Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)

1870-06-10 / 124. szám

124-dik sz. Péntek, junius 10. Kiadó-hivatal: Pest, bar­átok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Elő­­zetési dij: Félévre ... 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. “HSH Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr_ Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadó­hivatal. Moore Tamás ír dalaiból. 1. Homály fede, óh kedves honi hárfa, Láncként üle a csönd húrjaidon ; Leverém békéd’, kijövél a világra És zönge húrod büszkén, szabadon! Örömek, szerelem gyöngéd szava mellé Victoran szólott lágy, szende dalod ; De keresztülsírt a bú is örökké, Hisz rajtad az oly gyakran zokogott. Kedves honi lant! isten veled ismét, Elzengtük a végső dallamokat; Aludjál hát újra, miként a dicsőség, S ébredj föl méltóbb ujjak alatt. Ha az ifjú, a bajnok, a honfi-kebelbe Dalunk behatott, egyedül te teved; Én csak a szél voltam, húrodra lebegve’, De tiéd vala a dal bája, tiéd! II. Oh ! drága lantom, édes lágy zenédet Almából im még egyszer fölverem; Könyük között hagyálak oda téged, S most újra könynyel üdvözöl szemem. Oh nem lövelt reád öröm sugára, Hallgatva függtél a bús fűz gályán, Mint ama bűvös hangú égi hárfa, Mely szolgaságról szólott hajdanán. S mégis mióta hallgatott az ének: Egy percnyi béke s diadal jőve , Ifjú szivek remélve örülének, De jaj ! rövid volt e remény heve. És akkor is még, a midőn a béke Föld s viz fölött csöndes dalt zenegett: Reményt hozott bár s üdvöt más vidékre, Csak új könyvket s bút hozott neked! Ki várhatná hát, gyászos hangú hárfa, Hogy szóljanak örömről daljaid ? Halála jöttét a hattyú ha várja, Nem zöngi víg pacsirta hangjait. S én húzodon, ki téged úgy imádlak, Vajh’ zöngjem-e szabadság énekét ? Hisz a füzér is lánc, félig virág csak, E bús füzér, melyet reád tüzek. De jöszte mégis, víg öröm derítsen, Ha hangjait tán még nem feledéd, Nosza mutasd meg, bár búban, bilincsen. Most is mily édes bűvölő zenéd; S hogy bár a gyász homálya szállt húrodra, Az üdvnek is tudsz adni hangokat, Mint hajdanán a Memnon csonka szobra A pusztulás közt is zengő maradt. Lőrincz­i L. Zsigmond: Farsang után. (Beszély.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) A két leánynak sokat kellett a szobában ülni , a hosszú estéket legtöbbnyire magukban töltötték Egyszer egy ködös, hüvös októberi estén, midőn a sűrü eső egyhangú zajjal suhogott, elmélázva nézték a kandalló tüzét, mígnem az öreg Mihály az ajtót fölnyitva, egy idegen embert vezetett be. Az idegen vontatva követte az öreget, mintha nem akart volna a szobába lépni: — Jöjjön csak az ifjú úr, — szólt az öreg, — a kisasszonyok örömest fognak egy kis helyet adni pár órára, hogy ruháját megszárítsa .... — Bocsánatot kérek nagyságtoktól, de a kény­szerűség! A nagy eső az erdőn talált, és én csak Mihály gazdához bátorkodtam, ő azonban.... — Csak tessék belépni, — mondá Szidónia, — s üljön a kandalló elé. Úgy látszik, szüksége van reá. — Én Hoffmann Sándor vagyok. — Tessék csak helyet foglalni, igy ni . . . Va­lóban csúnya idők járnak, pedig az ősz még ilyenkor szép szokott lenni .... Hermin egy szót sem szólt, s csak bámulta Szi­dónia otthonosságát ezzel az idegennel. Mindamellett a társalgás egy ideig nehezen folyt, de lassanként azonban belejöttek s egyszer csak azt vették észre, hogy egy pár óra gyorsan elsuhant. És már Hermin is feledé az idegenséget, s részt vett a társalgásban; egyszer csak jön a komorna s jelenti, hogy a va­csora föl van tálalva. A­mint a szomszéd szoba aj­taját fölnyitá, látszott, hogy három személyre van terítve. Hoffmann kissé zavarba jött, de Szidónia megszólalt: — Már, kérem, csak jöjjön s oszsza meg sze­rény vacsoránkat, hisz úgy sem mehet tovább. Az eső egyre szakad. Hoffmann azonnal karját nyújta Szidóniának, de ő ügyes mozdulattal értesíté, hogy vezesse Her­min­t. És a három ifjú kedélyesen vacsoráit. A ko­morna még b­eát is öntött s Szidi kénytelen volt utójára is megjegyezni: — Ne gondolja ön, hogy mindig ily fényűző vacsoránk van, mert ez kivételes eset, és az öreg Sára maga jött arra a gondolatra, hogy egy férfi, ki tán egész nap vadászott, éhesebb lehet, mint mi. Végre is igen jól találták magukat, vacsora után még zene is volt s Hoffmann néhány zongora­­darabot meglepő ügyességgel játszott el. Aztán en­­gedelmet kért, hogy máskor is tehesse tiszteletét és jó éjt kívánva, elbúcsúzott. Ő azt gondolá, hogy még pár órát ül az öreg Mihálynál s aztán, ha az eső el­áll, hazamegy; de mikor kiment, a komorna a pici vendégszobába vezette, s nem tehetett jobbat, mint hogy lefeküdt s hajnalig jóízűen aludt. Mire a leányok fölkeltek, vendégük már elment. Egymás