Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)
1870-04-22 / 84. szám
Az ő szilárd akarata. (Angol beszély.) (Folytatás.) Hogy mit érzett György, midőn atyja mindezeket tudtára adta, bajos volna leírni. Szive összeszorult s alig volt képes ennyit mondani: „Természetes, hogy el kell mennie. Valóban nem volna szép tőlünk, hogy lekössük s szerencséje megalkotásában föltartóztassuk.“ — György ! — szólt az anya neheztelőleg . — ilyen feleletet nem vártam tőled. Nekem erős meggyőződésem, hogy Nelli szíve megszakad, ha tőlünk el kell válnia. — De hisz szabad tetszésére van bízva, hogy egy év leforgása után megint vissza akar-e jönni hozzánk ! — Szabad tetszésére, az igaz! — felelt Esdaile né asszonyság ; — csakhogy nagyon meglep az, hogy Nellit előttünk olyan szívtelennek fested, éppen te, akiről azt hittem, hogy távozása legjobban fog sújtani. — Nem tagadom, anyám , s éppen azért nem adhatok más tanácsot, mert ... mert.... Ezen szavaknál oly erősen kezdett verni szíve, hogy nem folytathatta tovább beszédét. Abban a pillanatban érezte anyja ölelését, aki megindultan mondá e szavakat: „Magadra hagylak, fiam, atyáddal, hogy elhatározzátok, mitévők legyünk.“ Midőn egy óra múlva visszatért, férjét egyedül találta. — György — szólt Esdaile úr — nemes szivű ifjú. Ámbár kinyilatkoztatta előttem, hogy Nellit szereti, s hogy megválása tőle , keserűbb rá nézve a halálnál, mégis azt mondta, hogy Nelli szerencsére azt kívánja, hogy engedelmeskedjék bátyjának. Ő különben erősen hiszi, hogy az év leforgása után Nelli örökre visza fog hozzánk térni. — Igaza van, Nelli menjen el Davidson úrral ! Az elválást elhatározták. A szegény lány sírt, zokogott, midőn meghallotta, hogy György akarta így. „Oh ! milyen szánandó teremtés vagyok én — tépelődött magában, — hogy azt hiszi rólam, hogy mr. Davidson pénzét többre becsülöm szerelménél !“ Végre összeszedte magát, kisirt szemeit lehütötte hideg vízzel, gazdag haját rendbe szedte s lement a lakószobába. Azon idő alatt, a melyet még Esdaileéknél töltött, nyugodt, hallgatag és magábavonult volt. György is még komolyabb és elzárkózottabb lett. Soha egy szóval sem panaszkodott az ellen, hogy távoznia kell, így találta őket a karácsony s az elválás napja is, amelyet mr. Davidson január 5-ére tett. Az utósó napok nagyon is hamar teltek Esdailené asszonyság részéről , hisz oly sok tenni és beszerezni valója volt kedves lánya számára , mert mr. Davidson mindazzal el akarta látni Nellit, ami csak egy szép, fiatal és gazdag lány toillettejéhez szükséges. Kalapokat próbáltak, ruhákat mértek s az öröm, amit Nellinek a sok becses jószág okozott, nem engedett tért az elválás fölötti fájdalomnak. Frigyesnek és Jánosnak meg kellett bámulni a szép lilla-selyem ruhát, amit ők pusztán lovagiasságból is örömest megtettek; de ha György elé állt, egészen elpirult s zavarodottan fordult a másikhoz : „Az a rész János, egészen öszszekuszálta a hajamat!“ ... Még mielőtt fölpillanthatott volna, György már odahagyta a szobát, s a lány sírni tudott volna, hogy hát miért is ment György elé , magán kívül futott föl szobájába, mialatt György, boszankodva saját magaviseletén, szintén visszatért a többiekhez. Végre beköszöntött a keddi reggel. A pogyász el volt pakolva, az ismerősöktől búcsút vett s nem maradt semmi sem hátra, mint hogy a kedves kis cicát és kanárit megetesse s a kis myrtusfát a házbeliek gondos figyelmébe ajánlja, hogy mire visszatér, nagyra nöjjön és virágozzék. Az egész házban fölfordult a rend. Esdailené asszonyságát meg átnézi az úti készletet, hogy nem hiányzik-e valami, férje gondolatokba merülve méregeti a szoba hosszát, s minduntalan kinyitja az ajtót, hogy jön-e már György, aki megígérte, hogy délre hazatér. — Az ember azt hinné, hogy Nellink Afrikába készül, olyan nagy a készülődés! — szólt mr. Esdaile nejéhez, mosolyogva. — De itt jön valahára György is, a kocsi is itt van már ! Ezalatt Nelli is lejött, hogy elbúcsúzzék Györgytől. — Isten áldjon meg, György ! Remélem, hogy nem sokára jegyzővé leszesz. Köszönöm irányomban tanusított jóságodat. — Érzelmei erőt vettek rajta s Felix Jenő, Swoboda, Schilcher stb. teljesen