Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)
1869-10-01 / 224. szám
lődözni, melyeket a csapdából az ő mulatságára szabadon eresztettek. A magas nevelés ezen elemei mellett, tanult latin verseket gyártani, s e részben meglehetős ügyességre tett szert, az értelmet aztán beletoldta nevelője, s a hibás versmértéket is ez igazította ki. Ily urias és klassikai műveltséggel felruházva azt hitték, hogy a fiatal lord elég képességgel bir, hogy az alsó háznak, — vagy idősb fivérének halála esetén a felsőháznak tagja, s öröklött törvényhozó lehessen, és milliók számára, kiknek sorsa talán az ő szavazatától függ — törvényt hozhasson. De — diis aliter visum, — az istenek tanácsában más volt végezve, legalább mostanra. Történt — már lord Narcissra nézve szerencsésemé vagy szerencsétlenül, erről most még nem szólunk, hogy Laklands marquis, ő lordságának atyja, életét a — fogyasztási adóhivatalnak adta át. A marquis tiszteletreméltó gavallér volt, ki szabályszerüleg élt, ki után sem jót sem roszat nem lehetett mondani, miután minden jó tulajdonsága tagadó jellegű volt. Volt azonban egy szokása, mely a szoros szabályszerűség kártékony következményeit igen is világosan hordta magán, ő lordsága t. i. szabályszerüleg naponkint minden étkezés után — nem részeg, mert hisz ezen közönséges kifejezést csak alsóbb rendűekre lehet alkalmazni — hanem oly állapotban szokott lenni, amilyenbe bárki is, legyen bár lord vagy nem, az ismételt gyakori pohárüritések folytán jut. Ő lordsága ezen szokását addig gyakorolta, míg végre napi foglalatosságai között, ez állott első helyen. Miután ezen szokás ki másnak sem ártott csak ő lordságának magának, ki sem érzett hivatást a beavatkozásra. A szeretetreméltó jószivű lady Loklands törvényül szabta magának, hogy élettársának, legyen ez bár ittas vagy józan, soha ellen ne mondjon, — természetesen azon kikötés mellett, hogy ő se feleseljen ; s miután a hitestársak csak ritkán látták egymást és rendszerint az ország különböző részein, egyik itt másik amott laktak, közöttük a legszebb egyetértés uralkodott. Egy estre, midőn a marquis a Spanyol- és Franciaországból érkezett borokat ex officio szokatlan nagy mértékben kóstolgatta, a külföldi szellemek gonosz kisértést vittek véghez fejében, s egy elmésen kigondolt eszközön,melynek feltalálására büszke volt) szokatlan korai órában szállíttatott ágyába; megesett tudniillik, hogy ő lordsága, a köznapi estel tíz órakor „elázott,“ mint ezt a cselédség közönséges szólásmóddal szokta kifejezni. Ő lordsága máskor, habár még annyit áldozott is Bachusnak, meg tudott fordulni ágyában, de a jelen esetben kegyeskedett egészen tehetetlen állapotba jutni. Miután inasai, mint szeszes italokkal teli tömlőt a duzzadó vánkosokra helyezték, azon szerencsétlenség érte, hogy megfuladt. A nemes marquis tehát elköltözött őseihez. Az orvos, akit másnap reggel, midőn már a marquis halva feküdt elhívtak, a gyászos eseményről értesítette a Londonban tartózkodó lady Laklandst. A most már özvegyen maradt marquise kétségkívül mérhetlen fájdalomba merül vala, ha éppen most levelezéseivel nem foglalkozik, de így szomorúságának kitörését máskorra halasztotta, s figyelmét a gyászruhákra irányozta, melyeket lehető előkelőséggel rendelt meg és csodálatra méltó lélekjelenlétsel, jellemszilárdsággal, halasztotta el illőbb alkalomra, a tőle várt könyek áramlását. Ezen esemény által lord Narciss, azon ifjabb fiúnak sajátságos helyzetébe jutott, kinek atyja már nincs életben. Egy atya a nyilvános botránytól félelem, vagy hízelgés által reávehető arra, hogy korhely fiának adósságait kifizesse, de egy idősb fivértől ily gyengeség már nem remélhető. Az atyának elholtával, az ifjabb fivér számára nincs többé atyai ház. Az angol aristokratiánál fordul elő ugyan gyakrabban a testvéri jóindulat példája, mert az idősb fivér soha el nem mulasztja az alkalmat, hogy öcscsének állomást, vagy jövedelmet szerezzen, feltéve, hogy ez által saját érdeke nem csonkíttatik, de az ifjabb fivérek a család majorescojánál mégsem oly otthonosak, mint az apai háznál. A különzött házvitel megalapításának ebből származó szüksége, sok esetben, az ifjabb fivér igen csekély öröksége mellett, több oldalú zavarokat idéz elő. Ily helyzetbe jutott lord Narciss is, mert