Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-14 / 227. szám
A fiatal hölgyek sóhajtózni, a fiatal emberek pedig remélni kezdtek. Az oroszlán elhagyta az akot, a fehér báránykákat a hű pásztoroknak engedve át. Több késleltetett házasságot hirdettek és ünnepeltek meg. Azonban kötelességünk híven bevallani, hogy ez egybekeléseket nagyobb részben a boszúság, dac és bánat idézte elő; a bájos arák némelyike a grófot távozása miatt akarta büntetni, míg némelyike reményét is elvesztő, hogy őt valaha láthassa. Végre, mielőtt hirtelenében a második fejezethez jutnánk, valljuk be még azt is, hogy ez arák mindegyike kárhoztatta őt szívtelenségéért, de kárpótlásul a fiatal férjek áldották őt a legőszintébben, s szerencsés és sokáig tartó utat kívántak neki! II. Mintegy három hónapja múlt, hogy a gróf elutazott. Útja a gyönyörök láncolata volt. Kioff Alexis épp úgy tett, mint a régi lovagok, kik várról várra járva vették igénybe a vendégszeretetet, melyben mindenütt részesültek. Bekopogtatott a vidéken lakó főurak és falusi nemesek ajtaján, s mindenütt kitüntetéssel fogadták a fejedelem e kegyencét. Egyszer a gróf egy virágszőnyeggel borított réten bolyongott; a kozákok tiszteletteljes távolban vidáman csevegve követték, de csak halkan beszéltek, nehogy azokat ábrándozásában, melybe sülyedni látszott, megzavarják. Tény, hogy úgy az idő, mint a vidék kedvező volt az ábrándozásra. A hanyatló nap rózsaszínnel önte el a sík mezőt, s a virágzásban levő fák lombjain búcsúfényét lövelte át. Madarak daloltak az ágakon, melyek közt a tavaszi szellő susogott s virágillatot terjeszté szét. A gróf leereszté a kantárszárat lova nyakára; az értelmes állat pedig, mintha csak sejtette volna, mi történik gazdájának lelkében, csöndesen lépdelt, párszor prüsszentve emelvén fejét föl, midőn a nap hanyatlásával az illatár mindig erősebben, áthatóbban párolgott föl a mező virágaiból. Vájjon mi fölött merenghetett el Kioff Alexis ? Talán a székvárosi gyönyörökre gondolt ? vagy a fényes versenyfutásokra ? Nem! Kroff gróf lelkén bizonyos kimagyarázhatlan édes érzés vonult át, melynek ő tökéletesen átengedő magát. Boldog volt ő, s miért ? Ha kérdezték volna ezt tőle, a választ illetőleg zavarba jövendett, és ha most valaki figyel vala rá, mennyei örömtől ragyogó szemében pár könycseppet vesz észre. A természetnek ünnepélyessége megragadta lelkét, és az a nyelv, melyen hozzá beszélt, teljesen új volt előtte. Szegény lélek egyik meglepetésből a másikba esett, minden újabb jelenségnél titokszerű hangokat vélt hallani, melyeknek értelme ez volt: — Vájjon föltaláltad-e a valódi örömet mindama gyönyörökben, melyekben eddig úsztál ? És a lélek imigy válaszolt: — Nem! A titokszerű szózatba e további kérdés is be volt foglalva: — Megtartál ajkad ama részegítő italok illatát, mely a boldogok kelyhében párolog ? — Nem! nem! — válaszolt a lélek. Azután a titkos szózat imigy hangzott: — Ah! mennyire vádolunk mi téged, ki a jólét, kegy és dicsőség ölében még föl nem találhatod a magasabb örömeket és azt a mély lelkesültséget, mely fölmagasztal s melyet nyugalmasan élvezhetnél! — Minő lelkesültség ez ? Minő öröm ez ? Hol található ez föl ? — Egy könyben, egy mosolyban ! Menj, menj ! Folytasd útadat szegény lélek ! Főleg ne aknázd ki boldogságodat, mert majdan a közöny szegődik hozzád társul! Ez volt ama benső párbeszéd, mely a fiatal Kioff grófnak ábrándjain átszövődött és lassan kint, magába szállva, új és tiszta érzelmeivel egész lényéből kiemelkedni érzé magát. — Istenem, — sóhajtott, — add meg azt a boldogságot, melynek hiányával van lelkem! Isten, könyörülj elhagyatottságomon! így folytató útját még körülbelül félóráig, midőn egy kis házat vett észre maga előtt. Kőfallal körülvett emeletes fogadó volt ez. A kapu elé érkezve, leszállott paripájáról. A két kozák ugyanazt cselekedte. Csakhamar élemedett férfi jelent meg a küszöbön, ki a gróf felé sietve, levett löveggel üdvözlé őt. III. — Szállást óhajt nagyságod nálam ? — kérdé a fogadós. — Azt! — válaszolt a gróf. — Itt szándékozik hálni ? — Nem beiz én, mert a szomszéd városban akartok meghalni. Nemde, nem messze van az már ide? — Négy versbnyire nagyságos úr ! — Jó! tehát addig maradok nálad, mig a lovak megpihennek, adass azoknak enni, cselédeim számára pedig egy üveg bort! — Hát a nagyságod számára nem lehetek szerencsés valamivel szolgálni ? — Úgy! ? Bort, savanyú vizet és egy kevés gyümölcsöt. A fogadós figyelmesen szemlélgette a grófot. — Ejh! Hát te mit ácsorogsz itt, és miért bámulsz engem oly nagyon ? — Bocsánat.... bocsánat! . . . megyek már, s azonnal intézkedem a vett parancs szerint, nagyságos úr ! — Csak egymásután! Ajánlom a sietséget. A két kozák bevezette a lovakat egy istáló gyanánt szolgáló félszer alá, s várta, mig a fogadós zabot és szénát adat a lovak számára. A gróf leült a kerítés mellett levő kőpadra ; még folytonosan előbbi hevélyének uralma alatt volt; eszméi a roppant világűrben tévedeztek, melyet a képzelet népesite be. Egyszerre csak tiszta, csengő hang szólalt mellette meg. Fölemelte fejét, de senkit sem vett észre. Egy fiatal leányka hangja volt ez, ki a következőt dalolta : „A napnak csókjai elolvaszták az úton a havat. — A természet pompás ünnepi ruhát öltött. — Miért vagyok én bús, midőn minden oly vidám körültem ? — A napnak csókjai elolvaszták az úton a havat.“ „A madár társát hívja; együtt rakják ők meg fészküket a bokor alatt. — És ime, a fészekből dal áradoz ki csakhamar. — Honnan van az, hogy én sírok? — A madár társát hívja; együtt rakják ők meg fészküket a bokor alatt.“ „Így szólt a szőke Yelva, mig Iván csatába követte urát. — Oh! ég —sohajtá, — a halál mily sok jelest ragad magával el! — A sírásók vigadnak, de a menyasszony fátyola gyászruhával van fölcserélve. Ám Iván visszatért a harcmezéről. Ah! mit ér már? Nem sír többé szőke Yelva!“ (Folyt. köv.) Egy Bonaparte neje. (S.y.) Sedannál a Bonaparték nagy családjának takarodóját verték. Mielőtt a körülmények e családot arra kényszerítik, hogy végképp visszalépjen a magánéletbe, vessünk egy pillantást egy még élő de kevésbé ismert érdekes nőre, ki már akkor is egy Bonaparte neje volt, midőn az első Napóleon még csak a konzuli széken ült. Verőfényes napok déltáján a Charles Streetben és Baltimore egyéb díszes utcáiban gyakran találkozhatni egy öreg, ép kinézésű nővel. Egész megjelenése sajátságos, feltűnő. A nem magas alak rendesen drága bársonyköpenybe van burkolva, melynek régi divata tökéletesen összhangzatban áll a nemzedékünk által csak képekből ismert kalapjával. A mély barázdáktól átvont, sárgás-halvány arc, melyet a kalap árnya alatt alig ismerhetni föl, meglepő ellentétet képez a fényes, tiszta, élénk pillantású szemek mellett. Egyedül e sötét, csodás sugarú szemek szólanak még a múltról, ama messze múltról, melyben tulajdonosnőjük abban a hírben állott, hogy mindazon szépek sorában, kik Amerika városai közt Baltimorét arról tették híressé, hogy ott soha rút női arcot nem lehet látni, — ő a legszebb, legbájosb és legünnepeltebb. Ez, persze, már régen, nagyon régen volt. Mióta Patterson Erzsébet a baltimorei társaságok legfényebb díszét képezte, azóta már nemzedékek jöttek és tűntek el. A kik őt csodálták, szerették és irigyelték, rég sírban nyugszanak, — azokkal együtt, kik őt bántalmazták, sértették és szerencséjét nyomorult, politikai becsvágynak áldozták föl. 1803 ban történt, midőn Napóleon még csak tizennyolc éves volt, hogy legifjabbik testvére , Jerome, mint egy francia fregat parancsnoka, Baltimore kikötőjében partra ért. Az első konzul testvérét mindenütt a legnagyobb kitüntetéssel fogadták, és a város legelőkelőbb családjai épp úgy bántak vele, mint a jelen napokban az angol királyi hercegekkel, tusakodva vetekedtek egymással, hogy Jerome-ot szalonjaikban elfogadhassák. A könnyelmű, hetyke Jeromenak nagyon is ínyére volt ez az átalános vendégszeretet, s minden tartózkodás nélkül ürítgette ki a neki nyújtott élvezetek poharát. Egy