Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)

1871-04-22 / 92. szám

vára hallgatnának s azt követnék, kevés boldogság lenne a földön. Ne tagadja meg nyájas válaszát, ne törődjék az emberek mende­mondáival, hisz ezek hangja nem is jut föl ama körbe, hová én az én nőmet vezetni fogom. Az utósó szavaknak meg volt hatásuk. Cle­­mence le volt győzve. A női hiúság ülte most győ­zelmét. A szegény leány „igen“-t mondott. A báró pedig túl boldog volt. Ekkor lépett be Clemence nénikéje; az ifjú pár ezzel együtt közö­nyös tárgyakról kezdett beszélgetni, s a báró csak későn távozott. Másnap reggel Clemence-nak levelet adott át komornája. A szép, férfias írás ismeretlen volt előtte. A bárótól érkezett s tartalma ez volt : „Szeretett Clemence-om! Tegnap a nénike köz­bejött, megakadályozott, hogy mindent elmonjak, mit el kell mondanom. Most tollhoz nyúlok, hogy a hideg papíron mondjam el, a­mit szép szemeidben gyö­nyörköve szerettem volna elbeszélni. Pár hete elhalt egy nagyon gazdag távoli rokonom, ki mindenét nekem hagyta, azon feltét alatt, ha halála után egy hó leforgása alatt megnősülök. Én akkor nevettem e végrendeletet, még nem tudtam, hogy az általam ak­kor annyira becsült szabadságnál édesebb egy szere­tett,kedves kis nő rabszolgájának lenni. Most tudom és érezem azt ! Clemence-om!, soha nem vágytam e va­gyon leírására, de most vágynom kell, mert ettől függ a te beírásod! Szüleimtől vajmi keveset örököl­tem, s vig, semmit nem gondoló életemmel csakhamar túltettem a kis vagyonon. Tehát semmim sincs, ha távoli, elhalt rokonom hagyatékát meg nem kapom. Tudom, te a te nemes lelkeddel mit sem törődnél vele, vájjon az, ki oltárhoz vezet, gazdag-e ? ; sőt jól esnék neked őt nem csak szerelmeddel, de világi javakkal is elhalmozhatnád; de nem így van ez atyádnál! A jó öreg soha sem egyeznék bele, hogy kezedet egy szegény bárónak nyújtsd oda. Ő a pénz embere, nem lehet hibául felróni nála a pénzembe­rek ez átalános betegségét. Atyádért tehát okvetlen bírnom kell az örökséget! De hogyan ? Ha azt bírni akarom, három nap alatt meg kell nősülnöm! Ily hirtelen pedig atyád —­ azt bizonyosan tudom, tehát ne is beszélj erről vele — nem egyeznék bele házassá­gunkba. Itt csak egy mód van, s elmondom ezt, s habár remegek, hogy nem fogod megtenni, mégis remélek. Gyűjts lelki erőt! Erre nagy szükséged le­­end. Áldozatot, nagy áldozatot kell hoznod boldog­ságunkért! Jöjj velem, atyád tudta nélkül! Elviszlek Estbe, ott a pap jó ismerősöm, összeeshet. E perc lesz életem legboldogabbika. Atyád ezután, a bevég­­zett tény miatt egy kissé dühögve ugyan előbb, de később kibékélve, utólagos beleegyezését min­den bizonynyal megadja. Ne tagadd meg e kérést! Ettől függ boldogságunk! S mily kis áldozat ez ahhoz képest, mit én ennek elérésére megtenni ké­pes lennék. A világ eleintén ugyan beszélni fog talán erről, de a báróné csakhamar ünnepelt nő lesz szalonjainkban, hol bámulni fogják szerelme nagy­ságát és szépségét. A sírig hű B. N.“ A báró furfangosan szerkesztő levelét, s legvég­ső sorai megtették hatásukat.Az ifjú leány elhagyta magát szédíttetni az által, hogy ama fensőbb körök­be járhat. Csoda-e ez, midőn tudományos, jeles embe­reket is látunk egy-egy kis címért, egy gomblyukba akasztandó kis érdemrend elnyeréséért fáradozni ? A külszín sokakat kiforgat szép eszükből. Clemence irtózattal gondolt ugyan a báró által kikobolt terv­re , de midőn délután a séta alkalmával találkoztak, rövid időn határozott a terv kiviteléről. Mindent, ta­lán életét is képes lett volna most már vágyainak föláldozni. — Holnap ! — szólt remegve Clemence. — Holnap reggel kilenc órakor! — ismétlé a báró. . Másnap reggel nyolc órakor Clemence már fölkelt. Nagyon egyszerűen öltözött. Fél kilenckor egy kis cédulát adott át komornája. A báró írása volt. Izga­tottan nyitotta föl a levélkét, hogy a következő soro­kat olvassa : „Szeretett Clemence-om! Kellett volna pénzem­nek hazulról érkezni, de e helyett tagadó választ kaptam. Nem érkezett. Rettentő állapotban vagyok! Van ugyan annyim, hogy Estbe elmehetünk s ott pár napig élhetünk , de atyád ily rövid idő alatt nem békül ki. Kérlek tehát kis kézi­­táskádban ékszereidet és a mi pénz nálad van, magaddal hozni; mert ha atyád haragja sokáig tart, drágaságaid zálogba tevé­se által nyerünk oly összeget, melylyel addig elesünk. Azután kiváltjuk azokat, melyek kétszer oly nagy becscsel fognak majd előttünk bírni, miután boldog­ságunkhoz vezettek. Szeresd téged váró imádódat.