az ifjabb és idősb fivérek között, az öröklési aristokratiánál szokásos meghasonlások mellett lord Narciss és testvér bátyja, az új pair között még sajátságos civódás is keletkezett. Az esemény következő : Viscount Ninnyhammer (a mostani marquis) testvérével Narcissal fogadott, hogy az ő kutyája erősebb. Mindegyik kiválasztotta falkájából a legvitézebbet, s a két viaskodót egymásra uszították. Narciss, aki kutyája személyében legyőzetett, azt állította, hogy Ninnyhammer kutyája, Jowler, cselesen bocsátatott ellenfelére, Growlerre oly módon, hogy mielőtt ez csatakészen lett volna, az a szegény Growlert hátulról megragadhatta, s egészen illemtelen módon megcibálhatta. Errre viscount Ninnyhammer, néhány gúnyolódó megjegyzést tett testvére Narciss fogadási modorára. Leggyöngédebb megjegyzése az volt, hogy utóbbi soha nem szokta elvesztett fogadásait kifizetni. Lord Narciss éppen nem hagyta testvérének tisztelgéseit felelet nélkül, s Jowler bátorságára és ügyességére nézve azon elmés megjegyzést tette, hogy e részben a kutya éppen ellentéte urának. Ezen kölcsönös kihívások mindinkább elidegenítették a testvéreket egymástól, azért lord Narciss, atyjának halála után tapasztalta, hogy nagyon is saját segélyforrásaira van utalva. Ezek pedig állottak azon tízezer font sterlingből, melyet elhalálozott atyja hagyományozott neki, s mely egy elzálogosított birtok kiváltása által volt kielégítendő, ha t. i. felesleg maradna; állottak továbbá egy más, hasonló summából, mely egy rokonának végrendelete mellett jutott reá. A hagyományozó dennő lord Narcisst gyorsan keletkezett hajlamával tisztelte meg, s különösen át volt hatva ennek szép fürtjei bámulásától, melyek — mint ő erősíté — éppen oly színűek és fényűek voltak, mint hajdan az övéi. Miután a marquis és a fürtimádó nő rövid időn egymás után elhaltak, lord Narciss tízezer fontnyi takaros summát, készpénzben dugott zsebébe. A vidéki nemes fiatalság között nem igen soknak jut azon szerencse, hogy ily summáról rendelkezhessék, s nem lehet csodálni, ha ily váratlan tömött erszény birtoklása, képes volt a fiatal lordénál kevésbbé gyengébb fürtös fejet is megzavarni. Lord Narciss nem is késett illő alkalmak után kutatni, hogy bankjegyein túladhasson. Sikerült is neki hihetlen rövid idő alatt, s ő ezen feladatnak oly könnyedséggel felelt meg, mely leleményességének becsületére vált. Lakása fényesen és ízléssel volt berendezve; szerencsejáték, versenyfuttatás, s egyéb úrias szenvedélyek művelése sem maradt el; és igy az ifjú lordnak, ismert pénzkiadási leleményességénél fogva, éppen nem nagy fejtörésébe került, hogy egy év elforgása alatt örökségének nyakára hágjon; de szerencsére — legalább a mint ő hitte, habár mások másként vélekedtek — hitelét még nem vesztette el. Ő tehát új műveleteit ez új tőkével kezdte meg. (Folyt. köv.) A politikai költészet. 1. Alig van Európában nemzet, melynek lyrája annyiszor adott volna hangot a honfiúi búnak és örömnek, mint a magyaré, s mégis a legutóbbi időkben politikai küzdelmeink épen nem találtak tolmácsra, s lapjainkban valóságos fehér holló egy-egy politikai költemény. Mi, kik úgy a parlamenti vitákban, mint a közéletben oly nagy barátjai vagyunk a szónokias hangulatnak, s csaknem vérünkben rejlik, hogy dobálózzunk a nagy szavakkal, hangzatos frázisokkal, nyom nélkül hagyjuk áthaladni költészetünk fölött az átalakulás küzdelmes munkáját s nem akad költő, ki tolmácsává legyen a politikai hangulatnak. Talán a költészet régi tanárainak elve jutott újra érvényre s nincs költő, kinek bátorsága lenne merész kezekkel szétzúzni az önként alkotott korlátokat, vagy az ábrándozás kora járt le s a nemzet kicsnyes dolognak tartva az álmodozást a tettek mezein igyekszik öszpontositani, érvényesíteni minden erejét ? Bármiként álljon a dolog, hazafias költészetünk pangása ily mozgalmas időkben oly tünemény, melylyel az irodalomban sem lesz egészen érdektelen kissé tüzetesebben foglalkozni. Hírlapirodalmunkban egy-egy széptani kérdés különben is oly ritkán merül föl, hogy az olvasó még akkor is megbocsáthat az ily elvontabb fejtegetésért, ha netalán más érdekfeszítő szépirodalmi olvasmánytól kérnek kölcsön figyelmét. Fölhasználjuk ez alkalmat főleg arra, hogy a politikai költészetről mondjunk el