közt beszélgettek a leányok, hogy várjon el fog-e még jönni. Mindketten úgy találták, hogy mű­veit s gyöngéd érzésű fiatal­embernek látszik Néhány nap múlva, éppen náluk volt Blumen­thal bácsi is, midőn Hoffmann újra látogatást tett. Az öreg úrnak is megtetszett az ifjú, s a napot igen kedélyesen, mondhatni vígan töltötték. A tél folytán Hoffmann többször ismételte látogatását s jó isme­rőssé, mondhatni jó baráttá lett a két leány körében. Rendesen Vácra ment, s Blumenthal bácsival jött, de néha egyedül is, és a két leány úgy megszokta, hogy ha kimaradt volna, mindketten megérezik hiá­nyát. Blumen­thal bácsi pedig és Mihály gazda, meg ennek a felesége, a szakácsné és komorna minden héten újra tervezték a házasságot, melyben a vőle­gény mindig „a Sándor ifjú úr“ volt, a menyasszony pedig hol Szidónia, hol Hermin, a mint egyik vagy másik biztosabb adattal állott elő a képzelt vonza­lomra nézve. Egyik azt mondá, hogy az úrfi oly szé­pen énekelt Szidi kisasszonynyal, s Hermin kis­asszony csak úgy kisérte a harmonikán; a másik azt mondá, hogy Hermin kisasszonyhoz igen közel ült és együtt zongoráztak. Most ezzel, majd azzal beszélgetett többet. Most ennek hozott egy pár ger­lét, majd annak egy szép bokrétát, és ez igy ment az egész télen s az egész tavaszon át. A szép idők újra visszatértek, az erdő s a kert újra lombosult, virágillat terjedt szét az egész vidé­ken, daloltak a madarak s szerelmet hirdetett az egész természet, az ég, a föld és az emberi szív. Szidónia csodálatos érzéseket fedezett föl önma­­­gában s bizonyos ábrándozási hajlamot kezdett érezni, mi az előtt nem volt természetében. Egy szép májusi estén a kert tetején sétálga­tott s egy pont felé tartott, honnan gyönyörű kilátás nyílt a Dunára s a vizsegrádi hegyfoktól a Gellértig vonuló hegységre. Csak midőn a halom tetejére ért, vette észre, hogy Hoffmann a kis padon ül. Szive megdobbant, de fölindulását elpalástolva, elfogulat­lanul nyujtá kezét. Hoffman szomorúnak látszott. — Mi bántja önt, mi bánthatja, midőn ily felsé­ges tájképen gyönyörködhetik? — kérdé a leány. — A magány, az egyedüliség, az elhagyatottság érzete ! — felelte az ifjú, s hangjában oly őszinte­ség, oly igaz bensőség nyilatkozott, hogy a lányka elhallgatott, mert érzé, hogy e társalgás könnyen döntő ütközetre vezetne. — Nemde, igazam van? Mert hiszen mit ér az egész világ, mit a természet minden szépsége s az élet ezer gyönyörűsége, ha nincs szivünknek egy benső, igaz, egyetlen barátja, egy kizárólagos társa, ki velünk érezzen bánatot, örömet, gyönyört, fájdal­mat és boldogságot, kétkedést és nyugalmat egy­aránt? Kegyed tudhatja, sokszor láthatta, hogy jó­kedvű és víg fiú is voltam akárhányszor. Oh ! ne higgjen a látszatnak. Szívemből soha sem halt ki egy hang, mely mindig azt mondá: „ridegen, egyedül ál­lasz, elhagyatott, árva vagy!“ — Győzze le e gyötrő hangot. Ez csak a kép­zelődés játéka, melynek kútfeje az emberi természet örökös elégedetlensége. — Oh, ne szóljon így! Hisz kegyednek is kellett hallani e hangot, vagy talán nincs érző szive; de nem, nem.... A­mi engem illet, én nem is igyek­szem legyőzni, mert e bánatos hang egyszersmind életem legdrágább gyönyöre, egész lényem egyetlen kincse. — Ah, úgy vigyázzon, hogy el ne tékozolja. — Köszönöm, köszönöm. Ezt a szót már ér­tem .. . . — És igyekezzék, hogy valódi társára leljen. — S ha már megtaláltam volna ? — kérdé az ifjú fölállva s mélyen tekintve a szép lány szemébe. — Igyekezzék meggyőződést szerezni, ha váj­jon nem csalódás-e, a mit érez és gondol? — felelt reszketve Szidónia, és gyors léptekkel távozva, ma­gára hagyta az ifjút, ki már félig boldog volt. (Folyt, köv.) Az ál-vőlegény. (Francia beszély.) Irta : Méry. Toulon révpartja előtt, ama hegyek keleti lej­tőjén, melyek Coudon bérceit Ollioules torkolatai­val összekötik, minden magaslaton a legszebb mezei lakok feküsznek. Mindnyájuknak egyforma kilátá­suk van: a tenger, a révpart, a hajók, tarka, nevető kép. A szép évszak estéin összegyűlnek a családok e kis villák erkélyein, hogy a nyomasztó nap hősé­gét ne érezzék a tengerből fölszálló hűs­­égben. Az 1830-dik év János estéjén éppen az első csillagok lettek láthatók a coudoni csúcsok fölött, midőn a falusi csönden át Lamargur erősség kikötőjéből egy ágyúlövés hangzott, a­míg sok változatos viszhang­­zás után elhalt az Ollioules-völgy mélységében. E viszhangot rettegés kisérte, mint a villámcsapást, mely ezen a vidéken néha a leghosszabb és legszebb nyári éjeket is megzavarja. Mindenütt az erkélyeken, hol ifjak csevegtek egymással, e kiáltás hallatszott: „Egy megszökött gályarab!“ — Ilyenkor minden egyes család el volt készülve egy, a touloni arzenál

Next