Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-22 / 259. szám

259-dik SZ. Kedd, november 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­­n­ap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint­ csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A játékszer. (Beszély). Irta: Vadnál Károly. (Folytatás). Épp fényes táncvigalom volt az „Európa“ ter­mében, e nyájas helyen, hová gyakran egyenlő örömmel sietnek a büszke nagyúri nők és a szerény polgárleányok, midőn a lépcsőzeten Adél grófnő — ki nagynénjével lassan lépegetett fölfelé — szem­közt találkozott falusi ismerősével. Senki sem volt közültük, s bátran köszönthető. — Jó estét, Zalányi! Az ifjú el volt bájolva e hang nyájassága által, s pirulva köszönt. ■— Hát ön elhagyja a bált ? — Nem, grófnő, visszatérek ! — Szokott-e táncolni ? — Nem, grófnő ! — De én velem ?... — Oh! grófnő ! Adél mosolyogva haladt tovább; nem volt ideje többet mondani, s legkevésbé sem tulajdonított fontosságot annak, mire az ifjút fölbátorítá. De egy büszke nő másként gondolkozik a lép­csőzeten, hol senki sincs, s másként a kivilágított termekben, hol ezer szem nézi. — Megint meggondolatlan valék! — feddé ma­gát. — Mi történik akkor, ha eszébe jutna, hogy egyet táncolj­on velem ? Ak! nem teszi; sokkal szeré­nyebb és bátortalanabb. Adél grófnő vndoran mulatott, s körül volt véve a legelőkelőbb udvarlóktól, kikkel egyenlő nyájas­sággal beszélt. De nyájassága csak egy kis körre árasztá sugarait; a többit alig vette észre. Soha ki­rálynő nem hordta büszkébben koronáját. Éjfél felé Béla, ki a vigalom e fényes óráiban örökre lemondott minden reményről, alkalmat lelt, hogy a grófnőhöz közeledjék. Egy sor szék végén ült, pár pillanatra elhagyva udvariéitól. Az ifjú odament, s egyszerűen kérdé : mint mulat ? — Nagyon jól! — mondá a grófnő hidegen. — S ön? — Mint a színházban: néző vagyok! — Itt sok komédiát lát, nemde ? Az ifjú nem felelhetett, mert e pillanatban két ura is lépett a grófnőhöz, hangosan csevegve. Béla néhány lépésre visszavonult, úgy, hogy Adél grófnő nem látható. — Kivel beszélt ön ? — kérdé a rövidlátó Vik­tor báró, oly komolyan, mint egy inquisitor. — Egy ábrándos fiatal emberrel, — viszonzá könnyedén a grófnő, — kit ön is látott tavaly fa­lunkban. — A költő ? — kérdezé a báró némi gúnynyal. — Az! Sokat mulattam versein — falusi unal­mas napjaimban. — Szereti ön a verseket ? — kérdé a másik lovag. — Ha nevetni lehet rajtuk! — viszonzá Adél grófnő, és — nevetett, nehogy valami sensitiv lény­nek tartsák, ki holdsugárral és virágillattal táp­lálkozik. Béla hallotta e megjegyzést, s megdöbbent. Oly fájdalmat érezett, hogy feje szédült és szive össze­­szorult bele. Hanem összeszedte erejét s nesztelen léptekkel vonult vissza, mintha ő volna az, kinek röstelnie kell valamit. Igen, röstelé azt, hogy nevetségessé vált a nő előtt, kit ő titokban imádott, s ki valószínűleg nem tekinté őt egyébnek, mint unalmas óráiban puszta­­ játékszernek. Adél grófnő legkevésbé sem sejté, hogy a sze­gény ifjú hallotta szívtelen megjegyzését; többé nem látta, s a zajban, mulatságban, a tánc, zene és bálok között egészen elfelejté. Béla ez est óta nem is járt sem színházba, sem a bálokba. Egész büszke­sége föllázadt a múlt ábrándjai ellen, s elhatározta, hogy dolgozni fog. Ezután nem volt más, mint az ügyvédi iroda gépje, mely szakadatlanul munkálko­dik. Társai nem évődhettek többé vele, a költővel ; nem is látták kezében soha lord Byront vagy Moore Tamást, mindig a törvényeket tanulta. Az egész te­let szakadatlan munka közt tölté, s még éjjel is, mi­dőn aludni nem tudott, fölkelt, hogy dolgozzék. Ez volt az egyetlen, mi nehéz, kínos gondolataitól meg­szakadna. Egy nap érezni kezdé, hogy a folytonos munka gyógyítja ugyan a lelket, de megtöri testét. Mindegy volt neki. Inkább a munkaasztal mellett kívánt elsorvadni, mint elégni egy nevetséges szen­vedély lángjaiban. Tavaszszal, midőn zöldülni kezdtek a fák s csi­cseregni a madarak, főnöke igy szólt hozzá: — Béla! Önnek kímélni kellene magát a mun­kától. — Nem érzem, hogy terhemre volna. — Én látom ! Ön egészen oda van. Menjen fa­lura, s pár hónapot töltsön atyja körében. E szó tetszett neki; eddig nem is gondolt aty­jára, az egyetlenre, ki őt szivéből szereti, s ki egye­dül él, korán elvesztve nejét és leányát. S néhány nap múlva elhagyá a várost. — Édes fiam! — kérdé atyja megijedve,midőn Béla a nyugalmas kis szobába lépett; — te beteg voltál, s most