Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)
1870-07-30 / 165. szám
Wolinzow hirtelen fölbonta a levelet és olvasd. Lesnew figyelmesen vizsgálta e közben arcát; sajátságos, csaknem örömteljes bámulat tükröződött viszsza Wolinzow arcáról. — Nos, mi újság ? — kérdé Lesnew. — Olvasd! — szólt Wolinzow, és átnyújta a levelet. Lesnew olvasd, amint következik : „Uram, Palowsics Sergei! „Ma hagyom el Michailovna Darja házát, örökre elhagyom azt. Kétségkívül meglepi ez önt, kivált a tegnapi eset után. Én nem fejtegethetem önnek, mi kényszerít engem e lépésre, de úgy gondolom, hogy jó lesz önt elutazásom felől értesíteni. Ön nem szeret engem, sőt rosz embernek tart. Én nem szándékozom magamat mentegetni; az időre bízom ezt. Nézetem szerint nem férfiúhoz illő és a mellett hiú törekvés, előítélet folytán elfogult embert, előítéleteiben cáfolgatni. Ki engem érteni akar az előtt ki vagyok mentve, és ki nem akar, vagy nem tud megérteni, annak kárhoztatásai nem hatnak reám. Én csalódtam önben! Én előttem ön ezentúl is nemesszivü, becsületes ember fog maradni, de én azt hittem, hogy ön ama körnek, melyben nevelkedett, fölibe emelkedik . . . Csalatkoztam. Azonban sebaj ! Ez sem nem először , sem nem utóször történt nálam. Ismétlem önnek : én elutazom. Minden lehető boldogságot kívánok önnek. Ön átlátja, hogy ez önzetlen óhajom és én hiszem, hogy ön boldog is lesz. Talán idővel megváltozik önnek irántam való véleménye is. Látjuk-e még egymást valaha, nem tudom; mindazáltal maradok önnek őszinte tisztelője R. D.“ „U. i. A kétszáz rubelt, melylyel önnek tartozom, megküldöm, mihelyt a t . . . i kerületben levő birtokomba megérkezem. Csak arra kérem még, hogy ha Michailovna Darjával találkozik, ne szóljon ön e levelem felől. „Még egy utósó fontos kérésem is van: miután én haladék nélkül elutazom, remélem, nem említi ön föl Alexejewna Natalia előtt önnél tett utóbbi látogatásomat ! . . . “ — Nos, mit mondasz rá? — kérdé Wolinzow, midőn Lesnew az olvasást elvégezte. —■ Hát mit lehet erre mondani ? — válaszolta Lesnew. — Minden, amit tehetünk, fölkiáltani a ker *leti emberrel: „Allah, allah!“ és csodálkozás jeleül újmunkat ajkaink közé dugni. Ő elutazik .... Nos ! Legyen az út sima előtte ! Az egészben a legérdekesebb az, hogy ő e levelet épp úgy kötelességének tartá hozzád intézni, mint kötelességének vélte, téged látogatni .. . Ennek az urnak mindig csak a kötelesség és tartozás forog fejében! — veté utána Lesnew, mosolygva mutatva ujjával az utóiratra— És minő frázisokkal él! — szólt Wolinzow." —Ő megcsalódott bennem, ő azt hitte, hogy én egy bizonyos körölibe emelkedem. . . Nagy ég ! mily sok zagyva beszéd egyszerre . . . Lesnew mit sem válaszolt, csak szeme ragyogott vidáman. Wolinzow fölkelt. — Én most Michailowna Darjához akarok kocsizni ! — szólt. — Meg akarom tőle tudni, hogy mit jelent mindez . . . — Várj egy kissé, pajtás! Engedj neki némi időt az elutazásra. Miért akarnál most ismét találkozni vele ? Ő elpárolog e tájról .... nos, mi kell még több? Jobb, ha lefekszel és kialszod magadat, tudom a nélkül is, egész éjjel csak úgy forgolódtál jobb-és baloldalra, álmatlanul! Most már úgyis jobb fordulatot vesznek ügyeid . .. — Miből gyanítod ezt ? — Nos, én úgy gondolom. De heveredjél le és pihend ki magadat; én addig nővéremhez megyek kissé beszélgetni. — De én nem akarok aludni! Miért aludtam én ? . . Inkább a szántóföldeket tekintem meg! — szólt Wolinzow, kabátja szárnyait kiegyengetve. — Úgy is jól van! No hát csak lovagolj ki pajtás és nézz szét a mezőn . . . !