Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-14 / 227. szám

A fiatal hölgyek sóhajtózni, a fiatal emberek pedig remélni kezdtek. Az oroszlán elhagyta az ak­ot, a fehér bárány­­kákat a hű pásztoroknak engedve át. Több késleltetett házasságot hirdettek és ünne­peltek meg. Azonban kötelességünk híven bevallani, hogy ez egybekeléseket nagyobb részben a boszú­­ság, dac és bánat idézte elő; a bájos arák némelyi­ke a grófot távozása miatt akarta büntetni, míg né­melyike reményét is elvesztő, hogy őt valaha lát­hassa. Végre, mielőtt hirtelenében a második fejezet­hez jutnánk, valljuk be még azt is, hogy ez arák mindegyike kárhoztatta őt szívtelenségéért, de kár­pótlásul a fiatal férjek áldották őt a legőszintébben, s szerencsés és sokáig tartó utat kívántak neki! II. Mintegy három hónapja múlt, hogy a gróf el­utazott. Útja a gyönyörök láncolata volt. Kioff Alexis épp úgy tett, mint a régi lovagok, kik várról várra járva vették igénybe a vendégszeretetet, melyben mindenütt részesültek. Bekopogtatott a vidéken lakó főurak és falusi nemesek ajtaján, s minde­nütt kitüntetéssel fogadták a fejedelem e kegyencét. Egyszer a gróf egy virágszőnyeggel borított ré­ten bolyongott; a kozákok tiszteletteljes távolban vidáman csevegve követték, de csak halkan beszél­tek, nehogy azokat ábrándozásában, melybe sülyed­­ni látszott, megzavarják. Tény, hogy úgy az idő, mint a vidék kedvező volt az ábrándozásra. A hanyatló nap rózsaszínnel önte el a sík me­zőt, s a virágzásban levő fák lombjain búcsúfényét lövelte át. Madarak daloltak az ágakon, melyek közt a tavaszi szellő susogott s virágillatot terj­eszté szét. A gróf leereszté a kantárszárat lova nyakára; az értelmes állat pedig, mintha csak sejtette volna, mi történik gazdájának lelkében, csöndesen lépdelt, párszor prüsszentve emelvén fejét föl, midőn a nap hanyatlásával az illatár mindig erősebben, áthatób­­ban párolgott föl a mező virágaiból. Vájjon mi fölött merenghetett el Kioff Alexis ? Talán a székvárosi gyönyörökre gondolt ? vagy a fényes versenyfutásokra ? Nem! Kroff gróf lelkén bizonyos kimagyarázhatlan édes érzés vonult át, melynek ő tökéletesen átenge­dő magát. Boldog volt ő, s miért ? Ha kérdezték volna ezt tőle, a választ illetőleg zavarba jövendett, és ha most valaki figyel vala rá, mennyei örömtől ragyogó szemében pár könycseppet vesz észre. A természetnek ünnepélyessége megragadta lelkét, és az a nyelv, melyen hozzá beszélt, teljesen új volt előtte. Szegény lélek­ egyik meglepetésből a másikba esett, minden újabb jelenségnél titokszerű hangokat vélt hallani, melyeknek értelme ez volt: — Vájjon föltaláltad-e a valódi örömet mind­ama gyönyörökben, melyekben eddig úsztál ? És a lélek imigy válaszolt: — Nem! A titokszerű szózatba e további kérdés is be volt foglalva: — Megtartá­l ajkad ama részegítő italok illa­tát, mely a boldogok kelyhében párolog ? — Nem! nem! — válaszolt a lélek. Azután a titkos szózat imigy hangzott: — Ah! mennyire vádolunk mi téged, ki a jólét, kegy és dicsőség ölében még föl nem találhatod a magasabb örömeket és azt a mély lelkesültséget, mely fölmagasztal s melyet nyugalmasan élvezhetnél! — Minő lelkesültség ez ? Minő öröm ez ? Hol található ez föl ? — Egy könyben, egy mosolyban ! Menj, menj ! Folytasd útadat szegény lélek ! Főleg ne aknázd ki boldogságodat, mert majdan a közöny szegődik hoz­zád társul! Ez volt ama benső párbeszéd, mely a fiatal Kioff grófnak ábrándjain átszövődött és lassan kint, magába szállva, új és tiszta érzelmeivel egész lényé­ből kiemelkedni érzé magát. — Istenem, — sóhajtott, — add meg azt a bol­dogságot, melynek hiányával van lelkem! Isten, kö­nyörülj elhagyatottságomon! így folytató útját még körülbelül félóráig, mi­dőn egy kis házat vett észre maga előtt. Kőfallal körülvett emeletes fogadó volt ez. A kapu elé érkezve, leszállott paripájáról. A két kozák ugyanazt cselekedte. Csakhamar élemedett férfi jelent meg a küszö­bön, ki a gróf felé sietve, levett löveggel üdvözlé őt. III. — Szállást óhajt nagyságod nálam ? — kérdé