Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-23 / 235. szám

235-dik SZ. Vasárnap, október 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Új­ Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor .......................9 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint,csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Sorsunk dala. (1850-ből.) Nem zenghetsz víg dalt, nemzetem! Dalod tehát minő legyen ? Hallottad-e: minő a dal, A mit elzúg a zivatar ? Akként dalolj, akként dalolj ! Dicsőséged fénylő vala, Bukásodnak nem vagy oka ; Gyászdalra ne kelj, oh ! magyar ! Zengj vad dalt, mint a zivatar, Akként dalolj, akként dalolj ! Átok, szörnyű átok legyen Dalodban minden érzelem; Felejtsd el a bút, oh ! magyar! Zengj vad dalt, mint a zivatar, Akként dalolj, akként dalolj ! Nem illik a bú éneke Hozzád, hősök nagy nemzete, Mert törve is hős a magyar, Zengj vad dalt, mint a zivatar, Akként dalolj, akként dalolj ! Medgyes Lajos: A nyigusztini lipován pap. (Elbeszélés.) László Mihálytól. (Folytatás.) A nő fölemelte fejét, és a búcsú egy hév öle­lés volt.­­ Aszja szavára elváltak, s az ajtó felé indultak. A pap és Misii a völgybe siettek s a földre la­pultak, hogy észre ne vegyék őket — Ha meg lehetne Sámsont ölni ! — susogá Misii. — Nem lenne rész ! — felelt a pap. — Tudtam, hogy Jula hű marad Sámsonhoz ! — folytatá susogását Misii. A három alak e percben mellettük ment el — Most le lehetett volna ütni Sámsont! — súgta a papnak Misii. A pap úgy remegett félelmében, hangja annyira reszketett, hogy Misii nem érthette, mit felel sza­vaira. Csak később, midőn a két nő és Sámson el­hagyták a völgy azon részét, hol a földön feküdtek– adta tudtára a pap, miszerint kevés hiányzott, hogy kezét szájára nem tette, mert épp akkor beszélt, mikor amazok is kön­nyen meghallhatták volna. Zaj nélkül keltek föl helyükről s haza indultak, a merre jöttek. A pap lelkiállapota szörnyű volt , csak hoszú és boszú mindkettő ellen! Egyebet nem óhajtott, mint hogy holnap ismét együtt találja a két gerlncét, de nem a házikóban, hanem valahol a hegység magas­latán. Olyan helyen szeretné meglepni őket, ott el tudna velük bánni! Mit tegyen ? Mindent a holnapi napra bíz, az lesz a határo­ Zatl Da'PR­ IX. A nő hamarább ért haza, mint férje. Arca szo­morú volt, mit az elválás okozhatott. Ezenkívül megint előtérbe nyomult benső fájdalma, hogy az­zal kell élnie, ki mindkettőjüket szerencsétlenné tette. Később a pap is megérkezett. Arca halálsápadt volt és szemei oly ijesztőleg égtek, hogy neje, mi­dőn meglátta, megrázkódott. Nem is mert többé rá­tekinteni , szótlan ültek a szobában. Azt mégis gondolta a nő, hogy jól lesz megkérdezni: nem be­teg-e ? hol járt ily sokáig ? ő úgy látja, mintha baja volna., tán sokat irt ? A pap szót sem szólt, s midőn megint kérdezte neje, mérgesen tekintett reá. A nő megérte, s nem kérdezősködött tovább. Ily mogorva csöndben múltél majdnem egy óra­ Ezután a pap fölkelt az ajtót bezárta, s aztán nejét maga elé rántotta. — Hol töltötted a délutánt ? — kérdé. — Barátnőmnél! — volt a rövid felelet. — Sámsonnak hívják a bará­tndet ? —• kérdé a pap. — Ászjának ! — mondá a nő, elhalaványodva a kérdésre. — Jól ismered, csak vele szoktam a falu­ban találkozni ! — És ! . . . — kiálta a pap, durván megrázva a gyöngéd nőt. — Mi bajod velem, Miklós ? — szólt a nő sze­líden. — Felelj, mert mindjárt meghalsz! — kiálta újólag a pap. Julát megrettenték e kemény szavak, gyön­gének érezte magát, azért a divánra akart leülni. — Nem megysz, itt fogod kezeim közt bevalla­ni vétkedet! — s erősen tartá a nőt. — Mit vallják be ? — kérdé Jula. — Hogy becstelen nő, vétkes asszony vagy ! A nőre e szó halál döfés volt , magánkívül, majd hogy összerogyott, de a pap fölrázta aléltságából: — Szólj, vallj, mert halálod órája ütött! Amibuj­­ban voltál Sámsonnál, karjai közt láttalak, hűtlen ! Mondd, miért gyaláztál meg engem ? mondd ha élni akarsz ! Jula kissé vissza látszott nyerni eszméletét férje szemei közé nézett, s aztán teljes erővel mondá : — Mert szívem mindig azé volt, s téged soha sem szerettelek. A pap, mintha villám sújtott volna le, elbocsátá nejét, de a másik percben ismét megragadta és me­rőn nézett rá. — Elkárhoztál, esküszegő asszony. Borzasztó