És ezzel Lesnew alak másik szárnya felé lépdelt, Pawlowna Alexandrához. Társalgószobájában találta őt. A nő nyájasan fogadta, mint mindig, azonban arcának bánatos kifejezése nem oszlott el. Rudinnak tegnapi látogatása nyugtalanítá őt. — Ön ismét fivéremtől jön ? — kérdé Lesnevet. — Hogy érzi magát ? — Nincs semmi baja! A mezőre lovagolt ki. Pawlowna Alexandra hallgatott, több. Már hét órakor este egy hangversenytéren sem lehetett helyet kapni. A párizsiak ritka lelkesültséggel siettek a „Marseillaise“ előadására. A legelőkelőbb közönség a nyári „Alcazar“-ba sietett. Gyönyörű helyen is fekszik ez a café-concert. Egyik oldalon a Napóleon élyséei palotájának on-dósán ápolt kertje látszik, a másikon a Folies Marigny-féle színház és a cirque de l’ Imperatrice. A nyári „Alcazar“ bemenetét svájci stylben épült pavilion képezi, melynek átellenében egy japán színpad áll. E két épület közti tér a színhely, melyet lombos gesztenyefák kerítenek be. A színpad, mely előtt 25 tagból álló zenekar foglal helyet, meglehetős csínnal volt berendezve. Mintegy a közepe táján nyolc énekesnő ült, az első négy vörös, a többi pedig kék-selyem ruhában. Ezek másodrendű énekesnők. Mögöttük mesterségesen készült sziklahalmokon egy tizenkét tagból álló nőtánckar volt elhelyezve. A „corps de ballet“ egyik fele nemzeti színű ruhát, másik fele pedig matrózjelmezt viselt. Mint rendesen, nyolc órakor vette kezdetét az előadás, ama kedves francia dalokkal, melyek a szerelmet, a cliquet-t és más egyebeket dicsőítenek. Ez a másodrendű énekesnők műsorozata. Következtek ezek után kivételkép az egyes rendkívüli alakok, melyek a jelen politikai érzelmeknek adtak kifejezést. Megtapsolták a feszes angolt, ki váltig az mondát „aouh jes! “ Hangos kacajjal fogadták a tété carrée, prussien, choucroute és Bismarck-ellenes dalokat. A közönség azonban ezzel nem volt megelégedve, harcias dalokat akart hallani: „La Marseillaise!“ kiálták mindenfelől.Ekkor megjelent egy szokatlan alak. Piros ajkai, sűrű és hoszszú vonalban lefüggő sötét hajzata, keleties barna arca, égő fekete szemei, ritka gyöngy fogsorai,melyeken a légszeszlángok teljes reflexióra találtak ; keleties öltözete, mely kék selyem nadrágból, csikós kaftánból, sárga cipőkből és egy koronaalakú gyöngy fejdíszből állott, ritka benyomást gyakoroltak a jelenlevőkre. Volt a jelenségben valami Miss Menkenből tekintve bizarr külsejét, és Blanche d’Antigny kisasszonyból, tekintve szépségét. A szépnek és bizarrnak e különös vegyüléke, k r e o n ő volt. Megjelenése meglepte a közönséget. Mindenki csöndesen viselte magát s várta az alkalmat, hogy megtapsolhassa a debutirozó idegen nő csengő hang. Mondja csak nekem. — szólt végre ! — nem tudja ön, mi végett . . . — Mi végett jött ide Rudin ? — egészíté ki Lesnew.— Tudom biz én! Búcsúzni jött. Pawlowna Alexandra fölveté fejét. — Mit? .. Búcsúzni? — Igen! Hát nem hallotta kegyed ? Ő elhagyja Michailowna Darját. — Elhagyja ? — Örökre, legalább úgy nyilatkozott. — De hát hogy lehet az ? Miképen értsük azt, kivált azok után, amiket . . . — Jaj, az már más dolog! Érteni nem lehet, de mégis úgy van. Bizonynyal valaminek kellett ott történni. Valószínűleg nagyon megfeszítette az ívet és . .. szakadni kellett annak. — Mihailics Mihály! — szólt Pawlowna Alexandra, én mit sem értek az egészből. Úgy látszik, ön tréfát űz velem . . . — Nem, istenemre, nem !. . Én azt mondom kegyednek, hogy ő elutazik és ezt levélben is tudatja ismerőseivel. Bizonyos szempontból tekintve a dolgot, azonban elutazása a legérdekesebb tervünk kivitelében gátol meg minket, miről csak az előbb beszélgettünk fivérével. — Miféle terv az ? — Mindjárt elmondom! Én azt az idítványt tettem kedves bátyjának, hogy szórakozás végett tegyen egy utazást, s kegyedet is vigye el magával. Én vállaltam magamra a kegyed felől való gondoskodást . . . — Ah! mily jó ön!— szólt Pawlowna Alexandra.