Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-16 / 112. szám
kel és szemekkel, farkát kiegyenesitve, majd vontatva, határozatlanul, jobbra-balra vigyázva, fülelve, nézve, reszketve félelmében, mintha félne, hogy lakásától távol megtámadják; aztán pedig büszkén és szerencsésen fölegyenesedve, kigömbölyitett vállakkal, fitogtatva arany páncélának pikkelyeit, a szél felé szórva a port apró ujjacskáival, s a földet korbácsolva farkával. Kétségkívül ez, volt a legszebb kardonon a világon. Midőn a kincshez ért, kétszer erősen megnézte, feszesen megállott, s hirtelenül beleharapot a legközelebb fekvő rubintba. Beletörte egyik fogát. — Ezek ugyancsak szárazak ám! — mondá. — Oh! miért nem tartotta e gyönyörű bogyók szorgalmas gyűjtője legalább nedves helyen e gyomorkincset, ahol megtartotta volna táplálékonyságát ? Megvallom, nagyon hátra vagyunk. Ami engem illet, miután jól szoktam étkezni s nem is vagyok éhes, elhordom ezt a nagy fa alá, az illatos füvek közé, melyeket a reggeli harmat s a forrás hasit; leheveredem mellé a meleg homokra, s ha valami dongó méh fölkelt, a legjobb ebédhez látok, melyet csak valaha kardononnak alkalma volt elkölteni. A kardonon, kiről szólok, határozott jellemmel birt, amit föltett magában, azt ki is vitte; ez sokat mond. Estig az egész kincs darabonkint a bársonyos pázsitra volt hordva, a hajladozó virágok és füvek közé, a bogarak nagy csodálkozására, óriási nagy pusztai fa tövébe, mely messzire nyújtotta szagos lombú, virágos ágait, mintha fölhivná az arra menőket, hogy árnyékában nyugodjanak. A munkában elfáradt kardouon szeliden elaludt, friss bogyókról álmodva. Ez a kardouon története. II. X a i 1 o un. Másnap reggel ugyanide jött Xailoun, egy szegény favágó, kit a forrás kellemes mormolása s a lomb suttogása nagyon gyönyörködtetett. E nyugalmas hely nagyon hizelgett Xailoun röstségének, ki még messze volt az erdőtől, s különben sem sietett nagyon. Miután közületek kevesen ismerték Xailount életében, annyit kell róla mondanom, hogy egyike egyike volt a természet mostoha gyermekeinek, kik nem látszanak arra teremtve, hogy az életet jó oldaláról ismerjék. Nem igen jó növésű, de még fejletlenebb lelkű volt; együgyű, szegény teremtés, nem téve roszat, mert nem gondolt rá, de nem is értette volna ; családja csak szomorúságra és kedvetlenségre látott benne okot. A szégyenletes visszautasítás és lealázás, melyet folytonosan tapasztalt, szegényt magános életre szorította, s ezért favágó lett, miután másra alig lett volna tehetsége; közönségesen csak bolond Xailounnak hívták. A gyermekek utána szaladtak az utcán, parkosan kiabálva: „Helyet, helyet a nagy Xailounnak, a világ legérdemesebb favágójának, ki az erdőbe megy tudományosan vitatkozni a gyíkokkal és verebekkel. Oh! nagyérdemű Xailoun!“ Ha fivérei találkoztak vele, pirulva kitértek útjából. De Xailoun nem törődött velük, tetette, mintha nem is látná őket, és mosolygott a gyermekekre. Lassan kint hozzászokott azon gondolathoz, hogy szegényes ruházata oka ennek a mindennapi megvetésnek és gúnynak, mert senki sem hajlandó roszat tartani saját eszéről. Ebből azt következtette, hogy a kardouon, mely a világ legszebb teremtménye, midőn a napon büszkélkedik, egyszersmind a legokosabb és legszerencsésebb is, s föltette magában, hogy ha benső barátságra lép a kardouonnal, kölcsön kéri ennek ünnepi köntösét, s bejárja a várost, hogy csodálatba ejtse és megvakítsa nagy pompájával a népet. — Egyébiránt — téve hozzá — mint hallom,a kardonon úgyis komám, s iránta őszinte vonzalmam van. Fivéreim megvetnek és visszautasítanak, tehát nincs is nála közelebbi rokonom; legjobb lesz,ha vele élek, ha megengedi, este jó ágyat vetek neki száraz levelekből, legyezem, ha alszik, s tüzet rakok, ha az idő hideg. A kardonon megöregedhetik, — gondolkodók továbbjailom,— mert szép és fényes volt már akkor, midőn én még kis gyermek voltam, s anyám azt mondta: „Nézd,nézd csak ott a kardonont!