egyetmást, mit sohasem árt újra és újra szellőztetni. A politikai költészet, bármily mély medret ásott is koronként valamely nemzet irodalmában, mindig talált ellenzékre, mely létezése elé falánk sietséggel vetett gátakat. A politika és költészet — halljuk igen gyakran — engesztelhetlen ellenségei egymásnak, s a politikai költészet vagy nem állhat fenn, vagy ha már egyszer fennáll, létezése jogosulatlan. E kifakadás nem egyedül az irodalomból veszi eredetét; forrását az absolut kormányoknál rendesen föltalálhatjuk, s így kétszeres a küzdelem, melylyel az ellen síkra kell lépni. A nép politikailag csecsemő, hirdetik azok, kik az állam fejlődésében való részvételt csupán a beavatottak kicsiny körére kívánják szorítani. Ezek már állásuknál fogva ellenségei a politikai költészetnek s nem lehet csodálkoznunk, ha a költő bennük ellenzékre talál, midőn életünk politikai tartalmát igyekszik a néppel közvetíteni. A másik rész aesthetikai szempontokból támadja meg a politikai költészetet, s a művészet alapköveit vélné lerombolni ha lágyszívűsége annak netalán polgárjogot engedne. Véleményük szerint a költészet isteni természetű, a béke és öszhang tiszta és csöndes élvezése : mit bíbelődjék tehát a múlandó földivel, a napi események szappanbuborékaival ? A költészet birodalma — nézetük szerint — kizárólag az ideál, melynek aranyos fénye besugározza zaklatott életünket; folytonos harcban áll a valósággal, melynek puszta megvetése rá nézve már — győzelem. Az államnak, mint ilyennek szintén nem lehet helye a kötészetben. Az államban előítéletek, szenvedélyek és pártok küzdenek, melyek a szivet elkeserítik s a művészi szemlélődés nyugalmát megzavarják. Már pedig — mondják — éppen az a költő előnye, hogy felülemelkedik a rideg valóságon s nem csapnak föl hozzá a pártok zavaros hullámai. A valódi költő magasabb ponton áll, s előtte közönyös mint folyik a világ: sajátját, a művészet örökké virágzó paradicsomát, a költészet aranyos világát tőle senki sem rabolhatja el. A költő, ha nem elégszik meg bűvös kormánypálcájával s bele engedi magát sodortatni környezetének politikai szenvedélyeibe, — ez által bizonyitványt állít ki arról, hogy nincs bizalma sem tehetségében, sem magának a költészetnek absolut hatásában s árulójává lesz a költészet tiszta és szent ügyének. Miért kelljen a költőnek a politikai szél vitorla kelepelésére hallgatni, midőn az erdőből, berekből, a jégből, a földről és az égből hivogatólag szól hozzá a múzsák szózata ? Miért lesse sóvár szemekkel a politikai láthatár kiderülését, midőn a tavasz minden évben visszatér rózsáival, csalogányaival és az esti csillag rendesen kedvesének karjai közé vezérli ? Ily nézeteket irodalmunkban is nem egyszer lehetett hallani; e tan követői irtó háborút viseltek a politikai költészet ellen, nem mintha a nép politikai szereplését akarták volna megakadályozni, de mivel a költészet égi nimbuszát hitték veszélyben forogni. Szerintük a politika megölő betűje minden költészetnek. Mert mi lesz a költészetből a pártok elkeseredett harcában ? E vulkán forró füzében nem száradnak-e el gyönge gyökerei? Hol a politikai evangéliumot hordók tetejéről hitetik, nem kiabálják-e túl a költő hangját? — lehetett gyakran hallani. E kérdések ma már ritkábban ismétlődnek. Az újabb kor szelleme ledönté a korlátokat, melyek a géniusz röptét akadályozzák s a modern élet terjedelmes sokoldalúsága mellett a költő nem szorítkozhatik többé csupán a szerető szív összeütközéseire, hanem amaz eszméknek is alakot igyekszik adni, melyek kortársait foglalkoztatják. A költészet, mint leggazdagabb művészet, arra van hivatva, hogy az élet tökéletes tükre legyen, s a költő korunkat rajzolva, alig kerülheti el, hogy társadalmi és politikai kérdéseinket ne érintse. Ha dalolni lehet a fülmiséről, zöld rétekről és csókolózó gerlepárról, miért ne lelkesíthetne a szülő hon, mely bölcsőnk és sírunk is egykoron ? A költő a fülmisét, pacsirtát és szentjánosbogarat dicsőítheti, de a szabadság és haza szent neve ne visszhangozzék soha dalaiban ? Ha a fa rakva bimbókkal ujjongjon széles jó kedvében, de midőn a kor forrongásban van néma hallgatagságba merüljön összedugva kezeit ? A régi görögök és rómaiak irodalmának — igaz ugyan, hogy legtöbbnyire csak a jelkép leple alatt — 894