Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)

1870-06-11 / 125. szám

Mindez a világon a legegyszerűbb s természe­tesebb hangon volt előadva, annyira, hogy a leg­okosabb fő is elhitte volna. A jólelkű Mellan asszony úgy megijedt a párbaj gondolatától, hogy ugyancsak rajta volt : minél előbb távozni oly város környéké­ből, melyben veje könnyen veszélyes ellenfélre talál­hat. A falun való tartózkodás anyai aggodalmai mi­att nem látszik elég biztosnak, mert a szomszédság­ban sok tengerész­tiszt családja lakott, kik egymást fölváltva szokták látogatni. Cardan nem sürgeti a gyors elutazást. El­öl játszott nyugalom csak két­szerezte Mellan asszony aggodalmát, mert leendő veje a veszélyek elleni közönye által veszélyes hely­zetbe is juthatna. Félrevonta s Annára mutatva, mondá: — A szegény gyermek nagyon félénk. Nem mer az ön szemébe nézni. Nekünk egy ideig együtt kell utaznunk, s neki egy kis bátorságot szerezni- Semmi sem fokoz gyorsabban egy viszonyt, mint az utazás. Egy hó múlva a barátság is egész szerelem­mé válik. S nem mindkét részről: függetlenek va­gyunk-e az egész világtól ? Leányomat épp úgy el tudja venni Spanyol- vagy Olasz-, mint Franciaor­szágban, vagy másutt. Nyugtassuk meg hát kedé­lyünket s utazzunk el. Cardan meghajolt, oly arccal, mint ki enged, s mondá: — Nem akarom az első kedveskedést elszalasz­tani, melyet ön tőlem kiván. Utazzunk el ! Az előkészületeknél elhatározták, hogy Bálint visszamarad a mezei lakban, a holmikra fölügyelni. A jó özvegy egy összeg pénzt adott rendelkezésére előrelátható s láthatatlan kiadásokra. A következő reggel pedig naphasadtával Cardan, Mellan asz­­szony és Anna elutaztak Marseillebe. Cardan ott út­levelet szerzett magának Spanyolországba. Néhány nappal később a két hölgygyel Barcellonában szállt ki az asturi udvarban. Körülbelül két hét múlva Mellan asszony elu­tazta után, Krebr­ant Albert kikötött a touloni part­szegélyen a városház előtt. A­nélkül, hogy Indiából magával hozott öltözete kicserélésére időt vett volna magának, a postára sietett,Mellan asszony lakásán kér­deni. A mezei lakhoz utasították. Magát egy bérelt lóra vetni s a kijelölt irányban a kapuhoz nyargalni, rövid idő müve volt. Indiából érkezve, azzal a kilátás­sal, hogy milliót nyer házassága által, a száraz földre lépni és kevés perc múlva megpillantani azt a házat, melyben a fiatal imádott lakik, ilyet az ember leg­­fölebb egyszer ér meg. Albert reszketett az örömtől az olasz lugas megpillantásakor, melynek levelein fekete hajat és fehér csipkét látott ragyogni. Hiszen itt volt leendő családja, boldogsága, vagyona. A sé­tány végén lováról leugrott, az erkélyre lépett s a Mellan asszony és a maga nevét szokatlan izgatott­sággal ejte ki. Egy csoport fiatal ember és hölgy emelkedett föl hallgatva e jelentésre, s bámulva néz­ték az ismeretlen jövevényt. Krebr­ant Albert nem kevésbé volt megütődve e hideg fogadtatás miatt. Eszébe jutott, hogy tán a lakást eltévesztette, s en­nek következtében mentegetőzve mondá: — Bocsássanak meg, én tévedtem. Ezt nem le­het csodálni, itt, hol annyi mezei ház van számozás nélkül. Ezt én