—Bezzeg képzelem, minő gondoskodás lenne az ! Alkalmasint éhen hagyna meghalni. — Azt csak azért mondja kegyed, Pawlowna Alexandra, mert nem ismer engemet. Kegyed azt hiszi, hogy én olyan vagyok, mint a darab fa ; de tudja meg, hogy én képes vagyok megolvadni, mint a cukor, s napokig el tudok térdemen vesztegelni! — Azt már valóban szeretném látni. Lesnew hirtelen fölkelt. (Folyt, köv.) Párisi levelek, ív. (Julius 22.) ’ A franciák — mint a világ eléggé tudja — nagyon szeretik a változatosságot. Egyszer a köztársaság mellett buzognak, máskor visszalépnek ama régi állapotba, melyek századokon át követett törvényeik szentesítettek, azután megunják ezt is, és a dicsvágy tanfalusi szólójától hajtva, előidézik a Caesarok napjait, melyet a hajdani Rómának egyrészt dicsőségét,másrészt hanyatlását okozták. Nem nyugszanak soha. Valami leirhatlan ösztön uralkodik bennük, mely folyvást azt sugalja: „Keverjük a kártyákat!“ Könnyű vérük mindenből játékot csinál. A politika, a socialismus, a köztársasági eszmék náluk roppant sok változásnak vannak alávetve. Néhány nap előtt még lázas türelmetlenséggel várták a nemzeti munkás egyesület perének végét. A socialismus mellett voltak. Tegnapelőtt figyelemmel kísérték a blois-i törvényszék szerkezetét, összeülését és a császár élete ellen összeesküdtek tárgyalásait. S mindez a köztársasági eszmék pártolását jelenté. Ma pedig mindez háttérbe szorul; a kabinet hadüzenetét tapssal fogadják s azt kiáltják: „éljen a harc!“ Félre teszik szokott napi munkájukat, odahagyják lakásukat, családjukat, fölkeresik a boulevardokat és más nyilvános helyeket, nemzeti zászlót ragadnak kezökbe, nagy csapatokba sorakoznak, a bordeauxi hegyek piros nedvét iszszák és úton-útfélen azt éneklik: „Mourir pour la patrie, Mourir pour la patrie C’ est le plus beaux sort“ sat. *) A holt idény ily módon eltűnt, és helyet csináltamaz élénkségnek, mely a vigázist szokta jellemezni. A boulevardokon uralkodó harcias életről már tettem említést, s így most másról fogok beszélni; arról az élénkségről, melyet tegnap a Champs Elysée-ben volt alkalmam tapasztalni. A császár engedélye folytán minden café concert-ben hirdették a „Marseillaise“-t. Nem is kellett ját, hazafias dalát és szépségét. Mindenekfölött ez utóbbi tette némává egy időre a közönséget. Midőn a szép kreolnő bevégezte keleti dalát, melynek a haza, a szabadság és szerelem voltak tárgyai, mindenfelé az hallatszott: „c’est chic !“ Ha a párisi valakit e szóra tart érdemesnek, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ízlésének teljesen megfelelt. A szép kreolnő után egy elsőrendű énekesnő lépett föl, ki a nyári Alcazár kedveltjei közé tartozik ugyan, de ezúttal nem adható elő dalát, mert a közönség zajosan követelte a „Marseillaise-t. Többszörös kísérleteivel hajótörést szenvedett, s végre is a szegény énekesnőnek engednie kellett. A legnagyobb feszültséggel vártam ezután a „Marseillaise“-t. Úgy hiszem, minden fia ama nemzetnek, melynek egy „Rákóczi“-ja van, szintén feszülten várta volna az 1792-diki „Marsellaise“ t! A színpad csakhamar más alakot ölte. Az énekesnők és ballerinák helyet csináltak egy csoportnak, mely nemzeti zászlókkal, vörös-szürke tollakkal ellátva, guerilla jelmezben hangoztató Rouget de Isle dalát: „Allons enfants de la patrie, Le jour de gloire est arrivé.“ *) A közönség levett kalappal hallgatá e nemzeti dalt, mely a francia szabadság legszebb napjait idézte vissza emlékébe. Midőn az énekesek a dal refraine-jéhez értek,mindenki velük együtt énekelte: „Aux armes, citoyens, Formez vos bataillons, Marchons, marchons, Qu’un sang impur Abreuve nos sillons ! “ És ez így tartott hét versszakon át. A férfiak énekeltek, a nők kendőiket lobogtatták, az öregek pedig, kiknek alkalmuk volt még a második császárság előtt a „Marseillaise“ dallamai alatt harcolni, kényeztek. . . . Elég egy ily látvány, hogy meggyőződjünk a nép legyőzhetlenségéről! Midőn bevégezték e dalt a közönség leirhatlan lelkesedéssel ismétlő refraine-jét, s megtapsolta az énekeseket. *) Meghalni a bűnért: ez a legszebb sors. *) Előre, honfiak, a dicsőség napja megérkezett ! 712