“ Clemence az utasítás szerint járt el, kis kézi­tás­kájába rakosgatta értékes ékszereit, s ezzel karján távozott, azt mondva, hogy a boltba megy. Kilenc órakor elindult a vonat Est be. — Add ide táskádat, édesem! — mondá, azt át­nézve a báró. — A­mint veszem észre, alkalmatlan neked. Csevegve érték el K—t, ámbár Clemence-nak, természetesen, rész­kedve volt. A lépés, melyet most tett, kezdett előtte szörnyűnek tetszeni. Föláldozta nyugalmát hiúságának, s kit ne furdalna ily esetben lelkiismerete ? — Mindjárt jövök! — nyugtató meg a báró Clemence-ot, leszállva a vonatról, midőn az meg­­állott. A vonat azonban elindult, s a báró nem tért vissza. Es­őbe érve, Clemence sürgönyözött a báró­kon azon békés élénkség uralkodott, mely az öröm­teli szivek ismertető jele. Nyoma sem volt a zajos tün­tetéseknek, összeütközéseknek vagy kihágásoknak. Nem, csupán közlékeny vidámságot lehetett tapasz­talni, mely kézszorításokban, kölcsönös szerencseki­­vonatokban és elmés megjegyzésekben szikrázott szét. Mindenféle munkásokat vagy nemzetőröket le­hetett látni, kik hosszú láblókra másztak föl, és a középületekről és az udvari szállítók, cégtábláiról kalapácsütésekkel verték le az aranyozott N betű­ket. A kávéházak telve voltak, és a fogyasztók részt vevén a közörömben, növelték a látvány élénk­ségét. És a poroszok ? és a közelgő ostrom ? Ah! no bizony! Majd jutott volna valakinek akkor eszébe a poroszokra gondolni! Félre a gondokkal! Nem egy ember találkozott, ki így szólt szomszédjához : — Bizonyára nem mernek ő­k most eljönni, miután valahára megkaptuk! Az „ők“ a poroszok voltak, a „megkaptuk“ pedig a köztársaságot illette. Ne mosolyogjanak önök, ezen órában Páris összes lakossága osztozott e káprázatban. A párisi nép annyira hozzászokott frázi­sokkal táplálkozni, hogy jóhiszeműleg remélte, misze­rint a poroszok csupán a „köztársaság“ nevének hal­latára rémülten fognak megállni. Azt képzelte, hogy ez azon varázsszók egyike, melyek elűzik a démono­kat és lecsillapítják az orkánt. E naivság kétségkí­vül valószínűtlennek fog látszani mindazok előtt,kik hidegvérrel olvassák e sorokat. De tanúkat lehet nevezni. Felel róla szeptember 4-kének két millió ta­núja. Mindenki érezte fejébe szállni a sajátszerű má­mort. Mindenkit elszédítettek e hallatlan események, és egyszerre elröpült minden: józanság, eszélyesség, nak K—ba, tudakozódva: várjon nincs-e neki is sür­gönye K —ból ? — Clemence név alatt nincs sürgöny! — volt a távirdai tiszt rövid válasza. Remegve várta az ezután jövő vonatot az udva­ron álló szép leány. A báró ezzel sem, sőt a harma­dikkal sem jött. Este lett. Clemence sírva állt egy fához támaszkodva. — Kisasszony, itt nem szabad állani! — jegyzé meg egy vasúti szolga. — Este nem szabad a pálya­udvarban maradni idegennek. — De én várok valakit! — mondá ő ijedten. — Várjon odakinn, itt nem szabad! — szólt most már parancsolólag a szolga, s intett kezével, hogy távozzék. Clemence zokogni kezdett. E percben­­egy úr lépett melléje, ki visszajött a pályaudvarra valami elvesztett holmiját kerestetni, s hallván a leány sírá­sát, tudni akarta az okot. Az úr, ki egy szír kereskedő volt, nem akart hinni szemeinek, midőn Clemence-ot megismerő. A lány mindent bevallott a jó öregnek, ki őt még az éjjel hazavitte. Az ifjú pedig elment a táskával, miben három­ezer forint érték volt, s csak egy félév múlva tud­tuk meg, hogy nem is az volt, a­kinek kiadta magát, hanem egy ügyes iparlovag. Spitzberger a leány elszökése napjának délután­ján érkezett haza, s