Fővárosi Lapok 1871. március (49-74. szám)
1871-03-09 / 56. szám
56-dik sz. Csütörtök, március 9. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatásikor .... 30 kr. A fügefalevél. (Egy fiatal asszony naplójából). Irta: László Mihály. (Folytatás). A vén asszony magamra hagyott, s szédülten dőltem egy karszékbe. Ez a hihetetlennek látszó hir mintha elvette volna szemem világát, sötétségben éreztem magamat. Eszembe sem jutott Ilkához szaladni, s tőle kérdezni: mi történt ? Elvira és Szerém Jenő! Szétmentek és ismét összejöttek. A hódító és megalázott kibékültek. Ki hiheti ezt ? Fölfordult világban élünk, de azt soha nem hittem volna. Nem! Kedves, jó Ilkám, mennyit fogsz szenvedni. Oh! a csaló, a képmutató ! Hírbe hoz egy becsületes nevet, s azzal odább áll. Avagy nem is igaz, nem! Sietek hozzá, talán csak rosz tréfa ... az a Julis néni igen hiszékeny . . . Ilkát egyedül találtam, kisírt szemekkel zokogva. Egy napja nem láttam, s mily változás ! Arcának színe egyenlő mousselin-ruhájával. Hangja tört és akadozó. Fehér kezecskéi ölében nyugodtak, s szemei fénytelenül bámultak rám. Ez nem a két nap előtti Ilka! . . . Ölelésemet mereven viszonozta, s kérdésemre nem felelt. Majd egy összemorzsolt papírdarabra mutatott. Kiegyengettem, s csodálkozva olvastam: »Kedves Ilka kisasszony! A sors nem rendelt minket egymásnak, azért felejtsen el engem örökre. Kegyed boldogabb leend nélkülem. Lovagiatlan e tettem, de két életet mentett meg a boldogtalanságtól. Éljen boldogul! Szerém Jenő.“ Tehát igaz a hir. Az a kígyó ! — gondoltam magamban, s visszatartottam kényeimet, nehogy még jobban megnehezítsem Ilka perceit. Vigasztalni lehetetlen egy leányt ily állapotban. Minden szó csak újabb tőrdöfés lenne. Hát megmondani, hogy Elvirát veszi el! Mert most már ezt is teljesen hittem. Nem volt valami lehetetlenség. Talán az egész munka csak Elvira cselszövénye volt. Előleges beegyezés. Miért nem ? nem hiába nevetett Ilka házasságának hírére. Annak volt valami oka. Szerém . . . Szerém! . . . mintha nem tudtam volna annyira kárhoztatni. Valami láthatlan kéz védni látszott őt. Pedig ő a hibás, ő a gyilkos. S bennem mégsem kél ki ellene. Sőt mintha szívem is engesztelne, mintha védelmébe venné őt. Milyen különös vagyok egy idő óta ! Szépíteni azt az embert, ki lelkem felét ennyire megbántotta. Soha sem fog bocsánatot nyerni, nem! S ily iszonyú történet után talán békével bevárom, míg harminc éves leszek. Most sokat tanultam: várni és tűrni. Ilkát másnap anyja Erdélybe vitte egy rokonához. Szegénynek szórakozás kellett, hogy meg ne törjék a fájdalom alatt. A távolban felüdülhet, s talán el is feledheti a múltat, hisz még oly fiatal, oly ábrándos lélek! V. Ilka eltávozása óta egy hó múlt el. Ezalatt sok dolog történt, mit Ilkának hűségesen megírtam. Néhány napig Elvirának Szerém Jenővel való házassága bolondította a világot; végre ez is megszűnt. Elvira csak játszott Szerémmel, Ilka rovására, aztán midőn megunta, szépen kikosarazta. Boszúvágya ki volt elégítve; Ilka nem előzhette meg őt, s ez elég volt hiúságának. De a fiatalság is fölhagyott udvarlásával, s a büszke leány ablakából bámult a világra. Szerém Jenő szégyenében napokig nem mutatta magát. Bizonyosan vezeklésben töltötte idejét, mert mikor előkerült, egészen megváltozottnak látszott. A nőkkeli