Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-19 / 231. szám
tak s a gróf még mindig késlekedett e szándékával. Az öreg Peters és leánya pedig hírét sem vették a fiatal grófnak. Ezért volt a gróf a kedvéért rendezett ünnepélyeken oly komor, oly kedvtelen. A lelkiismeret furdalta szivét. El akarta azt kábítani. Ismét a legmulatságosabb, szellemdúsabb és kedvesebb emberré vált a cár udvaránál levő fiatal főurak közt. De a fölvett álca alatt keserű könyek peregtek alá; ajkai szünet nélkül Alessandra nevét susogták. IX. Nem hangzott a kis kertben többé a dal! A tél zúzmara-köpenynyel tömte be a mezőt. Este van. Alessandra a kandallónál ült atyjával, hol vígan lobogott a száraz hasábok tüze. Mindketten hallgatva méláztak. Már három hó múlt, mióta Alexis a fogadót elhagyta, s Petersék még semmi hírt nem vehettek felőle. Peters szomorúan csüggeszte le fejét. Alessandra is búskomoly volt s a legcsekélyebb neszre az ajtóra vető tekintetét; azután elfojtott sóhajjal vette elé kötését, de a munka nem égett kezében úgy, mint azelőtt, s többször félbehagyta azt. Mennyire megváltozott e leányka ! Nem Alessandra volt ez többé , csupán az árnyéka. — Te sírsz, gyermekem ? — kérdé atyja, fájó tekintetet vetve leányára. — Oh! istenem, — szólt a leány, — hisz oly nagyon szeretem őt, és mégsem jó ! . . . Vájjon mi történhetett vele ? Egyszerre neszte meg fülét. A leányka hirtelen felszökkent, s az ajtóhoz futott. — Oh! ha ő lenne! — sóhajtott. De csak a szél zúgott, s ez okozta a neszt, melyhez Alessandra l éledezett reményét köté. Alessandra bánatán megesett az öreg embernek a szíve. — Eredj, feküdjél le, gyermekem! — szólt, — már úgyis késő éj van. Jó éjszakát! * * * Egyszer Alessandra, midőn már nem remélte hogy viszontláthatja Alexist. Így szólott: — Hiszi-e, atyám, hogy ő még visszatér? — Nem hiszem ! — felelt Peters fagyosan. A leányka zokogásban tört ki. — Felejtsd el őt, leányom! — szólt az öreg, kebelére vonva gyermekét. — Feledjem? — susogá, lehajtva fejét ; — fe- ' ledni . . . késő már! — Késő ? — kérdé Peters elrémülve. — késő?! Hogy érted ezt? Halljuk csak, magyarázd ki magadat . . . talán nem jól értettelek . . . Alessandra térdre omlott atyja előtt. — Miért borulsz előttem térdre, gyermekem ? — kérdés — mi vétket követtél el ? Miért volna neked bocsánatra szükséged ? — tévé utána, leányát fölemelni igyekezve. — Oh! hagyjon engem lábainál halni meg, a szégyen és fájdalom miatt . . . Az öreg Peters a fal felé tántorgott, s leakaszta a falról fegyverét. Vállához emelte azt, és leányára irányozta. — Öljön meg . . . öljön meg, atyám ! — csenge a leány ; — én meggyaláztam önnek jó nevét. A leány keresztbe tette kezét kebelén, ajka imát... vagy talán egy nevet susogott. Várta a halált hozó dörejt. De a fegyver kiesett a vén katona kezéből. — Oh ! én nem vagyok erre képes ! Nem ölhetem meg saját gyermekemet ! — szólt, leánya felé közeledve. Az öreg környezve emelte föl Alessandrát. — Szegény, szegény Alessandrám! — zokogott az atya. — Oh! az a nyomorult .... gyalázatos ember ! . . . — Oly édesen csengett hangja, — susogá a leány, — midőn nekem azt vallá, hogy szeret! . . . • Én hittem szavának szentségében... teljesen biztam benne . . . Életemet is odaadtam volna Alexisért, atyám . . . Oh! miért is nem élta ki életemet, atyám ? . . . — Hallgass, leányom, hallgass, ne beszélj így ! — szólt az öreg, csókjaival és kényeivel árasztva el Alessandra arcát. — Egyedül én vagyok hibás, nem őrködtem eléggé egyetlen kincsem fölött, anyád jobban ügyelt volna rád ... de én, mint férfi, erre képtelen voltam ! ... És aztán egy Kioffnak becsületességében is biztam . . . Azonban figyelj rám! Ha ő fogadását meg nem tartotta, holnap elutazunk, fölkeressük és ráemlékeztetjük esküvésére, és ha vonakodik ígéretének teljesítésében, úgy jaj neki! én akkor megölöm! — Őt ölné meg, atyám, őt? Oh! akkor jobb lesz, ha engem fog megölni. — Mit beszélsz, te szerencsétlen gyermek ? — Oh ! bocsásson meg atyám, bocsásson meg, de én őt örökké szeretni fogom! X. Másnap Peters útban volt leányával Szt.