a másénak néztem, s mégis, az adott leírás tökéletesen egyet. — Talán nem csalatkozott! — véve föl a szót egy éltes hölgy. — Mi csak néhány hete lakunk itt. Előttünk közvetlenül Mellan asszony lakott itten. A környékbeli bérlők mondák nekünk, s önnek is megmondhatták volna. — Tehát Mellan asszony a városba költözött ? — kérdő Albert. — Nem , tisztelt úr­ ! Leányával s vejével elutazott. — Vejével? — kiáltott föl Albert. — Vejével, vagy legalább azzal az ifjúval, ki leányát nőül fogja venni. Albert minden erejét összeszedő, hogy az isme­retleneket, kiknél volt, legbensőbb érzelmeinek ta­núivá ne tegye. Erőtetett nyugalommal mondá: — Bocsásson meg, ha egyes részletekbe bocsát­kozom, melyek ön előtt szerénytelennek tűnhetnek föl. Talán a vőnek, a fiatal embernek, ki Mellan kis­asszonyt nőül veszi, hallotta ön nevét ? — A név eléggé ismeretes! — viszonzá az éltes nő. — A cselédség, a környék bérlőinél sokszor em­lítette, s innen tudjuk mi is, hogy Anna kisasszony Krebriant Alberthez megy nőül. — Úgy van! — válaszolá Albert. — Láthatja tehát, hogy jól vagyunk értesülve ! — folytatá az asszony. Most fog megtörténni a há­zasság. — Krebriant Albert úrral ? — kérdé Albert oly hangon, mely elnémimitá hallgatóit. Minden fő igenlőleg intett. — Krebriant úrral ? — ismétlé Albert ugyan­azzal a kétségbeesett hanggal. — Az lehetetlen, mert én vagyok Krebriant Albert. Én azért jövök, hogy Annát nőül vegyem . Ez pokoli titok! Valami bandita fölfogta levelei­met s nevemet vette föl! Borzasztó fölfedezés! Albert a lugas egy padjára rogyott s hideg ve­rítékét tölté. Majd a harag fölényt nyert az ijede­lem fölött. Látta, hogy megfontolásra, nyugalomra és hidegvérre van szüksége, hogy egy példátlan gazság elkövetőjét kézre keríthesse. Fölugrott s a háborgatásért bocsánatot kérve, a körülfekvő bérlő­udvarokba sietett, hogy a napot, órát és az utazás irányát kitudakozza. Miután ez sikerült, Marseillebe sietett s befutá a legelőbb kelő vendéglőket. A „Ho­tel des Empereurs“-ben a gazda azonnal visszaem­lékezett két hölgyre s egy arra, kik két nap előtt nála laktak s aztán Barcellonába hajóztak. Sőt a gazda meg is nevezte a fiatal tengerésznek a ban­kárt is, kihez az ál-Krebh­antot vezeté, midőn az egy váltót kért 15,000 frankról napának. Albert a ban­kárhoz sietett, s nemcsak a gazda adatait találta megerősítve, hanem látta csalódásig bűn utánzott aláírását is. Látta, hogy egy álnok hamisítóval, való­színűleg egy megszökött fegyenccel van dolga. Külön postafogatot fogadott, s öt óra alatt ismét Toulon­­ban volt. A bagnó igazgatójánál megkapta Cardan sze­­mélyleirását, a megszökött csalóét; egy barátja aján­ló­levelet kerített neki a barcellonai francia konzul számára, s igy még ez este Barcellonába hajózott. (Vége köv.) A bécsi tanítógyűlés. 