társalgást kerülte, s többnyire férfiak közt volt látható. Itt is csak ritkábban jelentkezett. A hires gavallért senki nem bámulta , még barátai is hidegen bántak vele. Sőt kettő párbajra hívta ki, a miért a legkedvesb leányt, Ilkát hirbe hozta. Kapott egy vágást karján, melyet fekete selyemkendővel felkötve hordott. Arca bús volt, mit halvány színe csak jobban kiemelt. A hölgyek szelídnek, tartózkodónak találták, s még sajnálni is tudták. Az öreg urak „szomorú lovaginak titulálták, a mamák pedig fontos képpel mondogatták : „A leányokra nézve nem jó lenne, ha a társaságból kimaradna.“ Én önkénytelenül sokat foglalkoztam Szerém Jenővel. Nem tudom, mi okozta, de Ilka és ő voltak gondolatim tárgya. Nekem gyönge szívem volt, s miután tudtam, hogy Elvira oka mindennek, Szerénáét nem hibáztattam. De azért féltem tőle, mert veszélyes embernek tartottam. Nem tudott uralkodni magán, ez pedig nagy hiba. Ilka lassan fölüdült, s szép leveleket írt a k.. .i fiatalságról, különösen pedig kiemelte Szecsey Attilát, mint ő nevéről megnevezte. Az idő gyorsan haladt, már a tavasz is az ajtó előtt állott. Egy idő óta Ilka levelei ritkábbak lőnek. Végre mégis itt hosszú idő után egy tartalmas levelet. Meleg hangon vallotta be, hogy szive ismét másé ... a titkos erő ismét hatalmába vette. Ez az, mit sokáig nem mert megírni, szégyenlette magát. Levele nyugtalanná tett, jövőm kezdett kínozni. Miféle titkos erő lehet az, hogy szivem oly kemény, oly érzéketlen ? . . . vagy csak nekem tetszett annak. Házunkhoz jártak fiatal emberek, hanem engem közönyösen hagyott látogatásuk. Anyám panaszkodott, hogy hidegen viselem magamat. Ellenvetem, hogy még nem vagyok harminc éves. Erre elnevette magát anyám, s tudtomra adta, hogy ne vegyem komolyan az ő nővére esetét. Vele úgy történt, hanem velem másképp történhetik. A világ változik, s vele az emberek is. Minden beszéde hiába volt, az udvarlók nem bírtak vonzalmat ébreszteni bennem. Mintha más valaki bírta volna szívemet, úgy tetszett nekem. De ezt a valakit nem ismertem. Legalább nem tudtam, hogy ki legyen az. Különös volt anyám változása is azóta, midőn azt mondta, hogy még nem jött el az én napom. Semmi érdekes nem lenne abban, ha leírnám, mennyit gondolkoztam magamról. Elég, ha azt mondom, hogy valami megfejthetlen volt bennem. Lelkem, egész lényem egy láthatlan hatalom birtokában volt, mit gyanítani sem voltam képes. Ha férfiakra gondoltam, ekkor csak egyetlen állott előttem, s ez a veszélyes Szerém Jenő volt. Ő volt azoknak képviselője. Pedig nem találkoztam, s nem beszéltem vele. „Mit tegyek ?“ kérdeztem magamtól. „Kihez forduljak, hogy megmentsen megfoghatlan állapotomtól?“ Nem bírtam helyes utat találni. Még haragudtam magamra, hogy ilyen bolond gondolatoknak adom át magamat. De ismét és ismét kérdeztem, mi uralkodhatik rajtam? Keblem csodálatos érzelmeit szerettem volna megfejteni. Arra emlékeztem, hogy már régóta valami különös szenvedély fogta el valómat, s lassan-lassan erővé nőtte ki magát. Hanem mit tudhattam , mi az ?parkor soha sem voltam ily helyzetben. Szerelem nem lehet, vagy mit is mondom, hogy nem lehet, mikor nem is ismerem ! Igaz, hogy szerelemben a nő szivét más bírja, az többé nem övé. De hát ki rabolhatta el az enyémet? mert hogy nem a régi, azt egész hittel mondhatom. Ki lehet az a