estén, a tiszteletére rendezett táncvigalom alkalmával, a leggazdagabb pénzfejedelmek egyikének házában találkozott először ama nővel, kinek a közvélemény is a szépség és becs koronáját osztó. Baltimoreban való rövid tartózkodási ideje alatt Jerome oly roppant sokat hallott „Maryland ” gyöngyeiről, hogy feszülten várta a vele való megismerkedést. Bemutata magát neki, és midőn Erzsébet az amerikai nőknél sajátságos királynői magatartással viszonz, Jerome mély bókját, és csodálatos szemeivel hidegen és gúnyosan pillantott rajta végig, —mert a nap hősét leányos képzelmében félistennek tartotta, és helyette oly ifjút talált, kinek csinosan állott ugyan a fényes egyenruha, de ki az alig „bimbózó“ szakállal inkább csak egy serdülő fiúhoz hasonlított), Jerome szíve azonnal el volt veszve. Tökéletesen megértette pillantását és a hiúság sarkantyúzta őt, hogy francia szeretetreméltóságával, mely által később annyira híressé vált megmutassa ama büszke, gúnyos szépségnek, mennyire férfiú ő, akitől félnie kell. És ami így, gondtalanul, a gyermekes hiúság játéka gyanánt kezdődött, az gyorsan igen komoly dologgá vált, Jerome részére, persze, csak múló, de Erzsébet részére élethosszig tartó keserű komolysággá. Jerome, természetének világszerte ismert szenvedélyességével, a bájos amerikai nő iránt csakhamar oly lobogó szerelmi lángra gyúlt, hogy azt hive , nála nélkül nem képes tovább élni. South Streetben a városnak a parthoz közel fekvő ama részében, ahol most csak üzleti házak és raktárak állnak, de mely akkor a város legarisztokratikusabb része volt, még most is föllelhető a ház, melyben Erzsébet atyja,a gazdag Patterson kalmár lakott A szerelmétől ittas fiatal francia — a nélkül, hogy sokat gondolkozott vagy habozott volna — az 1803-as év egy reggelén oda ment be, hogy Erzsébet kezét atyjától megkérje. Ez —hizelegve és elvakítva a korszak első férfiának családjával való összeköttetés által — épp oly gyorsan adá beleegyezését, mint — Erzsébet, ki teljesen és mélyen viszonozta Jerome hamar lángra gyúlt hajlamát. Jerome gyors öszszekötést kívánt, s már a karácsony előtti estén megesketé őket Carrol püspök. A házassági szerződést Dallas Sándor, az Egyesült Államok későbbi pénzügyére, fogalmazta, és a menyegzőnél Baltimore polgármestere is jelen volt, számos kitűnő és ismert egyéniséggel. A fiatal pár egy évig élt zavartalan szerencsében. Ekkor — valamint a villám gyakran derült égből cikázik alá — Napóleontól az a parancsoló fölszólítás érkezett, hogy Jerome azonnal térjen viszsza. Napóleon a legmélyebben el volt keseredve öcscse házassága miatt, minthogy becsvágyó gondolataival rég azt tervezte, hogy testvéreinek fejedelmi házakkal való házassági összeköttetései által a csak imént nyert császári koronát szilárdabban erősítse fején. Jerome, a fényes kilátástól elvakított, könnyűvérű Jerome, egy pillanatig sem habozott: vájjon föláldozza-e az egykor oly hőn óhajtott családi szerencsét bátyja politikai érdekeinek ? Mert Napóleon azt kívánta, hogy Jerome egymaga térjen vissza, és a gonosz világ hozzátévé, hogy ő szívesen is állt elő hatalmas bátyjának parancsával, csak hogy megmeneküljön neje társaságától. Hisz Erzsébet erős kézzel bírta korlátozni a minden kicsapongásra hajló fiatal férjet, ki hasztalanul törekedett ez aranybilincseken lazítani, mert Erzsébet már akkor bírta az őt még most is kitüntető erélyt és későbbi napjai hideg, nyugodt gondolkozási erejét. Előre látta tehát, hogy Jerome — amíg vele van — hű és megadó marad irányában ; de személyes befolyásától távol, a Napóleon kezében, puha viasz gyanánt lesz alakítható. Férjének lépteit ellenőrző, s így nem csodálható, hogy ez, midőn hogy — állítólag — nejét megóvja az elválás fájdalmaitól, az elutazásra kitűzött időnél egy nappal előbb titokban ment a rendelkezésére álló fregatra, a horgonyemelés után a karütébe lépve, ott váratlanul hű nejére akadt. Mondják, hogy mindkét részről a legnagyobb őszinteséggel folytak a szemrehányások. 1014