is az vagy ? — A munka betege! — mondá szeliden, nem akarván bevallani, hogy a szív betege. — Majd meggyógyúlsz itt a friss légben, e me­zők és fák között. Nem bocsátlak többé vissza, mig arcod vissza nem nyeri régi jó színét. Együtt fogunk járkálni a réteken, s együtt olvasgatunk. A­­na­pok itt is gyorsan múlnak azoknak, kik egymást szeretik. — Mindig együtt leszünk, atyám! — mondá az ifjú, s megöleld atyját. Csakugyan jó volt neki a falu csöndje és magá­nya. Egy kis kertjük volt, azt teleültető virággal, egyébkor költészettel foglalkozott. De a mint min­dig jobban lombosodtak a fák s melegebben sütött a nap, kezdett félni egy gondolattól. Ha ő is ide jön, — sóhajtá, — s találkoznom kell vele. Eh! tőlem függ, és én nem találkozom. — De bármily erősen elhatárzá magát, még sem tehető, hogy időnkint vissza ne gondoljon a múlt nyár kedves óráira. Min­den emlékeztető, s a legboldogtalanabb szerelemnek is vannak emlékei, melyekkel örömest foglalkozik: egy ereklye, melyet jobb napokban kaptunk, egy hely, hol egykor boldogok valánk. Béla is sokszor fölkereste a mély vízmosás melletti vadrózsa-bokro­kat ; elővette hervadt virágát, melyet nem birt el­dobni, s leülvén a pázsitra, órák hosszáig gondolko­zott, vagy olvasott. Egy reggel atyja e hirrel lepte meg: — Adél grófnő megérkezett, s itt tölti a nyarat! — Nekem mindegy! — viszonzá Béla. — Nem megyek hozzá. Ő büszke volt hozzám a városban, én büszke leszek itt, a­­ falun. Ne is említsd, atyám, nem fogok a kastélyba menni. Van ürügyem , beteg vagyok, s terhemre van a társaság. — Miért bánt az, fiam, hogy büszke volt ? — mondá az öreg lelkész. — A ki büszke, megalázta­­tik, s az elsők utasok lehetnek. Másnap Béla megint hallott egy hirt, mely föl­zavarta nyugalmát. Adél grófnő nem egyedül jött - jegyese is vele van, báró Irmalaki Viktor, e szenvel­gő divatbáb, kinek nincs egyéb kitűnő tulajdona, mint hogy nagyon gazdag. Béla gúnyosan mosolygott. — Bir öt falut, és semmit az ég kincseiből! (Vége köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). De csakhamar felgördült ismét a függöny. Tra­gédiánk új felvonása egy összezörrenéssel kezdő­dött, mely köztem és férjem között ment véghez. Kossow egy reggel felső­ kabátban, nyakig be­gombolva, kalappal fején — mióta a fürdőből haza­jött, még durvább volt — hálószobámba lépett. — Kijelentem, — kezdő egykedvű hangnyo­mattal, a szavakat nyújtva, noha jól tudta, hogy azok mindegyike egy-egy tőrszúrás szívembe, — hogy a gyermekek növeldébe küldetnek! — Növeldébe?! — kiáltom. — S pedig még ma! — És miért ? — Mert nem vagy képes anyai kötelességeidet teljesíteni. Atyád beleegyezett, téged pedig nem igen fogunk kérdezgetni. Készíts mindent elő ! Délután hat órakor magam viszem el őket. Ezzel távozott. Leánykáim kétségbeesve rohantak nyakamba, esküdöztek, hogy nem hagynak el. Fájdalmasan mo­solyogtam. Mit használt gyermeki buzgóságuk ? Jól tudtam, hogy elszakítanak bennünket, s már láttam, hogy gyermekeim tiszta jó lelkét mennyire elferdí­tik idegen kezek. Keserves könyekbe törtem ki, nagy léptekkel jártam föl s alá, fantaziáltam, töp­rengettem, száz meg száz szabadulásunkra kigondolt tervet vetettem el, azután felöltöztem s atyámhoz hajtattam, onnét ügyvédhez, törvényszékhez, és se­hol sem találtam vigaszt, melyen lelkem fölegyene­sedhetett volna. Egyikünk sem ebédelt. A gyerme­kek apjuk lábaihoz akartak térdelni, magukért és érttem könyörögni, de ő nem jött ebédelni, csakis a kitűzött órában jelent meg. — Kérlek, ne foszsz meg gyermekeimtől! — mondom reszketve. — Ennek nem lesz, nem lehet jó vége ! — Készen vagytok ? —■ kérdé férjem a lányok,­tól szárazon, a nélkül, hogy rám nézett volna. — Walewska! Lola! — kiáltám, — ide hozzám ! Védni foglak, nem engedlek titeket! — Semmi komédia, kérlek ! — mondá fér­jem, kit mesterkélt nyugalma szintén elhagyott. Megragadtam gyermekeimet, kik szorongva átkulcsolák nyakamat, s kihivólag fordultam feléje. — Ellentállsz ? ! —■ kiáltá, kabátja felső gomb­ját ki- és begombolva. — Jó, majd meglátjuk! —­ Ne vigy végletekre! — mondám elszorult, bágyadt hangon. Férjem kisebbik lányom után kinyújtá kezét. — Meg ne érintsd, — rivaltam rá, — mert meg­foj­tlak ! A vér fejembe szökött; ő a gyermeket magához rán­­ta, én fölugrottam, mint egy nőoroszlán, mely kölykeit védi, férjemet mindkét kezemmel torkon ragadva. Vad, dühös küzdelem keletkezett, mig végre minden erejéből ellökött magától, s én arccal földre zuhantan.

Next