megtudva másnap a valót, úgy el­­busult, hogy bezárta magát szobájába, s golyót rö­pített szegény, megcsalatott szívébe. Clemence fájdalma szörnyű volt. Most érezte ő csak valóban, mint szerette őt ez a szegény üzletem­ber. De már későn volt. Eddig tartott Dóra elbeszélése. — Szomorú történet! — mondom neki. Nagyon az, s most ezt tudva, gyaníthatja, miért kerültem tegnap tekintetét. Ha ő észreveszi, hogy intek, tudakozódott volna ön után, s fájdalma annál inkább fölnjúlt volna,mert az az iparlovag az ön hon­fitársának adta ki magát. Ő mindig bús. Alig tudtuk rávenni, hogy színházba jöjjön. A letelt két év alatt a legkevésbé sem tudott feledni, s azt hiszem, élete sem lesz erre elég hosszú idő. S mindez egy rosz ne­velőnő miatt és egy kis címvágyért! Tudja, — szólt mosolyogva, — nálunk nőknél a nevelés és nevelőnő modora nagyobb behatást szül, mint önöknél, fér­fiaknál. Ki tudja, mi lett volna belőlem is, ha engem saját anyám nem nevel! — Igaz, — válaszoltam, — a szülők nem le­hetnek eléggé vigyázók leánygyermekeik nevelte­tése körül. Képek az ősi romlott Parisból.*) in. (A köztársaság. A védelmi kormány). A köztársaság ki volt kiáltva! A­ki e jelenetek tanúja volt, ezer év alatt sem lenne képes elfeledni e nevezetes nap izgalmait. A megelőző estén jutott köztudomásra a legnagyobb csapás, mely valaha népet sújthatott; mindenki úgy érze, mintha egy feneketlen mélységbe zuhant volna és kétségbeesetten kereste föl nyughelyét, mely nyu­galmat nem adott. Másnap vasárnap volt. Az égen felhőtlenül fénylett a nap, a szem azon kora őszi napok világosságában és melegeiben fürdött, melyek oly szépek Franciaországban. Úgy látszott, mintha ez és minden sötét víziója elenyészett volna e bűbá­jos reggel világában. Pária egész lakossága a boule­­vardokra sietett, hol a tömeg hosszú hullámzatokban tolongott a járdák mindkét oldalán. Minden arcon vidámság ült, mindenütt csevegés, nevetés hallatszott. A széles sugárút közepén mind­untalan majd fegyveres, majd fegyvertelen nemzetőr­zászlóaljak vonultak végig, énekszó mellett. Korán­­kint félbeszakadt az ének és helyt engedett e kiál­tásnak : „Vive la République!“, melyet száz­ezerszeres viszhang ismételt. Csakhamar elterjedt a hír, hogy hivatalosan is ki lett kiáltva a törvényhozó testület palotájában. Az egész néptömeg — pedig isten is tudja, hogy nem állt csupa republikánusokból — úgy üdvözlé, mint régi barátját, melynek visszatérésére régóta számí­tott, s kinek viszontláthatásán őszintén örül. Az utca­ítélő tehetség, higgadt megfontolás. Ki tudná, ho­gyan történt ez ? de befolyását érezte minden em­ber, és kevesen lehettek, kik valaha élénkebben érez­ték, mint ezen órában, hogy mily szép az élet! A köztársaság kikiáltásának részletei csak egyenként és estefelé jutottak köztudomásra. Midőn az új kormány tagjainak neveit elősorolták, minden­ki ezt kérdezi: — És Rochefort? E kérdésre a kormány egyik tagja, több isme­rőse előtt így felelt: — Rochefort ? Ah! ez igen csinos történet. A kormány már meg volt alakítva, és miután mindnyá­jan kineveztük egymást, bezártuk a névsort, ekkor érkezett meg Rochefort egy nagy tömeg élén, mely őt börtönéből kiszabadította és lelkesülten kiáltotá: „Vive Rochefort! Vive Rochefort!“ Trochu tábornok az ifjú journalista elé ment, némi zavarral üdvözlé őt és el­burkoltan értésére ad­ván, hogy a kormány személyzete teljes és reá nincs nagy szükség, mégis fölszólitá, hogy foglaljon helyet köztünk. A pamphlet író merev arccal hallgatá végig a tábornok szavait, aztán azon gúnyos hangon, mely a „Lanterne“ írójának egész lényét visszatükrözé, így szólt: — Édes istenem, tábornok úr, bármily állomás­ra tartsanak engem alkalmasnak, szívesen elfoga­dom. Ha azt kívánják, hogy kapus legyek a város­háznál, épp oly hazafias buzgalommal fogom húzni a zsinórt, mint a­milyennel önök fogják intézni a köz­társaság sorsát. — Éljen Rochefort! — orditá a néptömeg. Jó arcot kellett mutatni a kelletlen játékhoz. *­ Francisque Sarcey : „Le siége de Paris.“ — 414

Next