férfiú ? mivel annak kell lenni. Oh! én bobó leány, mit beszélek szerelemről, szívlopásról, mikor nem is tudom, hogy mi a szerelem ? Fiatal emberek meg nem okoznak főfájást, mert semmi hatással nincsenek rám, egyet kivéve. Ettől az egytől meg félek, mivel gondolatim rajongják körül. Mindig ő van előttem, Szerém Jenő, pedig nem is látom. íme, most eszembe jut a bölcs Julis néni csodatevő fügefalevele. Talán megpróbálom, az utasítás szerint fejem alá teszem, s álmomban meg fogja fejteni sötét valóm okát. Hanem titokban tartom, hogy még a madár se vegye észre. Mert ugyan megjárnám vele, ha kitudódnék. Hogy is ne? egy műveit leány a tizenkilencedik században ilyesmire vetemedni! Milyen nagy bűn! Szégyen lenne nemünkre, mely előtt maholnap megnyílnak a világ kapui. Ide pedig csak „fölvilágosodott“ észszel lehet bejutni, nekünk pedig adott a jó isten. Hanem azért megkísérlem úgy titokban, hát ha lesz eredménye ? Jól befödöm fejemet, nehogy magam magamat kikacagjam gyarlóságomért. Istenem, csak senki el ne árulna! Tehát jó éjt! . .. Ah ! ez a fügefalevél.. . . (Vége köv.) Konkoly a vetés közt. Vacano elbeszélése. I. A theázó-szoba az erlaffi kastélyban fényesen meg van világítva. Már gyertyafénynél kell a teát elkölteni, mert az ősz beköszöntött, és a park álmos, didergő, csöndes fái korán összevonják magukon a sötét esti fátyolt. Már az őszi rózsák is barnák és hervadtak, s a kertész naphosszat a barackcsemetéket csavargatja be szalmával. A virágok, melyek életükkel adóznának, ha szembeszállnának a fagggyal,"mind, mind az üvegházba menekültek, épp úgy,mint az emberek a szobákba. Az esti homály már a délutáni órákban elbontja a szobákat, és az inasok, kik a tieaasztal lámpáit akarják meggyújtani, mint bódult szárnyas egerek ütődnek egymáshoz. Végre világos és meleg van. A kandallóban játszi, lobogó tűz kacérkodik, mint egy lidérctánc. A piszeorrú szobalány, Róza , egy maroknyi illatos port vet a parázsra, és az egész teremben egy pillanat alatt oly illat terül el, mintha az erdő ezer meg ezer virága virítana benne. A család tagjai csakhamar összegyűlnek, mert mindegyik fázott saját szobájában. Runkel Myrtha grófnő, agg hajadon él hozzá még alapítványi hölgy, a ház nagynénje , mindig első az érkezettek között. Rendesen könnyű szürke selyemruhát és bodros csipkelöketöt visel, melyre régi csipkefátyolt kötött. Egyik szeme üvegből van. Fiatal éveiben egy hercegbe volt szerelmes, és egy falusi főúri bál alkalmával a holdvilágitotta kert közepén mondott le róla. E lemondás szivét kétszerre úgy megöregité és ráncosstá, mint a minő öreg és ráncos most arca. Éveit, mint a fáét kérge után, nála gonoszsága után lehet számítani. Ha e számítási rendszert fogadjuk el, úgy Myrtha grófnő éppen ezer éves lehet. De azért ő mosolyog, és mutatja egyetlenegy fogát. Amint a szobába lépett, épp oly zajt ütött, mint midőn az őszi szél a száradt leveleket kergeti. A szürke selyemruha kavargott sovány termete körül, és orra a léget hassta. Saját támlányában foglalt helyet. Egy szolga épp a theakészletet hozta be. Myria grófnő zsebkendőjével magához inté. — Jean! Szobájában van Dina grófné ? — Szolgálatára, méltóságod! — És Krisztián gróf? A szolga már távozni akart. — Oh! a gróf vadászni ment! — viszonzá. Úgy látszik, még egy harmadik feleletre is vár. De Myrtha