsenek. A „Cursalon“-ban levő jó zongorán játszik ugyan néha egy egy déli hölgy, sőt talán énekel is, de nincs, vagy ha van is, kevés a hallgató. Mi magyarok igen kevesen vagyunk, de aztán­­ kevesen jól összetar­tunk , s bár e kis kör alig tíz tagból áll, unalomról most már nem panaszkodhatunk. Poroszok,osztrákok, csehek külön-külön kasztot képeznek, s csak egye­dül a „Vereinshauß” az a terület, hol a különféle nemzetiségek egymással találkoznak. Az ily társadal­mi élet folytán vagyunk utalva főkép a kirándulá­sokra, melyekben mi fő gyönyörűségünket talál­juk, dacára annak, hogy a költői részt a lassú haj­tás miatt való civódás rendesen semmivé teszi. Nem mulasztunk különben el egy alkalmat sem, mely ar­ra kínálkozik, így sokat lehetne írni a trautmans­­dorfi ú­r n­a­p­i körmenetről, melyben az egész vi­dék, körülbelől 20—30 község lakosai, vettek részt, de az ily ünnepély annyira ismert már, hogy bármily tarkán diszitenek is föl, az ódonság zamatéval bírna; tehát inkább elvezetjük az olvasót hazánk határára, Radkersburgba, Bertholdsteinra és Brunnenseere. Előre bocsátjuk azonban, hogy e három kirándulásunk közül kettő korántsem volt oly érdekes, mint a riegernburgi. Bertholdstein, — hogy ezen kezdjük — Emmerberg Bertholdtól köl­csönző nevét, ki az 1278 ban vívott marccfeldi híres ütközetben,s Ottokár cseh király meggyilkolásában is részt vett, mint mondják magán boszúból, azért, hogy sógorát Mahrenberg Siegfriedet az említett király Prágában lefejeztette. E birtok ez idő óta kü­lönféle családok kezén ment keresztül, s jelenlegi birtokosa 1852 óta Nordberg udvari tanácsos. A kastélyt a felette elviharzott idők vasfoga meglehe­tősen megrongálta, s az ujóbbi igazítások a jelenlegi tulajdonosnak köszönik eredetüket, ki a kastélyt ba­rátságos kinézésű lakká változtatta. Egyedül a déli oldalon láthatók még a régiség némi nyomai, s itt a regényesség a meglehetős meredélyen elterülő park­szerű erdőcskével párosul. A főkapu felett a Leng­­heimek és Weisseneggek kettős címere diszlik, és ezek mellett a földi élet hiábavalóságára emlékeztető, e két distichon olvasható: balról '• Quid valet hie mundus, quid gloria, quidque triumphus, Post miaerum funus, pulvis et umbra sumus. Adam de Lenghaim. jobbról: Omnia si perdas, Christum servare memento; Omisso Christo postea nullus eris. Helena de L. nata de Weissenegg. Az elég tágas udvar három szögletet képez, az éj­szak és kelet felől törésekkel ellátott folyosóval, nyugatra az új épülettel s végre nyugat felől a gót irályban épült házi kápolnával. Ez a kápolna 1601- ben épült, s ebben van a családi sírbolt is, melyben a családtagok sírján kívül egy udvari kápláné ís lát­ható. Az új kastély szobáiban néhány sikerült kép van Jandlról. Az éjszaki oldalon levő balkon­ról pompás kilátás nyílik Riegersburgra és a Rába folyó kies völgyére. A nép ajkán egy monda is ke­ring a vasálarcról, mely szerint a várnak egyik szerelemféltő ura, valahányszor hozzá vendégek ér­keztek, fiatal s kissé kacér nejének vasálarcot tett arcára, s azt lakattal zárta el. Azonban dacára a férj brutális elővigyázatának, a fiatal nő mindig bő­, vében volt az udvarlóknak, kik közül egynek sike­rült őt zsarnok férjétől megszabadítani, ki aztán bá­natában éhhalállal végezte volna életét Még egyet kell megemlítenünk. Dr. P r a a i 1, a gleichenbergi fürdőnek mondhatni restaurátora, 1850-ben az éj­szakkeleti erdőcskében római sírokra bukkant, s többeket felnyitván, azokban agyag és üvegedé­nyeket s különféle régi pénzeket talált. Brunnensee a Berry hercegnő, illetőleg fér­jének , della Grazia hercegnek tulajdona lett 1837 ben. A nagy kiterjedésű park, valamint a vizenyős környék kiszárítása a hercegnek tömérdek pénzébe került, épp úgy, mint a kétemeletes kastélynak átala­kítása és berendezése is. A kastélyban levő bútorok Berry hercegnőnek Franciaországban, Roigny­­ban brit kastélyából valók, valamint azok a képek és műkincsek is mind, melyek itt láthatók. Az első emeleten egy szobában láttuk Tizian Mária meny­­bemenetelének, Paris Bordone azon képének, midőn a halász a szent Márktól kapott gyűrűt a do­génak átnyújtja, Paolo Veronesenek „Az első úrvacsora Levi házában” című festvénye máso­latait Bourkarttól, melyeknek eredeti példányait a 522 .

Next