Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-19 / 231. szám

tak s a gróf még mindig késlekedett e szándékával. Az öreg Peters és leánya pedig hírét sem vették a fiatal grófnak. Ezért volt a gróf a kedvéért rendezett ünnepé­lyeken oly komor, oly kedvtelen. A lelkiismeret furdalta szivét. El akarta azt kábítani. Ismét a legmulatságosabb, szellemdúsabb és kedvesebb emberré vált­­ a cár udvaránál levő fia­tal főurak közt. De a fölvett álca alatt keserű könyek peregtek alá; ajkai szünet nélkül Alessandra nevét susogták. IX. Nem hangzott a kis kertben többé a dal! A tél zúzmara-köpenynyel töm­te be a mezőt. Este van. Alessandra a kandallónál ült atyjával, hol vígan lobogott a száraz hasábok tüze. Mindketten hallgatva méláztak. Már három hó múlt, mióta Alexis a fogadót el­hagyta, s Petersék még semmi hírt nem vehettek felőle. Peters szomorúan csüggeszte le fejét. Alessandra is búskomoly volt s a legcsekélyebb neszre az ajtóra vető tekintetét; azután elfojtott só­hajjal vette elé kötését, de a munka nem égett kezében úgy, mint azelőtt, s többször félbe­hagyta azt. Mennyire megváltozott e leányka ! Nem Alessandra volt ez többé , csupán az árnyéka. — Te sírsz, gyermekem ? — kérdé atyja, fájó tekintetet vetve leányára. — Oh! istenem, — szólt a leány, — hisz oly nagyon szeretem őt, és még­sem jó ! . . . Vájjon mi történhetett vele ? Egyszerre nesz­­te meg fülét. A leányka hirtelen felszökkent, s az ajtóhoz futott. — Oh! ha ő lenne! — sóhajtott. De csak a szél zúgott, s ez okozta a neszt, melyhez Alessandra l éledezett reményét köté. Alessandra bánatán megesett az öreg embernek a szíve. — Eredj, feküdjél le, gyermekem! — szólt, — már úgyis késő éj van. Jó éjszakát! * * * Egyszer Alessandra, midőn már nem remélte hogy viszontláthatja Alexist. Így szólott: — Hiszi-e, atyám, hogy ő még visszatér? — Nem hiszem ! — felelt Peters fagyosan. A leányka zokogásban tört ki. — Felejtsd el őt, leányom! — szólt az öreg, keb­e­lére vonva gyermekét. — Feledjem? — susogá, lehajtva fejét ; — fe- ' ledni . . . késő már!­­ — Késő ? — kérdé Peters elrémülve. — ké­ső?! Hogy érted ezt? Halljuk csak, magyarázd ki magadat . . . talán nem jól értettelek . . . Alessandra térdre omlott atyja előtt. — Miért borulsz előttem térdre, gyermekem ? — kérdés — mi vétket követtél el ? Miért volna ne­ked bocsánatra szükséged ? — tévé utána, leányát fölemelni igyekezve. — Oh! hagyjon engem lábainál halni meg, a szégyen és fájdalom miatt . . . Az öreg Peters a fal felé tántorgott, s leakasz­­ta a falról fegyverét. Vállához emelte azt, és leányára irányozta. — Öljön meg . . . öljön meg, atyám ! — csen­­ge a leány ; — én meggyaláztam önnek jó nevét. A leány keresztbe tette kezét kebelén, ajka imát... vagy talán egy nevet susogott. Várta a halált hozó dörejt. De a fegyver kiesett a vén katona kezéből. — Oh ! én nem vagyok erre képes ! Nem ölhe­tem meg saját gyermekemet ! — szólt, leánya felé közeledve. Az öreg környezve emelte föl Alessandrát. — Szegény, szegény Alessandrám! — zokogott az atya. — Oh! az a nyomorult .... gyalázatos ember ! . . . — Oly édesen csengett hangja, — susogá a leány, — midőn nekem azt vallá, hogy szeret! . . . • Én hittem szavának szentségében... teljesen biztam benne . . . Életemet is odaadtam volna Alexis­­ért, atyám . . . Oh! miért is nem élta ki életemet, atyám ? . . . — Hallgass, leányom, hallgass, ne beszélj így ! — szólt az öreg, csókjaival és kényeivel árasztva el Alessandra arcát. — Egyedül én vagyok hibás, nem őrködtem eléggé egyetlen ki­ncsem fölött, anyád job­ban ügyelt volna rád ... de én, mint férfi, erre kép­telen voltam ! ... És aztán egy Kioffnak becsületes­ségében is biztam . . . Azonban figyelj rám! Ha ő fogadását meg nem tartotta, holnap elutazunk, fölke­ressük és ráemlékeztetjük esküvésére, és ha vona­kodik ígéretének teljesítésében, úgy jaj neki! én ak­kor megölöm! — Őt ölné meg, atyám, őt? Oh! akkor jobb lesz, ha engem fog megölni. — Mit beszélsz, te szerencsétlen gyermek ? — Oh ! bocsásson meg atyám, bocsásson meg, de én őt örökké szeretni fogom! X. Másnap Peters útban volt leányával Szt.