hiányoznak. Ha a Jurynek csak egy dijat kellene odaítélni, alig birná magát elhatározni: vájjon Kurzbauernek vagy d’Angely-nek nyújtsa-e át a dicsőség pálmáját. E két festőtől kiállított képek a hétszázötven közt elvitázhatlanul a legremekebbek. A Kurzbauer név tökéletesen új viselője most lépett először a nyilvánosság elé, s habár festményével nem keltett oly roppant sensatiót, mint Matejko és Makart első képeikkel, mindazáltal az ítészek, műértők és műbarátok figyelmét teljesen magára vonta és nem tartunk attól, hogy csalatkozunk, ha e fiatal művésznek fényes jövendőt jósolunk. Festményének címe : „Az elért szökevények.“ Egy megszökött szerelmes párt, mialatt falusi korcsmában nyugórát tart, a leány anyja utólér. A festészet csak egy pillanatot ragadhat meg, de itt e pillanat villámszerű hatása különféle, változó benyomásaival mesterileg van visszaadva. Az éhtes anya kulcsolt kezekkel lép a korcsma ajtajába és komolyan, szemrehányólag néz az ebéd mellől fölriasztott párra; a hajadon eltakarja arcát, és reszketve támaszkodik szeretőjére ; a férfi fölemelkedve meglepetten, halványan, de méltóságteljesen, büszkén pillant a haragvó nő felé; tudja, mily vihar vár rá, de bátran szeme közé fog nézni. E három főalaknál tán még sikerültebbek a többiek, meglepetést mutató, bámész arcvonásaik váltakozó kifejezéseivel: az ivogató paraszt, a korcsmárosné, a kocsis, a nagyasszonyt kísérő komornyik. Kurzbauer képe a legkisebb részletekig a helyzetnek megfelelő, vonzó és érdekfeszítő, és ha a fiatal művész e kezdet után elvetné is ecsetét, nevét mégis megemlítenék, „wenn man die besten Nahmen nennt.“ Angely Henrik a műegylet jelenlegi elnöke, visszariasztva többszöri, gáncsoló ítéletek által, éveken át csak arcképfestészettel foglalkozott, és a mostani kiállításon föltűnést okozó genreképe hét évi szünet után az első. Nagy dimenziókban festett képe : „Becsületének orvosa“ (ha nem csalódunk : Calderon után) realistikus irányú és komoly hatású. Pompásan berendezett teremben vagyunk, melyben csak az imént három pár — spanyol öltözetű szép hölgyek és előkelő urak — Babhus és zokogva folytatta : — Ne felejtkezzél meg rólam sem. Hadd maradjak örökre a te.... Nem fejezhette be, amit mondani akart, mert György elfelejtett maga körül mindent, kivéve azt, hogy Nelli elhagyja őket, és nyakába boruit s szép arcát csókokkal halmozta el. — Téged elfelejteni, Nelli! Ekkor jött be az öreg Mártha. — Oh miss ! az úr odakünn azt mondja, hogy már itt az ideje . . . És Nelli most már vidáman ment le. Hiszen György szerette őt! Még egyszer megszorította a hű Mártha kezét: „Isten veled jó Márthám, kedves utca, kedves város, legközelebbi karácsonyig! akkor megint látlak benneteket !“ Útközben aztán előtörtek könyei, s azok szivéből minden bút kimostak, s csak a boldogság ragyogó szivárványát hagyták hátra. Minden kétség eloszlott, minden gond elbujdosott tőle. György szereti ... mi is szomorítható most már ? Arra nem is gondolt, hogy lesz-e elég ereje szenvedélye fölött uralmát megőrizni. Magaviselete Esdaileék előtt megfejthetlen volt. Nem foghatták föl, hogy elutazása előtt az egyik percben hogy sírhat, s hogy beszélhet a másikban már a visszatérésről, mintha a kettő közt nem feküdnék nagyobb időhöz, mint néhány óra. Midőn Nelli Cheltenhamban mr. Davidsonnal találkozott, egész szeretetreméltóságában tűnt föl előtte. Azt mondta az öreg úrnak, hogy egyedül csak Esdailene asszonyság tanácsára fogadta el ajánlatát, s bármennyire hálásan van is lekötelezve jóságáért, az év eltelte után mégis vissza fog menni azokhoz, a kik legkedvesebbek előtte a világon. — Meglehet, kedvesem, — volt a válasz, — de minthogy ön a világból még alig látott valamit, mai ítélete semmit sem ér. Nem sokára a következő levelet írta Nelli a néninek : „Ne sírj, nénike ! Ha bajod van, én is ott leszek ; amit te istennél én velem, az az egy év úgyis hamar el fog múlni. Bárhol legyek is, mindenütt megemlékszem rólatok, papáról, Jánosról, Frigyesről és Györgyről. Az isten megint összehoz bennünket a jövő karácsonykor, ne kételkedjél benne.