1. (Jun. 8.) (D. L. I.) Az iskolába járó bécsi gyermekeknek ünnepük van : ma, holnap és holnapután nincs iskola. A rettegett tanító urak nagy járatban van­nak, nem érnek rá sem a fekete tábla mellett a fiúcs­kákat ákombák betűkkel ijesztgetni, sem a katedrá­ról Amerika fölfedezésének regényes históriáját elő­adni, mert a Bécs falai közt folyó nagygyűlésre ösz­­szegyűlt öt-hatezer kollega irányában az elfogadó, elhelyező, elszállásoló, körülvezető, útmutató cicero­ne szerepét kell játszani­ok. Már e hét elején, piros pünkösd napján, mely az idén borús, szürke eget s fekete sarat mutatott, a város hemzsegett az idegen alakoktól, kik a mai napra kitűzött első gyűlést megelőzve, messze föld­ről és közel vidékről, a nagy Németország s Ausztria legkülönfélébb pontjairól az ifjodó, emelkedő város­ba siettek, önszemükkel látandók mindazon csodá­kat, melyeket valaha Vindobonáról hallottak s ol­vastak , és személyes érintkezés és termékenyítő eszmecsere által egymást buzdítani a nagy és nemes munkában, mely vállukon nyugszik. És minthogy rész hite van ennek a Bécsnek, és nem tudhatni: a távolban mi minden nem csábíthatja el a gyönge embert, azokkal, kiket az úristen és egy kis protek­ció jó „stációval“ áldott meg, eljött a kedves oldal­borda is. Bécs szokott szívélyességével fogadta a szellem szerény harcosait, kik jól érezhetik magukat oly városban, mely — különösen az utosó évtizedben — roppant sokat tett a nevelésügy terén. Bécs város­atyái megfontolták az 1866-diki szárnyas szavakat: „Königgratznél a porosz iskolamesterek vertek meg bennünket,­ és évről-évre szaporítják a tanodák számát, mely jelenleg — a magasb tanintézeteket leszámítva — hetvenkilenc, a­hol harminc­­hatezer gyermek nyeri jövendő ismeretének s műveltségének alapját. A tanítók tegnap késő este tartották meg az előértekezletet a zeneegylet fényes termében, a­hol egyébkor a hangjegy héroszainak szelleme jár kö­rül : ott ez alkalommal Pestalozzi fiai gyűltek össze komoly előmunkálatra, és páholyok és zártszékek az egy nyelvet százféle dialektusban beszélő alakok­kal — igazgatókkal, tanítókkal s nevelőkkel, me­lyekhez néhány tucat, hasonló hivatású női egyén is j­árást — teltek meg. Elhatározták — nehogy szám­talan irányú s tartalmú beszédekben szétforgácsol­ják az erőket , hogy csak három fő tárgg­gyal fog­lalkoznak, s mindegyik napon csak egy-egy thémát vitatnak meg :­ ma a tanítói semináriumokét, holnap a vallás és tudomány, s holnapután a nő­képzés kérdését. Megválaszták továbbá elnökül Hoffmann Tivadart (Hamburgból), első alelnöknek R­o­b­i­e­s­t (Bécsből), s másodiknak B­e­r­t­h­e­r­t-et (Drezdából.) A tegnapi főpróba után az első előadást ma zár­ták meg; mondanunk sem kell, hogy „tele ház“ előtt. A vendégeket üdvözlendő, Bécs polgármes­tere , dr. F­e­l­d­e­r lép a tribünre; a város örömét fejezi ki a fölött, hogy — habár csak rövid időre — mint vendégeit tisztelheti a népet művelő férfiakat, biztosítja őket, hogy a város éber figyelemmel köve­­tendi értekezleteiket, és reménye, hogy a tett munka után kellemes emlékekkel távoznak innét. C­z e­d i­k osztályfőnök a császári kormány nevében vntéz me­leg, üdvözlő szavakat a társulathoz. Hosszabb be­szédben kifejti, hogy a nemzetiségi súrlódások köze­pette a szellemi kifejlődés erkölcsi eszméje ki nem halt Ausztriában, él, és a birodalom minden egyes részében a tanítás és nevelés terén nemes ver­seny uralkodik. Dicsérőleg szól Németországnak a művelődés