Fővárosi Lapok 1870. március (41-66. szám)

1870-03-22 / 59. szám

59-dik sz. Kedd, március 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői Iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril.júniusi folyamára. Napi­lapunkat, mely hét év óta egyre emelkedő mértékben bírja a műveit olvasók részvétét, tovább­ra is ajánljuk a közönség figyelmébe. Igyekszünk azt oly élénken, változatosan szerkeszteni, hogy egy­aránt élvezhessék nők és férfiak. Nem csak a szép­­irodalom újabb nemzedékének jelesei, hanem oly ré­gi veteránok is támogatják lapunkat (mint ez év­negyedben is Székács J., Frankenburg, Kriza J. stb.), kik máshová nem szoktak dolgozni. Vannak bécsi, párisi, római, kölni stb. rendes tárcaíróink, továbbá az irodalom, művészet és társasélet érdekes mozza­nataira élénk tollú munkatársaink. Lapunk ezen­kívül mindig tükre szokott lenni a folyó idénynek, mint volt a múlt hónapokban a farsang vigalmai­nak. Az új évnegyedet szintén jeles művekkel nyit­juk meg : Lévay József, Szigligeti, Szilágyi Sándor történetírónk, Győry Vilmos stb. tollából. Szóval, törekvésünk folyvást: oly napi­lapot állítni ki, mely­­lyel előfizetőink megelégedhessenek. Bizalommal kérjük föl ennélfogva lapunk olvasóit, hogy válla­latunkat tovább is pártolni s ismerőseik körében ajánlani szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnál Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó hivatala, mely la­punkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divat­képet is mellékel, kéri az előfizetések m­i­e­l­ő­b­b­i beküldését. — Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr. Különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni. 7 frt- A jegenyés lakói. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) E jelenet kimondhatóan kínos hatású volt az anyára. Fenyegetve látta magát, hogy harmadik gyermekét is elveszti, szintén nem természetesen, szelidebb hatalom ragadja el ugyan tőle, mint két fiát, de e hatalom neve is csak erőszak. Leona volt — a mély családi csapások után — egyetlen viga­sza. Férje életéért évek óta aggódott, s most már leányától is el kellene szakadnia ? E gondolat gyöt­­relmes volt. Leona mély vallásossága eddig lelki büszkesége volt, most lelke mardosása lett. Száz és száz okot hozott föl a leány szándékának megmásí­­tására. Hasztalan, e lélek rajongó lett, s nem hatott rá csillapítólag semmi. Másrészt épp oly megrázó volt lelkületére, hogy leánya imádatszerű szerelmének és lemondá­­­­sának tárgya egy más vallású, egy eretnek. Csodá­­­­­atos, hogyan tud a rég elmúlt századok egy-egy hagyománya ellopózkodni napjainkig, teljes erejé­ben és nyomorúságában. Körösszegi bárót váratlanul érte a lesújtó hit, melyet neje tudatott vele. Mélyen összerázkódott, s heves ellenszegülést tanúsított. Annyira megfeledke­zett magáról, hogy nejét vádolta Leonáért, ki túlsá­gos érzékeny nevelésben részesült, s kire nem ügyelt föl eléggé. Leona példás makacssággal küzdött határozata kivitele mellett. Nem volt semmi, a­mi rajongását meghidegíthette volna. A báró kijelentette neje előtt, hogy a legvégső­re is kész, csak hogy leányát megmentse. Neje rejté­lyes arccal tekintett férjére, ki annyira föl volt he­­vülve, hogy alig tudott szólani. Aggodalmas kiván­­csisággal függesztette rá szemeit. — Ilit akarsz tenni ? —­ kérdezte. — Nos, kiáltott a báró fuldokolva. — Leona neje lesz annak, a­kit szeret-Körösszeginé összerezzent Arca elborult és fáj­dalmas sóhajtással hajtotta fejét kezére. — Ha a fiatal ember hajlandó lenne fölvenni a mi vallásunkat. — Itt nem lehet föltételeket szabni! — kiál­tott a báró fölugorva. — Itt csak a mi számunkra van föltétel. — Ezután csöngetett s Leonát hivatta. Leona halavány és komor volt, a rajongók mé­labús tekintetével. A báró magához intette, ölébe ültette, megsimogatta arcát, haját s úgy csevegett vele, mint a fecske fészkében fiaival. — Ne hagyj el bennünket, kis leányom! Nézd, milyen vén vagyok már, és egyedül te vagy min­den örömem. Nekem és anyádnak senkink sincs. Elvesztettük többi testvéreidet is. Te vagy a mi vi­gaszunk. Tekints rám Leona. Oh! milyen kedves, szép vagy és te akarnád magad eltemetni! Meghal­nánk utánad. Add ide kezedet, és most mondd: akarsz-e azé lenni, a kit szeretsz, és mi rád adjuk áldásunkat ? — Egyedül istené akarok lenni! — sóhajtott a leány megrázkódva. Kezeit összekulcsolta s áhitat­­teljesen tekintett az égre. A báró visszahanyatlott székén. — Elvesztettük egyetlen gyermekünket! — kiáltott a reményvesztés fájdalmával és kezébe rej­tette arcát. A báróné is sírt, s áhitatosan rebegte: — Isten, te