kí­nokat fogsz szenvedni, de nem szánlak, még egy só­hajt sem küldök értted. Vessz el a poklok kínja­ közt, s szivedet, rettentésül, a pokol kapuira szegez­zék, Amen ! A szegény nőt e rémszavak majd szoborrá vál­toztatták ; azt hitte, e percben ütött végórája. Siral­mas kiáltások közt bontakozott ki az átkozódó kar­jaiból s elájult. A pap pedig hálószobájába ment; ruhástól dőlt ágyára; legcsekélyebb szánalom sem volt benne neje iránt; talán a sok szenteskedés tarta vissza, hogy éle­tét nem vette. Az álom nehezen jött szemeire. Ki is tudna ily állapotban aludni ? Végre sok ide-odafordulás után a pillák bezáródtak, s álmában kétségbeesett jajve­székeléssel indult keresni nejét a Cibus bércei közt. „Erre ment a csábitóval... ah­­­ott a csúcs mellett tartja karjai közt . . . követ röpítek fejéhez, de nem­ hozzámegyek lopva, hogy meg ne lásson, s aztán.. . le .. letaszítom, boszút állok rajta!“ S futott a hegy­nek s a nőt megragadá­­s ledobta! „Segítség! segít­ség !“ kiálta oly hangos­an, hogy maga is fölébredt, mint rendesen azok, kik álmukban hajmeresztő mélység mellett állnak, s egyszer csak elvesztik az egyensúlyt .. . leesnek és a rémülésre fölébrednek, így járt álmában a pap is, s a mint szemeit fölnyitá, tapogatódzott, hol, merre van, s miután meggyőződött, hogy biztos helyen van, fölkelt s az ablakhoz ment. Éppen elsőt harangoztak istentiszteletre. Megtörülte szemeit és arcát, azután haját is rendbehozta, csak szívét és fejét nem bírta a rendes kerékvágásba pa­rancsolni, mert amaz nagyon is dobogott, emez pedig égett. De nem várhatott, míg lehűl, mennie kell, már beharangoztak. X. Jula már előbb fölkelt. Iszonynyal gondolt az éjjelre és hideg megvetéssel férjére, kivel a mai na­pon kívül egy percig sem akart tovább élni. El­megy a világba, hogy sohase halljanak róla semmit, s előbb beszélni fog Sámsonnal, mert annak tudnia kell tervéről. Talán ő is vele megy, kettőnek könnyebb a bujdosás. Ászjához siet, s együtt mennek ismét Sám­sonhoz. Férjével nem beszélt, az sem ő vele. Az ebé­det is külön végezte mindegyik. A pap szintén ké­szülődni látszott valahová, mert kopott öltönyét, vastag botját és viselt kalapját kereste elő, a nő meg ünnepi ruhát öltött magára, mintha búcsúra vagy menyegzőre menne. A pap egy órával előbb elhagyta a lakást , mint neje. Jula barátnőjéhez ment, s a­mint Aszja meg­látta Julát, elcsodálkozva kiáltott föl : — Nem aludtál az éjjel ? Jula megütközött e kérdésen. — Miért kérded, Ászja ? — Néztél ma a tükörbe ? — Nem néztem. De mit látsz ? Mit bámulsz rajtam ? — Arcod halálsápadt, kinézésed olyan fur­csa, hogy megijed a ki meglát. — Nem csoda, hisz az éjjel elájultam, s úgy fe­küdtem hajnal hasadtáig ; csak akkor ébredtem föl ájulásomból, s nem emlékszem mikor alhattam el. (Folyt, köv.) Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. Az elvált nő. (Egy idealista története.) Sacher-Masovictól. (Folytatás.) — Kérem, beszéljen ön világosabban! — Mit mondjak hát? — mondá az öreg gonosz­kodó elégültséggel. — Egyike ő legelőkelőbb és leg­veszélyesebb gyötreinknek. Szép, s a­hol megjele­nik, rokonszenvet ébreszt. Halvány, finom tojásdad arcával, melyet lágy, illatos hajzat keretez, és mély , csodálatos szemeivel sajátságosan, panaszosan, láza­san néz reánk. Sajátságos bűbáj folyt a körül, keze leggyöngédebb érintésének, hajának villanyos hatá­sa van. Magába látszik merülve, de azért titkai min­dig nyelvén ülnek. Ki hozzája közeledik, kinek arca előtt úl, azt megajándékozza végre bizalmával, az előtt kitárja szivét. Hevülékeny, eleven érzésű, a­nélkül, hogy sajátképp kedélylyel bírna ötletei ra­gyogók ; van szelleme, de képtelen következetesen ítélni, vagy megragadni egy okos gondolatot. Van­nak pillanatok, midőn büszke, erélyes, habár nincs sem akarata, sem jelleme. Neki van mindig igazsága, csak vele bánnak méltatlanul, s a­meddig él, nem egyéb, mint egy né­mán, megadóan szenvedő. De veszélyes is. Mindig fiatal embereket bilincsel magához, s mindig a leg­jobbakat; nem veti magát nyíltan az élvek karjai közé, s frivol nők szokása szerint soha sem változtat­ja nevetve kedveseit.Nem i­s egész lelkével szeret,de igaz szerelemre soha sem talált. Elhanyagolták, fél­reértették, elárulták és elhagyták. Tapasztalatlanok

Next