Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)

1870-07-30 / 165. szám

Wolinzow hirtelen fölbonta a levelet és olvasd. Lesnew figyelmesen vizsgálta e közben arcát; saját­ságos, csaknem örömteljes bámulat tükröződött visz­­sza Wolinzow arcáról. — Nos, mi újság ? — kérdé Lesnew. — Olvasd! — szólt Wolinzow, és átnyújta a levelet. Lesnew olvasd, a­mint következik : „Uram, Palowsics Sergei! „Ma hagyom el Michailovna Darja házát, örökre elhagyom azt. Kétségkívül meglepi ez önt, kivált a tegnapi eset után. Én nem fejtegethetem önnek, mi kényszerít engem e lépésre, de úgy gondolom, hogy jó lesz önt elutazásom felől értesíteni. Ön nem sze­ret engem, sőt rosz embernek tart. Én nem szándé­kozom magamat mentegetni; az időre bízom ezt. Né­zetem szerint nem férfiúhoz illő és a mellett hiú tö­rekvés, előítélet folytán elfogult embert, előítéletei­ben cáfolgatni. Ki engem érteni akar az előtt ki va­gyok mentve, és ki nem akar, vagy nem tud megér­teni, annak kárhoztatásai nem hatnak reám. Én csa­lódtam önben! Én előttem ön ezentúl is nemesszivü, becsületes ember fog maradni, de én azt hittem, hogy ön ama körnek, melyben nevelkedett, fölibe emelkedik . . . Csalatkoztam. Azonban sebaj ! Ez sem nem először , sem nem utóször történt nálam. Ismétlem önnek : én elutazom. Minden lehető boldog­ságot kívánok önnek. Ön átlátja, hogy ez önzetlen óhajom és én hiszem, hogy ön boldog is lesz. Talán idővel megváltozik önnek irántam való véleménye is. Látjuk-e még egymást valaha, nem tudom; mind­­azáltal maradok önnek őszinte tisztelője R. D.“ „U. i. A kétszáz rubelt, melylyel önnek tartozom, megküldöm, mihelyt a t . . . i kerületben levő birto­komba megérkezem. Csak arra kérem még, hogy ha Michailovna Darjával találkozik, ne szóljon ön e le­velem felől. „Még egy utósó fontos kérésem is van: miután én haladék nélkül elutazom, remélem, nem említi ön föl Alexejewna Natalia előtt önnél tett utóbbi láto­gatásomat ! . . . “ — Nos, mit mondasz rá? — kérdé Wolinzow, midőn Lesnew az olvasást elvégezte. —■ Hát mit lehet erre mondani ? — válaszolt­a Lesnew. — Minden, a­mit tehetünk, fölkiáltani a ker *­leti emberrel: „Allah, allah­!“ és csodálkozás jeleül új­­munkat ajkaink közé dugni. Ő elutazik .... Nos ! Legyen az út sima előtte ! Az egészben a legérdeke­sebb az, hogy ő e levelet épp úgy kötelességének tar­­tá hozzád intézni, mint kötelességének vélte, téged látogatni .. . Ennek az urnak mindig csak a kö­telesség és tartozás forog fejében! — veté utána Lesnew, mosolygva mutatva ujjával az utóiratra­— És minő frázisokkal él! — szólt Wolinzow." —Ő megcsalódott bennem, ő azt hitte, hogy én egy bi­zonyos kör­­ölibe emelkedem. . . Nagy ég ! mily sok zagyva beszéd egyszerre . . . Lesnew mit sem válaszolt, csak szeme ragyo­gott vidáman. Wolinzow fölkelt. — Én most Michailowna Darjához akarok ko­csizni ! — szólt. — Meg akarom tőle tudni, hogy mit jelent mindez . . . — Várj egy kissé, pajtás! Engedj neki némi időt az elutazásra. Miért akarnál most ismét talál­kozni vele ? Ő elpárolog e tájról .... nos, mi kell még több? Jobb, ha lefekszel és kialszod magadat, tudom a nélkül is, egész éjjel csak úgy forgolódtál jobb-és baloldalra, álmatlanul! Most már úgyis jobb fordulatot vesznek ügyeid . .. — Miből gyanítod ezt ? — Nos, én úgy gondolom. De heveredjél le és pihend ki magadat; én addig nővéremhez megyek kissé beszélgetni. — De én nem akarok aludni! Miért aludtam én ? . . Inkább a szántóföldeket tekintem meg! — szólt Wolinzow, kabátja szárnyait kiegyengetve. — Úgy is jól van! No hát csak lovagolj ki paj­tás és nézz szét a mezőn . . . !