magas fokán álló tanodáiról és „a nyugati tengertől az Adriáig“ ide sereglett férfiakat a feszí­tett érdekről biztosítja, melylyel a kormány a taní­tók ügye, s főleg az e napokban itt fölmerülő nyi­­latkozatok iránt viseltetik. És a „német egylet“ ne­vében, mely a nevelés terén sokat fáradozik, üdvözli őket végül dr. H­o­f­f­e­r, ki azt mondja, hogy tudja ugyan : az iskolának soha sem szabad a politikai pár­tok küzdterévé válni, de az iskola föladata : korunk nagy politikai föladatára szabadon nevelni föl a je­len ifjú­ nemzedéket. A társulat erre megkezdi a szemináriumi kér­dés vitatását. Számosan beszélnek: Köhler tanár, Stein, dr. B­r . 11 o­w (Berlinből), Lederer (Pestről), Schwicker szeminárium-igazgató (Bu­dáról), Eckhardt, Lüben, Poliak stb. Gyújtó hatással főleg Eckhardt remek beszéde volt; az egyik vagy másik beszédből részleteket csak holnap közölhetünk, valamint csak holnap szólunk arról is , mikép szórakozik s mulat Bécsben a „díszes ven­dégkoszorú.“ — 536 II. (Június 9.) „Zu Ehren des deutschen?Lehrertages.“ Bár­hova megyünk, bármerre nézünk, ez a jelszó. A Co­losseum óriási helyiségeiben a Strauss-testvérek a tanítók talpai alá húzzák a dallamos, bécsi walzere­­ket, a­melyek hallatára egyébiránt a komoly nevelő urak nem perdülnek táncra, hanem megelégednek a par excellence bécsi zenészek viharos megltávozá­­sával; a Diána-teremben a „kis Löwy“ (Bécsben tipikus egyéniség) a szerelem papnőivel csalogatja a gyúlékonyabb természetű vendégeket; az új dal­színházban a tanítók tiszteletére (persze szabad be­menettel a nagygyűlés tagjainak számára) Weber „Bűvös vadász“-át adják ma, míg a többi színter­­mekben „ünnepélyes kivilágítás“ mellett a nyitányok, prológok és alkalmi szavalmányok egymás sarkára lépnek. Délelőtt a nagygyűlésekben, este a színhá­zakban vagy egyéb mulató­helyeken, és délután ki­rándulás a gyönyörű pontokban oly dúsgazdag környékbe, ez a vendégsereg rendes programmja. Tartozunk némi részletekkel a tegnap megvi­tatott tanítói szeminárium-kérdésről ... A számos szónok beszédeiből az észak- s déli-német jellem rég ismert alaptípusa itt is bebizonyult: az északi szi­gorúan a föltett tárgy mellett szólt és a higgadt ész és logika érveivel élt, a déli — különösen az osztrák — nem volt mente ama túláradó lelkesedés­től és ömledező phrázis-zuhatagtól, mely még a leg­kitűnőbb osztrák költőknek, például: Grillparzernek, Hamerlingnek, Mosenthalnak stb. is hibául rovatik föl, és szívből szívhez szólva — a­mint ezt különösen Eckhardt, a költő-tanár tévé, — inkább gyújtot­­tattak ugyan, de kevésbé győztek meg, mint az előbbiek. A vita főleg két sarkkérdés körül forgott: v­a­j­­jon tanácsos­-e a szemináriumokat na­gyobb városokban, vagy kisebb helye­ken fölállítani? s várjon megszüntes­sék-e az internatum, (a­hol a tanoncok elszállásolása s élelmezése benn a házban történik), vagy nem? Győztek azon érvek, hogy a tanitónak nagyobb s átalános­ műveltségre van szüksége, melyet csak nagyobb városokban szerezhet meg, és hogy az el­szigetelt együttlét — mint ezt különösen P a­lt­á­k tanító (Boskowitzból) drasztikusan fejtegeté — az

Next