-Péter­­vár felé. Hosszú, fáradságos út volt ez. Minden ösvényt hó borított, a hideg átható volt s alig lehete utazókat látni is. Gyalog indultak el. Az öreg Peters reménynyel kecsegteté s báto­ritá leányát. Alessandra búsan mosolygott. Ő meggyőződött arról, hogy Alexis már elfe­ledte, s a mi erejét e szigorú időben való bujdosá­­suk alatt föntartá, nem az a hit volt, hogy a hűtlen ma­gába száll és őt nőül veszi, hanem ama vágy, hogy kedvesét még egyszer láthassa. Már néhány nap óta utaztak s csak mintegy fél napi járóföldet kelle tenniök, hogy nagy Péter városába érhessenek. Leültek az út szélére, hogy kissé kipihenhessék magukat mielőtt útjukat tovább folytatnák. Majd ismét megindultak. Csakhamar egy kocsi közeledett hátuk mögött. Bocsánat, uraim, — csengett Peters a benn ülő két férfiúhoz, — nem lennének önök szivesek leányomat Szt.-Pétervárig elszállítani? Nagyon, na­gyon fáradt a szegény gyermek, már öt­ nap óta uta­ztak, és ereje szemlátomást lankadni kezd. Ha önök lesznek kegyesek neki egy kis helyet adni a kocsi­ban, én gyalog is majd csak elballagok, leányom majd várakozik rám a székváros kapuja előtt, a­hová ez az út vezet ; én is oda érkezhetem estére. Bár kissé megviseltek az évek, lábam még mindig jó; én vén katona vagyok, lássák önök, és a vén katona nem könnyen hagyja magát el. Az utasok egyike kihajlott a kocsiból. Meglepő a leányka szépsége és az arcán vissza­tükröződő szenvedés. — Üljön föl, kisasszony! — szólt szívélyes ér­dekeltséggel. — Köszönöm, uram, köszönöm! De bármit mondjon is atyám, én nem fáradtam el, és én nem akarok tőle elmaradni, vele együtt folytatom utamat. — De kisasszony, — szólt a kocsiból ki az előbb beszélő, — atyja sem marad el kegyedtől . . . Van még hely a kocsis mellett. Üljön föl, jó ember ! — szólt Petershez, — négy óra alatt a városban leszünk. (Vége köv.) műsorozatában még kétszer találkozunk e szerel­mes paraszt­párral, de aligha csalódunk, midőn azt jósoljuk, hogy „Hanns und Grete“ előbb odahagy­ják viszont nemlátásra a várszínházát, mint a német harcosok Franciaország véráztatott földjét, pedig aligha ez is meg nem történik még szent karácsony előtt! Miben szegte don Juan a nyakát? Egyszerűen mind a három­ főszemély ostobaságán. Don Rodri­guez az istenek kegyencei közé tartozik, iszsza a sa­ját szőlőjében termelt malaga bort, a saját földjén termő gránátfák árnyában sétál és kénye-kedve sze­rint ölelheti jó, hű, szép és szeretett feleségét. De ő ezzel nem elégszik meg ; alig hogy a hirhedett dán Jüannal találkozik, elhatározza, hogy felesége eré­nyét e veszedelmes csábitóval próbára téteti. Bolond agy bolond gondolata! Ez ötlet azonban megle­vőn, jó színműíró kétféleképp járt volna el: vagy a nő áldozatul esik a csábitónak és a házassági bol­dogság elvesztése a férj megérdemlett büntetése lett volna : ime, a szomorújáték ; vagy a nő — fölfog­va a helyzetet — látszólagosan enged a csá­bításoknak, és fejezetről fejezetre a féltékenység apró, de nem k­vésbé sebző tűszúlásait érezteti könnyelmű férjével, ime, a vígjáték. De Kolisch sem így, sem amúgy nem cselekedett. A nő állhatatossá­gát nem bírjuk csodálni, valamint nem csodáljuk, ha a márványból vagy fából faragott bálvány-isten az előtte térdelő keservén nem könyörül. donna Izabella alkalmasint sancta Simplicitas napján üli, tulajdon­képpeni nevenapját, mert a harmadik fejezet végén sem sejti még, hogy ő az, kit a lángoló nyelven de­­klamáló don Juan szerelmi szavai illetnek, a­mi egy praktikus, férjes nőtől — hogy hölgy irányában sér­tők ne legyünk — nagyon is nagy naivság. Don Juan pedig, midőn a nyelv élével mire sem mehet, a durva fegyver hegyéhez fordul, a­mi — úgy vél­jük — még háromszáz esztendő előtt sem volt a leg- A bécsi életből. — Okt. 17. — (A színi idény kezdete.) „Itt az ősz, sűrü ködeivel, kora estéivel, hideg esőivel !