“ (Folyt. köv.) A nemzetközi mükiállitás Bécsben. .. (D. L. J.) A párisiaknak régóta van a szalonjuk, mely rendesen május elsején szokott megnyílni. A bécsi műegylet eddigelé havonkinti mükiállitásokat rendezett, melyek azonban csak szűkebb körű, úgyszólván családi jelleget hordtak magukon; csak mióta a Wien partján, a művészet tiszteletére, fényes palotát emelt, ragadta meg e közérdekű tárgyat nagyobb erélylyel, s e hó folyamában, a párisi szalonnintájára „nemzetközi“ kiállítás számára nyitá meg pompás termeit. A tartalomjegyzék 750 számot foglal magában, közöttük 540 olajfestmény, 176 aquarelle, rajz, karton és 50 szobormű. A külföld élénk részt vett e műversenyen : Franciaország 98, Hollandia 13, München 100, Düsseldorf 88 , Velence 7, Stuttgart 19, Karlsruhe 22, Berlin 38 szám által van képviselve, míg 133 belföldi festő 210 képet állított ki. Az anyag sokkal nagyobb, hogysem kimerítő, lelkiismeretes ítészet mellett egy-két tárcában (amennyit írni szándékozunk) elbánhatnánk vele. A legjelesbek kiemelésével kell tehát megelégednünk, s ezzel segítettünk volna is már zavarunkon, ha e zavar nem éppen ezzel kezdődnék. A nemzetközi műkiállítás néhány kitűnő szép, sőt remek festményt és bő menyiségű valóban csinos, kedves művet tartalmaz, de oly képet, mely festett tragédiaként, a szívet, lelket megrázná, vagy nagyszerű kompozíciója és kivitele által mély, feledhetlen benyomást tenne ránk, hiába keresünk. Ilyen lett volna páldául Kaulbach e lapokban már tüzetesben ismertetett „Don Pedro Arbuez“-e, de e képet a művész többé nem akarja kiállítani. Hosszú itt-tartózkodásunk által némileg elbécsiesedve, nem minden büszkeség nélkül emeljük ki, hogy az aránylag legkitűnőbb festményeket bécsi mesterek alkották; a közvélemény oda nyilatkozik, hogy a győzelem babéra őket illeti. E tény annál dicséretesb, mert egyrészt a külföldet jeles művészek képviselik, másrészt jelentékeny, bécsi mesterek,mint: Schams, d’Angely, L’Alemand, Emele, Haanen, stb. csak egy képet mutatnak be, és mások, például: Vénusnak egyaránt hódolva, gazdag terítékű asztal mellett ültek. De a helyzet csakhamar megváltozott : egy spanyol hidalgó belép, és nejét más férfi karjai közt pillantja meg. Kardot rántani és a csábítót átdöfni, csak egy pillanat műve. A becsületének orvosa véres karddot tart jobbjában, míg baljának vasszorításával a hűtelen nőt ragadja meg; a megölt egyik bajtársa éles tőrrel akar a gyilkosra rohanni de a harmadik férfi kicsavarja kezéből a fegyvert • az egyik nő az iszonyú jelenettől elrémülten, arcát kezeivel takarja el ; a másik — szép szőke nő — részvéttel hajol le a halálosan megsebbzettre, mig a szolgák, ijedtségtől félig bénultan, nagy szemeket meresztenek e véres látványra. Megható igazság fekszik e képben. A kivitel elegantiása, a színek melegsége, a technika tökélye, az egész ensemble összhangzása a festményt oly kitűnővé teszik, hogy nem csodálkozhatunk, ha e képre napról-napra új vevők jelentkeznek. Angely azonban művén már az első napokban túladott, és pedig oly áron, melynek most négyszeresét is megkaphatná. Sokkal kevésbé komoly tárgygyal , sőt ellenkezőleg : túlzott, s az illem határain túlmenő humorú themával foglalkozik egy másik bécsi: C a n o n, ki műtermét ugyan Karlsruhéban ütötte föl, de ki bécsi születésű, és Bécsből vándorlott ki. Öt képet állított ki, melyek közül az egyik : „Afrikai jury“, nem csak átalános föltünést szül, de amely — mint hallottuk — a bajor követnek hivatalos rekriminációkra is adott alkalmat. A kép tárgya — meg kell vallani — mulattató, s a pajzán kivitel oly gazdag, humoros évre mutat, melyért akárhány hypochonder megirigyelhetné a csintalan művészt. A kép nem egyéb paródiánál, melylyel Canon megbeszálja magát a müncheni jury biráin, kik bizonyos alkalommal festményeit visszautasították. Majmok képezik a magas arcopagot, és a kitüntető érmet egy majom-képnek ítélik oda, míg egy emberi kép hasonmása szétszaggatva hever a földön. Éles szeműek, és azok, akik a müncheni jury-tagokat személyesen ismerik, azt állítják, hogy a majom-arcokban van hasonlatosság az illető urak arcképeihez. Azt egyébiránt azonnal láthatni, hogy a jury-elnököt rendjel disziti, amely rendjel eredetileg ugyanazon osztrák 356