És ezzel Lesnew a­lak másik szárnya felé lép­delt, Pawlowna Alexandrához. Társalgó­szobájában találta őt. A nő nyájasan fogadta, mint mindig, azon­ban arcának bánatos kifejezése nem oszlott el. Ru­­dinnak tegnapi látogatása nyugtalanítá őt. — Ön ismét fivéremtől jön ? — kérdé Lesnev­­et. — Hogy érzi magát ? — Nincs semmi baja! A mezőre lovagolt ki. Pawlowna Alexandra hallgatott, több. Már hét órakor este egy hangverseny­téren sem lehetett helyet kapni. A párizsiak ritka lelkesültség­­gel siettek a „Marseillaise“ előadására. A legelőkelőbb közönség a nyári „Alcazar“-ba sietett. Gyönyörű helyen is fekszik ez a café-concert. Egyik oldalon a Napóleon élysée­i palotájának­­ on-­­­dósán ápolt kertje látszik, a másikon a Folies Ma­­rigny-féle színház és a cirque de l’ Imperatrice. A nyári „Alcazar“ bemenetét svájci stylben épült pavilion képezi, melynek átellenében egy j­a­­p­á­n­­ színpad áll. E két épület közti tér a színhely, melyet lombos gesztenyefák kerítenek be. A színpad, mely előtt 25 tagból álló zenekar foglal helyet, meglehetős csínnal volt berendezve. Mintegy a közepe táján nyolc énekesnő ült, az első négy vörös, a többi pedig kék-selyem ruhában. Ezek másodrendű énekesnők. Mögöttük mestersé­gesen készült sziklahalmokon egy tizenkét tagból álló nőtánckar volt elhelyezve. A „corps de ballet“ egyik fele nemzeti színű ruhát, másik fele pedig matrózjelmezt viselt. Mint rendesen, nyolc órakor vette kezdetét az előadás, ama kedves francia d­alokkal, melyek a sze­relmet, a cliquet-t és más egyebeket dicsőítenek. Ez a másodrendű énekesnők műsorozata. Következtek ezek után kivételkép az egyes rendkívüli alakok, melyek a jelen politikai érzelmeknek adtak kifejezést. Megtapsolták a feszes angolt, ki váltig az mondát „aouh jes! “ Hangos kacajjal fogadták a tété carrée, prussien, choucroute és Bismarck-ellen­es dalokat. A közönség azonban ezzel nem volt megelégedve, harcias dalokat akart hallani: „La Marseillaise!“ kiálták mindenfelől.Ekkor megjelent egy szokatlan alak. Piros ajkai, sűrű és hosz­­szú vonalban lefüggő sötét haj­zata, keleties barna arca, égő fekete szemei, ritka gyöngy­ fogsorai,melyeken a légszeszlángok teljes reflexióra találtak ; keleties öltö­zete, mely kék selyem nadrágból, csikós kaftánból, sárga cipőkből és egy koronaalakú gyöngy fejdíszből állott, ritka benyomást gyakoroltak a jelenlevőkre. Volt a jelenségben valami Miss Menkenből tekint­ve bizarr külsejét, és Blanche d’Antigny kisasszony­ból, tekintve szépségét. A szépnek és bizarrnak e különös vegyüléke, k r e o­­ n ő volt. Megjelenése meglepte a közönséget. Mindenki csöndesen viselte magát s várta az alkalmat, hogy megtapsolhassa a debutirozó idegen nő csengő hang­. Mondja csak nekem. — szólt végre ! — nem­­ tudja ön, mi végett . . . — Mi végett jött ide Rudin ? — egészíté ki Lesnew.— Tudom biz én! Búcsúzni jött. Pawlowna Alexandra fölveté fejét. — Mit? .. Búcsúzni? — Igen! Hát nem hallotta kegyed ? Ő elhagyja Michailowna Darját. — Elhagyja ? — Örökre, legalább úgy nyilatkozott. — De hát hogy lehet az ? Miképen értsük azt, kivált azok után, a­miket . . . — Jaj, az már más dolog! Érteni nem lehet, de mégis úgy van. Bizonynyal valaminek kellett ott történni. Valószínűleg nagyon megfeszítette az ívet és . .. szakadni kellett annak. — Mih­ailics Mihály! — szólt Pawlowna Ale­xandra, én mit sem értek az egészből. Úgy látszik, ön tréfát űz velem . . . — Nem, istenemre, nem !. . Én azt mondom ke­gyednek, hogy ő elutazik és ezt levélben is tudatja ismerőseivel. Bizonyos szempontból tekintve a dol­got, azonban elutazása a legérdekesebb tervünk ki­vitelében gátol meg minket, miről csak az előbb be­szélgettünk fivérével. — Miféle terv az ? — Mindjárt elmondom! Én azt az idítványt tet­tem kedves bátyjának, hogy szórakozás végett te­gyen egy utazást, s kegyedet is vigye el magával. Én vállaltam magamra a kegyed felől való gon­doskodást . . . — Ah! mily jó ön!— szólt Pawlowna Alexand­ra.