-Pétervár felé. Hosszú, fáradságos út volt ez. Minden ösvényt hó borított, a hideg átható volt s alig lehete utazókat látni is. Gyalog indultak el. Az öreg Peters reménynyel kecsegteté s bátoritá leányát. Alessandra búsan mosolygott. Ő meggyőződött arról, hogy Alexis már elfeledte, s a mi erejét e szigorú időben való bujdosásuk alatt föntartá, nem az a hit volt, hogy a hűtlen magába száll és őt nőül veszi, hanem ama vágy, hogy kedvesét még egyszer láthassa. Már néhány nap óta utaztak s csak mintegy fél napi járóföldet kelle tenniök, hogy nagy Péter városába érhessenek. Leültek az út szélére, hogy kissé kipihenhessék magukat mielőtt útjukat tovább folytatnák. Majd ismét megindultak. Csakhamar egy kocsi közeledett hátuk mögött. Bocsánat, uraim, — csengett Peters a benn ülő két férfiúhoz, — nem lennének önök szivesek leányomat Szt.-Pétervárig elszállítani? Nagyon, nagyon fáradt a szegény gyermek, már öt nap óta utaztak, és ereje szemlátomást lankadni kezd. Ha önök lesznek kegyesek neki egy kis helyet adni a kocsiban, én gyalog is majd csak elballagok, leányom majd várakozik rám a székváros kapuja előtt, ahová ez az út vezet ; én is oda érkezhetem estére. Bár kissé megviseltek az évek, lábam még mindig jó; én vén katona vagyok, lássák önök, és a vén katona nem könnyen hagyja magát el. Az utasok egyike kihajlott a kocsiból. Meglepő a leányka szépsége és az arcán visszatükröződő szenvedés. — Üljön föl, kisasszony! — szólt szívélyes érdekeltséggel. — Köszönöm, uram, köszönöm! De bármit mondjon is atyám, én nem fáradtam el, és én nem akarok tőle elmaradni, vele együtt folytatom utamat. — De kisasszony, — szólt a kocsiból ki az előbb beszélő, — atyja sem marad el kegyedtől . . . Van még hely a kocsis mellett. Üljön föl, jó ember ! — szólt Petershez, — négy óra alatt a városban leszünk. (Vége köv.) műsorozatában még kétszer találkozunk e szerelmes parasztpárral, de aligha csalódunk, midőn azt jósoljuk, hogy „Hanns und Grete“ előbb odahagyják viszont nemlátásra a várszínházát, mint a német harcosok Franciaország véráztatott földjét, pedig aligha ez is meg nem történik még szent karácsony előtt! Miben szegte don Juan a nyakát? Egyszerűen mind a három főszemély ostobaságán. Don Rodriguez az istenek kegyencei közé tartozik, iszsza a saját szőlőjében termelt malaga bort, a saját földjén termő gránátfák árnyában sétál és kénye-kedve szerint ölelheti jó, hű, szép és szeretett feleségét. De ő ezzel nem elégszik meg ; alig hogy a hirhedett dán Jüannal találkozik, elhatározza, hogy felesége erényét e veszedelmes csábitóval próbára téteti. Bolond agy bolond gondolata! Ez ötlet azonban meglevőn, jó színműíró kétféleképp járt volna el: vagy a nő áldozatul esik a csábitónak és a házassági boldogság elvesztése a férj megérdemlett büntetése lett volna : ime, a szomorújáték ; vagy a nő — fölfogva a helyzetet — látszólagosan enged a csábításoknak, és fejezetről fejezetre a féltékenység apró, de nem kvésbé sebző tűszúlásait érezteti könnyelmű férjével, ime, a vígjáték. De Kolisch sem így, sem amúgy nem cselekedett. A nő állhatatosságát nem bírjuk csodálni, valamint nem csodáljuk, ha a márványból vagy fából faragott bálvány-isten az előtte térdelő keservén nem könyörül. donna Izabella alkalmasint sancta Simplicitas napján üli, tulajdonképpeni nevenapját, mert a harmadik fejezet végén sem sejti még, hogy ő az, kit a lángoló nyelven deklamáló don Juan szerelmi szavai illetnek, ami egy praktikus, férjes nőtől — hogy hölgy irányában sértők ne legyünk — nagyon is nagy naivság. Don Juan pedig, midőn a nyelv élével mire sem mehet, a durva fegyver hegyéhez fordul, ami — úgy véljük — még háromszáz esztendő előtt sem volt a leg- A bécsi életből. — Okt. 17. — (A színi idény kezdete.) „Itt az ősz, sűrü ködeivel, kora estéivel, hideg esőivel !