“ mondá Gambetta utósó kiáltványában. S azok a tényezők, melyeket az ifjú miniszter vérző nemzetének buzdítására hozott föl, melyektől ő és szerencsétlen népe azt remélik, hogy végül legyőzik azokat, kik eddigelé a diadal istennőjének kedvenc fiai voltak : a béke ölében ringó nagyvárosban nem jelentenek egyebet, mint hogy új idény küszöbén állunk, a szalonok parketjeit a gondos háziasszo­nyok minél fényesbre csiszoltatják, a hangverse­nyek hősei megkrétázzák a vonók szőrszálait, a mu­lató helyek fölpattannak, és — a­miben nyilatkozik főleg a hosszú esték vonzereje — a színházi termek újra Mekkává lesznek, hova a nevetni vagy élvezni vágyó hívők nagy serege buzgón zarándokol. A színi idény megnyílt. „A hét jól kezdődik!“ mondá az egykori gazember, kit egy hétfői reggelen vesztőhelyre vittek ; alig egy hét alatt a magát Né­metország első műintézetének nevező színház két kudarcot vallott, szomorúan tanúsítva azt, hogy a műbarátok nem ok nélkül hirdetik és fájlalják a vár­színház hanyatlását. Kár az áldozatokért! A megbu­kott vígjáték szerkesztője : K o­­ i s c­h, híres Nim­ród a tárca mezején, több, mint húsz éve már, hogy a szellem fegyverével derekasan folytatja a vastag vonalon alól a portyázó guerilla-harcot minden bár­­gyúság, tudatlanság és sötétség ellen. A közvéle­mény és ítészet vétóján nem kevésbé megbotlott szinmű szerzője pedig :Spielhagen, a német re­gényirodalom egyik legkiválóbb, s egyéni nézetünk szerint: föltétlenül legelső matadora, ki német benső­­séggel , kedélyességgel a franciák könnyűségét és sz­­.1 11.1. ságát egyesíti, és „Problematische Natu­ren“ című regénye vetekedhetik bármily irodalom bárminő hasonló fajtájú művével. A színi téren azonban mindkettő új ember, kik­ből úgy kibújt a színpadon is a „régi ember,“ mint szög a zsákból. „Don Juan próbájá­­ban, a Kolisch Zsigmond vígjátékában az aphoristikus párbeszédek, valamint a nem annyira élces, mint élcelkedő meg­jegyzések elárulták az ex professione tárcaírót. „Hanns und Grete“ben pedig, a Spielhagen színmű­vében, az epikus szélesség és nyújtózkodó kényel­messég azonnal a beszély- és regényírót ismertetők föl. Kolisch művének személyei három század óta az olvasó­világ jó ismerősei, mert ki mondhatná, hogy nincs szerencséje a kalandos életű, szerelmes, ledér, ifjú leányoknak és férjeknek egyaránt veszé­lyes dán Juanhoz ? Spielhagen művének szemé­lyei és cselekvénye pedig tíz év óta ismerhető a szer­zőnek hasonló című beszélyéből, melyet most a szín­pad számára átdolgozott. Hogy két ily s­ó absolut roszat nem nyújtott, azt­­án alig kell mondanunk. Mind a két műben van­nak pontok és helyek, melyek a legavatottabb szin­­műsrónak is becsületére válnának. Schiller nyelvét mindkettő úgy kezeli, mint a múzsáktól homlokon csókolt bármely költő; de habár a szerzők személyes barátai az egyik vagy másik lapban palástolgatták is a kudarcot, mindazáltal a kudarc ,fait ac­compli.“ Don Juannak nem használt a magábatérés sem, noha számos ismerősének nagy csodálkozására az ötödik felvonás végén a színpadot javultan hagy­ta el: a közönség, ez az ezerfejű birói areopág, irgal­matlanul kiadta neki az útlevelet, és csakugyan má­sodik előadás nem is követte az elsőt, és don Juan — az egészen a bárgyúságig erényes Izabellával együtt — máris a levéltárban várják a molyok és szűk publikumát. „Hanns-ot és Greté“-t pedig a ki­tűnő játék ballonjai föntartották ugyan a vizen és megmenték őket a teljes elmerüléstől, sőt a folyó hét 1032

Next