kívánod, hogy családi örömünk ne legyen zavartalan. Legyen akaratod szerint. A szegény leány ujongó örömmel — mint a vad indus nők férjek után a máglya tüzébe­n rohant anyjához és patakzó könyek közt borult le előtte. Másnap már beszélték a székvárosban, hogy a szép Körösszegi kisasszony zárdába fog lépni, s hangolta. Az utóbbi idők eseményei és izgalmai egé­szen aláásták egésségét. Megtört és elcsüggedt. Két hét múlva azonban a megye főispánjának nevezték ki. Ez némi életkedvet öntött lelkébe. * * * A Jegenyés felépítésén serényen dolgoztak, hogy nyárára ismét lakható legyen. A család már több ízben kirándult a székvárosból, hogy megszem­léljék az építkezéseket. Történt egyszer, hogy Leona az erdőbe ment , vadvirágokat szedett. Nem sokára a zárdába volt lépendő, s e látogatás búcsúzó volt a helytől,a­hova rövid u­tmulatása dacára is oly sok emlék fűzte. Ma meglátogatott minden helyet s elment a kis erdőbe is, melynek árnyai alatt nem egyszer pihent. Most oly szomorún bolyongott a fák közt. Gépil­eg tép­deste a virágokat, melyeket az útféli keresztre szánt. (Folyt. köv.) XIV. Kevés tartozik ez esemény keretébe ama moz­galmas napokból, melyek a keresdi kerületben a vá­lasztást megelőzték. Hollódi visszaléptével nehány napig a báró egyetlen jelölt volt, s a lapok némelyi­ke bizonyosnak híresztelte megválasztását. Nem so­kára azonban Kalotai Jánost léptették föl ellene, kinek az egész vidék ismerőse és pajtása. Az öreg legényről és mulatságairól azonban oly pikáns közlemény jelent meg egy fővárosi lapban, hogy Kalotai nagyon megröstelte. Az igazat megvallva, nem is volt semmi kedve a képviselőségre, s Hollódi pártja a báró iránti ellenszenvből léptette föl, bizo­nyosnak tartván, hogy a környék legvidámabb cim­borája meg fogja buktatni. Kalotai maga sokat sza­badkozott, s most már semmi erővel nem lehetett visszatartani, hogy vissza ne lépjen. Az öreg legény ez alkalomra egy hosszú és fölötte hazafias tartalmú beszédet mondott el s abban nagyon keményen le­hordta magát, hogy teljesen hiányzik nála a kellő képesség. Aztán a fiatal Hollódi Bercit ajánlotta, kérve a jelenlevőket, hogy szakítsanak a fiatalság iránt táplált előítéletekkel és sorakozzanak az ifjú Hollódi körül, ki méltó utódja lesz atyjának s ki­nek alapos műveltsége van. Alig egy hét volt még a választásig. Ez idő alatt Kalotai és az amerikai mindent elkövettek a fiatal Hollódi érdekében. Az eredmény az lett, hogy a báró csakugyan meg is bukott. Ekkor tűnt ki, hogy mily ellen­­szenvvel viseltettek iránta a környékben. A kápta­lan tisztjein kívül alig szavazott mellette valaki. A báróval emberei annyit tudattak, hogy megbu­kott , de csak a hírlapokból értesült, mikép­ p1iO> «VArt H7AV9.SEAtot. F! kfiríilm^nur H5I.Cr\7nTl 1a- Vasúti kaland. Irta ■ Hackländer. (Folytatás.) — Óh ! Mathilde grófnő, nyújtsa nekem kezét csak egy pillanatra! — És mi végre ? — Segéljen keresztül a mélységen ! — beszélt az ifjú szenvedélyes hangon. — Én nem látok semmi mélységet. — Óh! igen, itt van, mély és veszedelmes; nem félek én a lezuhanástól, hanem attól, hogy ha beesem, kegyed odafönn marad s kineveti a szegény csalódottat. .. Azért nyújtsa nekem kezét, csak az újjá kegyét nyújtsa ide ! A mozdony egy hatalmasat füttyentett. — Mindjárt Münchenben vagyunk, — szólt a fiatal hölgy nyugott hangon. — Nincs izgalom, nincs szánalom, nincs kö­­nyörület ? — Nem volna ön oly szíves, kinézni, várjon látni-e már a városból valamit, talán a gázlámpákat ? A gázlámpákat látni mindig vigasztaló tekintet, mi­dőn ily hosszú út után céljához közeledik az ember. — Nekem kétségbeejtő, — sóhajtott az ifjú, de hirtelen egy jó gondolata támadt. — Fölrántotta az egyik függönyt, kinézett s élénk hangon igy szólt : — A távolból már csillog a gáz világa, ott van München. Nem néz ki kegyed is ? A delnő fölkelt helyéről, selyem ruhája suho­gott s az ablakhoz lépve kinézett. — Hol ? — kérdé. — Ott elől, hajoljon ki jobban, látja már ? — Látom! — Utunk vége, ah! szép útunk szomorú vége, soha, soha, soha sem fogom elfeledni! — Én is hálásan fogok az ön jóságára viss­szaemlékezni. — A hála még nem érzelem; kértem kegye­det, hogy nyújtsa kezét, de megtagas­ta, én még egyszer kérem. » — Csodálatos ember! Itt a kezem. Az ifjú talán lángszavakban tört volna ki, de nem volt rá idő, mert a kis fehér kezet ajkához voná­s csókokkal halmozta el. A leányka engedte, sőt még jobban akardó látni a gázlámpákat, jobban előre hajolt, mi­által karcsú termete egy másodpercre érintette az ifjú vállait, úgy, hogy egé­sz valóján erős Villanyiserti folyam futott végig ...

Next