a fogadós. — Azt! — válaszolt a gróf. — Itt szándékozik hálni ? — Nem beiz én, mert a szomszéd­ városban akar­tok meghalni. Nemde, nem messze van az már ide? — Négy versbnyire nagyságos úr ! — Jó! tehát addig maradok nálad, mig a lo­vak megpihennek, adass azoknak enni, cselédeim számára pedig egy üveg bort! — Hát a nagyságod számára nem lehetek sze­rencsés valamivel szolgálni ? — Úgy! ? Bort, savanyú vizet és egy kevés gyü­mölcsöt. A fogadós figyelmesen szemlélgette a grófot. — Ejh! Hát te mit ácsorogsz itt, és miért bá­­mulsz engem oly nagyon ? — Bocsánat.... bocsánat! . . . megyek már, s azonnal intézkedem a vett parancs szerint, nagy­ságos úr ! — Csak egymásután! Ajánlom a sietséget. A két kozák bevezette a lovakat egy istáló gyanánt szolgáló félszer alá, s várta, mig a fogadós zabot és szénát adat a lovak számára. A gróf leült a kerítés mellett levő kőpadra ; még folytonosan előbbi hevélyének uralma alatt volt; eszméi a roppant világűrben tévedeztek, me­lyet a képzelet népesite be. Egyszerre csak tiszta, csengő hang szólalt mel­lette meg. Fölemelte fejét, de senkit sem vett észre. Egy fiatal leányka hangja volt ez, ki a követke­zőt dalolta : „A napnak csókjai elolvaszták az úton a havat. — A természet pompás ünnepi ruhát öltött. — Miért vagyok én bús, midőn minden oly vidám körültem ? — A napnak csókjai elolvaszták az úton a havat.“ „A madár társát hívja; együtt rakják ők meg fészküket a bokor alatt. — És ime, a fészekből dal áradoz ki csakhamar. — Honnan van az, hogy én sírok? — A madár társát hívja; együtt rakják ők meg fészküket a bokor alatt.“ „Így szólt a szőke Yelva, mig Iván csatába kö­­vette urát. — Oh! ég —sohajtá, — a halál mily sok jelest ragad magával el! — A sírásók vigadnak, de a menyasszony fátyola gyászruhával van fölcserélve. Ám Iván visszatért a harcmezéről. Ah! mit ér már? Nem sír többé szőke Yelva!“ (Folyt. köv.) Egy Bonaparte neje. (S.y.) Sedannál a Bonaparték nagy családjá­nak takarodóját verték. Mielőtt a körülmények e családot arra kényszerítik, hogy végképp visszalépjen a magánéletbe, vessünk egy pillantást egy még élő de kevésbé ismert érdekes nőre, ki már akkor is egy Bonaparte neje volt, midőn az első Napóleon még csak a konzuli széken ült. Verőfényes napok déltáján a Charles­ Streetben és Baltimore egyéb díszes utcáiban gyakran ta­lálkozhatni egy öreg, ép kinézésű nővel. Egész meg­jelenése sajátságos, feltűnő. A nem magas alak ren­desen drága bársonyköpenybe van burkolva, mely­nek régi divata tökéletesen összhangzatban áll a nemzedékünk által csak képekből ismert kalapjával. A mély barázdáktól átvont, sárgás-halvány arc, me­lyet a kalap árnya alatt alig ismerhetni föl, meglepő ellentétet képez a fényes, tiszta, élénk pillantású sze­mek mellett. Egyedül e sötét, csodás sugarú szemek szólanak még a múltról, ama messze múltról, mely­ben tulajdonosnőjük abban a hírben állott, hogy mind­azon szépek sorában, kik Amerika városai közt Balti­­morét arról tették híressé, hogy ott soha rút női arcot nem lehet látni, — ő a legszebb, legbájosb és legünnepeltebb. Ez, persze, már régen, nagyon régen volt. Mióta Patterson Erzsébet a baltimo­rei társaságok legfényebb díszét képezte, azóta már nemzedékek jöttek és tűntek el. A kik őt csodálták, szerették és irigyelték, rég sírban nyugszanak, — azokkal együtt, kik őt bántalmazták, sértették és szerencséjét nyomorult, politikai becsvágynak áldoz­ták föl. 1803 ban történt, midőn Napóleon még csak tizennyolc éves volt, hogy legifjabbik testvére , J­e­­­rome, mint egy francia fregat parancsnoka, Balti­more kikötőjében partra ért. Az első konzul testvérét mindenütt a legnagyobb kitüntetéssel fogadták, és a város legelőkelőbb családjai épp úgy bántak vele, mint a jelen napokban az angol királyi hercegekkel,­­ tusakodva vetekedtek egymással, hogy Jerome-ot szalonjaikba­n­ elfogadhassák. A könnyelmű, hetyke Jeromenak nagyon is ínyére volt ez az átalános ven­dégszeretet, s minden tartózkodás nélkül ürítgette ki a neki nyújtott élvezetek poharát. Egy estén, a