“ mondá Gambetta utósó kiáltványában. S azok a tényezők, melyeket az ifjú miniszter vérző nemzetének buzdítására hozott föl, melyektől ő és szerencsétlen népe azt remélik, hogy végül legyőzik azokat, kik eddigelé a diadal istennőjének kedvenc fiai voltak : a béke ölében ringó nagyvárosban nem jelentenek egyebet, mint hogy új idény küszöbén állunk, a szalonok parketjeit a gondos háziasszonyok minél fényesbre csiszoltatják, a hangversenyek hősei megkrétázzák a vonók szőrszálait, a mulató helyek fölpattannak, és — amiben nyilatkozik főleg a hosszú esték vonzereje — a színházi termek újra Mekkává lesznek, hova a nevetni vagy élvezni vágyó hívők nagy serege buzgón zarándokol. A színi idény megnyílt. „A hét jól kezdődik!“ mondá az egykori gazember, kit egy hétfői reggelen vesztőhelyre vittek ; alig egy hét alatt a magát Németország első műintézetének nevező színház két kudarcot vallott, szomorúan tanúsítva azt, hogy a műbarátok nem ok nélkül hirdetik és fájlalják a várszínház hanyatlását. Kár az áldozatokért! A megbukott vígjáték szerkesztője : K o i s ch, híres Nimród a tárca mezején, több, mint húsz éve már, hogy a szellem fegyverével derekasan folytatja a vastag vonalon alól a portyázó guerilla-harcot minden bárgyúság, tudatlanság és sötétség ellen. A közvélemény és ítészet vétóján nem kevésbé megbotlott szinmű szerzője pedig :Spielhagen, a német regényirodalom egyik legkiválóbb, s egyéni nézetünk szerint: föltétlenül legelső matadora, ki német bensőséggel , kedélyességgel a franciák könnyűségét és sz.1 11.1. ságát egyesíti, és „Problematische Naturen“ című regénye vetekedhetik bármily irodalom bárminő hasonló fajtájú művével. A színi téren azonban mindkettő új ember, kikből úgy kibújt a színpadon is a „régi ember,“ mint szög a zsákból. „Don Juan próbájában, a Kolisch Zsigmond vígjátékában az aphoristikus párbeszédek, valamint a nem annyira élces, mint élcelkedő megjegyzések elárulták az ex professione tárcaírót. „Hanns und Grete“ben pedig, a Spielhagen színművében, az epikus szélesség és nyújtózkodó kényelmesség azonnal a beszély- és regényírót ismertetők föl. Kolisch művének személyei három század óta az olvasóvilág jó ismerősei, mert ki mondhatná, hogy nincs szerencséje a kalandos életű, szerelmes, ledér, ifjú leányoknak és férjeknek egyaránt veszélyes dán Juanhoz ? Spielhagen művének személyei és cselekvénye pedig tíz év óta ismerhető a szerzőnek hasonló című beszélyéből, melyet most a színpad számára átdolgozott. Hogy két ily só absolut roszat nem nyújtott, aztán alig kell mondanunk. Mind a két műben vannak pontok és helyek, melyek a legavatottabb szinműsrónak is becsületére válnának. Schiller nyelvét mindkettő úgy kezeli, mint a múzsáktól homlokon csókolt bármely költő; de habár a szerzők személyes barátai az egyik vagy másik lapban palástolgatták is a kudarcot, mindazáltal a kudarc ,fait accompli.“ Don Juannak nem használt a magábatérés sem, noha számos ismerősének nagy csodálkozására az ötödik felvonás végén a színpadot javultan hagyta el: a közönség, ez az ezerfejű birói areopág, irgalmatlanul kiadta neki az útlevelet, és csakugyan második előadás nem is követte az elsőt, és don Juan — az egészen a bárgyúságig erényes Izabellával együtt — máris a levéltárban várják a molyok és szűk publikumát. „Hanns-ot és Greté“-t pedig a kitűnő játék ballonjai föntartották ugyan a vizen és megmenték őket a teljes elmerüléstől, sőt a folyó hét 1032