—Bezzeg képzelem, minő gondoskodás lenne az ! Alkalmasint éhen hagyna meghalni. — Azt csak azért mondja kegyed, Pawlowna Alexandra, mert nem ismer engemet. Kegyed azt hi­szi, hogy én olyan vagyok, mint a darab fa ; de tud­ja meg, hogy én képes vagyok megolvadni, mint a cukor, s napokig el tudok térdemen vesztegelni! — Azt már valóban szeretném látni. Lesnew hirtelen fölkelt. (Folyt, köv.) Párisi levelek, ív. (Julius 22.) ’ A franciák — mint a világ eléggé tudja — na­gyon szeretik a változatosságot. Egyszer a köztár­saság mellett buzognak, máskor visszalépnek ama régi állapotba, melyek századokon át követett tör­vényeik szentesítettek, azután megunják ezt is, és a dicsvágy tanfalusi szólójától hajtva, előidézik a Cae­sarok napjait, melyet a hajdani Rómának egyrészt dicsőségét,másrészt hanyatlását okozták. Nem nyug­szanak soha. Valami leirhatlan ösztön uralkodik bennük, mely folyvást azt sugalja: „Keverjük a kár­tyákat!“ Könnyű vérük mindenből játékot csinál. A politika, a socialismus, a köztársasági eszmék ná­luk roppant sok változásnak vannak alávetve. Néhány nap előtt még lázas türelmetlenséggel várták a nemzeti munkás egyesület perének végét. A socialismus mellett voltak. Tegnapelőtt figyelem­mel kísérték a blois-i törvényszék szerkezetét, össze­­ülését és a császár élete ellen összeesküdtek tár­gyalásait. S mindez a köztársasági eszmék pártolá­sát jelenté. Ma pedig mindez háttérbe szorul; a ka­binet hadüzenetét tapssal fogadják s azt kiáltják: „éljen a harc!“ Félre teszik szokott napi munkájukat, odahagy­ják lakásukat, családjukat, fölkeresik a boulevardo­­kat és más nyilvános helyeket, nemzeti zászlót ra­gadnak kezökbe, nagy csapatokba sorakoznak, a bordeauxi hegyek piros nedvét iszszák és úton-útfé­len azt éneklik: „Mourir pour la patrie, Mourir pour la patrie C’ est le plus beaux sort“ sat. *) A holt­ idény ily módon eltűnt, és helyet csinált­amaz élénkségnek, mely a vig­­ázist szokta jelle­mezni. A boulevardokon uralkodó harcias életről már tettem említést, s így most másról fogok beszélni; arról az élénkségről, melyet tegnap a Champs Ely­­sée-ben volt alkalmam tapasztalni. A császár engedélye folytán minden café con­­cert-ben hirdették a „Marseillaise“-t. Nem is kellett ját, hazafias dalát és szépségét. Mindenekfölött ez utóbbi tette némává egy időre a közönséget. Midőn a szép kreolnő bevégezte keleti dalát, melynek a haza, a szabadság és szerelem voltak tárgyai, min­denfelé az hallatszott: „c’est chic !“ Ha a párisi va­lakit e szóra tart érdemesnek, akkor biztosak lehe­tünk benne, hogy ízlésének teljesen megfelelt. A szép kreolnő után egy elsőrendű énekesnő lépett föl, ki a nyári Alcazár kedveltjei közé tarto­zik ugyan, de ezúttal nem adható elő dalát, mert a közönség zajosan követelte a „Marseillaise-t. Több­szörös kísérleteivel hajótörést szenvedett, s végre is a szegény énekesnőnek engednie kellett. A legnagyobb feszültséggel vártam ezután a „Marseillaise“-t. Úgy hiszem, minden fia ama nem­zetnek, melynek egy „Rákóczi“-ja van, szintén fe­szülten várta volna az 1792-diki „Marsellaise“ t! A színpad csakhamar más alakot ölte. Az éne­kesnők és ballerinák helyet csináltak egy csoport­nak, mely nemzeti zászlókkal, vörös-szürke tollakkal ellátva, guerilla jelmezben hangoztató Rouget de­­ Isle dalát: „Allons enfants de la patrie, Le jour de gloire est arrivé.“ *) A közönség levett kalappal hallgatá e nemzeti dalt, mely a francia szabadság legszebb napjait idéz­te vissza emlékébe. Midőn az énekesek a dal refra­­ine-jéhez értek,mindenki velük együtt énekelte: „Aux armes, citoyens, Formez vos bataillons, Marchons, marchons, Qu’un sang impur Abreuve nos sillons ! “ És ez így tartott hét versszakon át. A férfiak énekeltek, a nők kendőiket lobogtatták, az öre­gek pedig, kiknek alkalmuk volt még a második csá­szárság előtt a „Marseillaise“ dallamai alatt harcol­ni, kényeztek. . . . Elég egy ily látvány, hogy meg­győződjünk a nép legyőzhetlenségéről! Midőn bevégezték e dalt a közönség leirhatlan lelkesedéssel ismétlő refraine-jét, s megtapsolta az énekeseket. *) Meghalni a bűnért: ez a legszebb sors. *) Előre, honfiak, a dicsőség napja megérkezett ! 712

Next