tiszteletére rendezett táncvigalom alkalmával, a leggazdagabb pénzfejedelmek egyiké­nek házában találkozott először ama nővel, kinek a közvélemény is a szépség és becs koronáját osztó. Baltimoreban való rövid tartózkodási ideje alatt Jerome oly roppant sokat hallott „Maryland ” gyön­gyeiről, hogy feszülten várta a vele való megismer­kedést. Bemutata magát neki, és midőn Erzsébet az amerikai nőknél sajátságos királynői magatartással viszonz, Jerome mély bókját, és csodálatos szemei­vel hidegen és gúnyosan pillantott rajta végig, —­­mert a nap hősét leányos képzelmében félistennek tartotta, és helyette oly ifjút talált, kinek csinosan állott ugyan a fényes egyenruha, de ki az alig „bim­bózó“ szakállal inkább csak egy serdülő fiúhoz ha­sonlított), Jerome szíve azonnal el volt veszve. Töké­letesen megértette pillantását és a hiúság sarkan­­tyúzta őt, hogy francia szeretetreméltóságával, mely által később annyira híressé vált megmutassa ama büszke, gúnyos szépségnek, mennyire férfiú ő, a­kitől félnie kell. És a­mi így, gondtalanul, a gyer­mekes hiúság játéka gyanánt kezdődött, az gyorsan igen komoly dologgá vált, Jerome részére, persze, csak múló, de Erzsébet részére élethosszig tartó ke­serű komolysággá. Jerome, természetének világ­szerte ismert szenvedélyességével, a bájos amerikai nő iránt csakhamar oly lobogó szerelmi lángra gyúlt, hogy azt hive , nála nélkül nem képes tovább élni. South Streetben a városnak a parthoz közel fek­vő ama részében, a­hol most csak üzleti házak és raktárak állnak, de mely akkor a város legariszto­­kratikusabb része volt, még most is föllelhető a ház, melyben Erzsébet atyja,a gazdag Patterson kalmár lakott A szerelmétől ittas fiatal francia — a nélkül, hogy sokat gondolkozott vagy habozott volna — az 1803-as év egy reggelén oda ment be, hogy Erzsébet kezét atyjától megkérje. Ez —hizelegve és elvakítva a korszak első férfiának családjával való összekötte­tés által — épp oly gyorsan adá beleegyezését, mint — Erzsébet, ki teljesen és mélyen viszonozta Jero­me hamar lángra gyúlt hajlamát. Jerome gyors ösz­­szekötést kívánt, s már a karácsony előtti estén meg­­esketé őket Carrol püspök. A házassági szerződést Dallas Sándor, az Egyesült­ Államok későbbi pénz­ügyére, fogalmazta, és a menyegzőnél Baltimore pol­gármestere is jelen volt, számos kitűnő és ismert egyéniséggel. A fiatal pár egy évig élt zavartalan szerencsé­ben. Ekkor — valamint a villám gyakran derült égből cikázik alá — Napóleontól az a parancsoló föl­­szólítás érkezett, hogy Jerome azonnal térjen visz­­sza. Napóleon a legmélyebben el volt keseredve öcs­­cse házassága miatt, minthogy becsvágyó gondolatai­val rég azt tervezte, hogy testvéreinek fejedelmi há­zakkal való házassági összeköttetései által a csak imént nyert császári koronát szilárdabban erősítse fején. Jerome, a fényes kilátástól elvakított, könnyű­­vérű Jerome, egy pillanatig sem habozott: vájjon föláldozza-e az egykor oly hőn óhajtott családi sze­rencsét bátyja politikai érdekeinek ? Mert Napóleon azt kívánta, hogy Jerome egymaga térjen vissza, és a gonosz világ hozzátévé, hogy ő szívesen is állt elő hatalmas bátyjának parancsával, csak hogy meg­meneküljön neje társaságától. Hisz Erzsébet erős kézzel bírta korlátozni a minden kicsapongásra haj­ló fiatal férjet, ki hasztalanul törekedett ez aranybi­lincseken lazítani, mert Erzsébet már akkor bírta az őt még most is kitüntető erélyt és későbbi napjai hi­deg, nyugodt gondolkozási erejét. Előre látta tehát, hogy Jerome — a­míg vele van — hű és megadó marad irányában ; de szemé­lyes befolyásától távol, a Napóleon kezében, puha viasz gyanánt lesz alakítható. Férjének lépteit el­lenőrző, s így nem csodálható, hogy ez, midőn hogy — állítólag — nejét megóvja az elválás fájdalmai­tól, az elutazásra kitűzött időnél egy nappal előbb titokban ment a rendelkezésére álló fregatra, a hor­gonyemelés után a karütébe lépve, ott váratlanul hű nejére akadt. Mondják, hogy mindkét részről a legnagyobb őszinteséggel folytak a szemrehányások. 1014

Next