“ Hála istennek, tudom, hogyan kell öreg, gyöngélkedő személyekkel bánni, és hogy kell őket ápolni és szórakoztatni. Kár, hogy annyira büszke! Valóban a kardouon nem igen előzékenyen válaszolt Xailounnak. Midőn ez hozzá közeledett, azon-nal eltűnt a homokban, s meg sem állott, csak messze egy földhányás mögött, s onnan nézett vissza fényes szemeivel, melyeket a karbunkulus is megirigyelt volna. Xailoun tiszteletteljesen ránézett s összekulcsolt kezekkel megszólította: — Bocsánatot,komám uram, alássan kérem, miért tér ki előlem, ki barátja és rokona vagyok ? Csak követni s szolgálni akarnám kegyedet, miután fivéreim, bár életemet is odaadnám értjük, nem oly barátságosak, mint kegyed; ne utasítson vissza, mint ők teszik, ha jó szolgára van szüksége ! De a kardonon mindig tovább ment, s Xailoun sírva visszatért anyjához, mert komája, a kardouon még beszélni sem akart vele. Anyja haragosan megverte és vállánál fogva eltaszította magától, e szavakkal: — Csak menj, nyomorult! Komádhoz menj, a kardouonhoz, mert nem vagy méltó rá, hogy szüleid legyenek. Xailoun engedelmeskedett, s visszatért keresni a kardonont. — Oh! oh! — mondá örvendve, midőn a nagy fához ért, — hisz itt vanni! Jó, hogy megtaláltam. Itt alszik, bár ez közönségesen nem szokása. Ennél jobb alkalmat nem találok, hogy szóljak vele, ha fölébred. De mit csinál ezen sárga ólomdabarok mellett ? Tán ruháját akarja majd fölékesíteni velük? Tán lakodalomra megy. Látszik, hogy kissé megcsalták, mert nincs egy darab sem komám öreg kabátján , mely ne volna ezerszer szebb és fényesebb, mint ezek a vasak. Megvárom, hogy mit szól, ha fölébred, addig is alhatom egyet. Xailoun le akart heveredni, midőn egyszerre egy gondolata támadt. — Az éjszaka hűvös, s komám nincs hozzászokva, hogy a forrás mellett aludjék, mint én. Reggel felé szél is fú. Xailoun levetette kabátját, s gyöngéden a kardouonra terítette, jól vigyázva, hogy föl ne keltse. A kardonon aludt tovább. Ezután Xailoun is mély álomba merült, s a kardouon barátságáról álmodott. Ez Xailoun története. "(Folyt. köv.) New yorki magyar tárca. — Ápril végén. —Honfitársaink. — New-yorki olvasó körünk. — Tánc a békeünnep alatt. — Egy régi magyar lap Amerikában. — Magyar tánc és „Hunyadi-induló“ New-Yorkban. — Egy pár lap b. Eötvösről. — Naphegyi legújabb munkája. — Vámbéryt várják. — John Hay költeménye Magyarországról. — Az „Attila“-gyarmat nyugaton. — A nők gyűlései. Kitűzött célom mellett legörömestebb kisérem figyelemmel külföldön élő honfitársaink működését és boldogulását, s különösen örvendek, ha azok közül egyik-másik ily messze földön tanúbizonyságát adja, hogy mi is szabadságszerető és műveltségre törekvő népek vagyunk. Sajnos, hogy e tekintetben szomorú tapasztalásaim is vannak. Látom, hogy a nagy nemzetek nem sokat törődnek a mi nemzetünk ügyeivel, s azt is látom, hogy honfitársaink közt vannak, kik meg itt tanúsítják a magyar közönyt; az édes otthont csak jó ételeiért emlegetik, s egykor nem a szorgalmas méh áldásával fognak hazatérni. Vannak azonban örvendetes tapasztalataim is, s most ezekről írok. A clevelandival együtt négy magyar egylet van Észak-Amerikában, ezek közül három New Yorkban. A nők egyletéről már írtam, most „olvasó körünkön van a sor. Ez kedves gyülhelye az ittlakó magyaroknak, kivált a fiatalabb résznek. Gyűlést minden hó első szerdáján, összejövetelt pedig minden héten háromszor (szerdán, szombaton és vasárnap) tart. Vasárnap hölgyek is jőnek férjeikkel, magyar nők és yankee lady-k, kik jól érzik magukat a vígkedvű magyar ifjak körében. A jövedelmet könyvekre, lapokra és mulatságra költjük, de van már alaptőke is, s meglehet, hogy ez „olvasó kör“ segélyegyletté alakul. Néha zeneszó hangzik helyiségében, s ilyenkor a tánctól sem vonakodunk. Húsvét hétfőjén is, midőn a német békeünnepélynek öt angol mértföld hosszára nyúló díszmenete vonult el ablakunk alatt, melyre a „New-York Herald“ azt mondá, hogy hasonlított a Kossuth nagyszerű fogadtatásához, de annak lelkesedése nélkül: mi ugyancsak megforgattuk a csinos menyecskéket, kik ablakainkat vették igénybe. Nyárra a környéken egy pár kirándulást tervezünk, amit itt „picnic“-nek neveznek. Egyletünk elnöke: a jó „Greszák bácsi“ (igy hívjuk), az ausztráliai aranyásó, kinek régibb naplójegyzeteiből Jókai egy beszélyt irt. Alelnöke Heilprinn Mihály, a forradalomban Szemere egyik fogalmazója, s most „The Nation“ egyik főmunkatársa; jegyzője Záhonyi Gyula (pesti csaptáros fia, itt zongoramester, kinek és Molnár Adolfnak köszönhetjük, hogy az óceán e partján is gyakran hallunk magyar dallamokat); pénztárnoka Kiss Imre bútorgyárnok, kinek szelíd szívélyessége és elmaradhatlan burnótszelencéje feledhetlen lesz mindnyájunk előtt. A tagok közt jelenleg aláírás forog egy zongora vételére s betegsegélyző egylet alapítására. Ha ez létrejö, az ötödik magyar egylet lesz Amerikában. Fölfedeztem e napokban egy régi amerikai magyar lapot is. Sokszor hallottam erről, de mind a mai napig nem juthatok hozzá. Most kezeim közt van s örömest forgatom. Az azóta Gyorokon elhúnyt Kornis Károly szerkesztő, s első száma „A magyar számüzöttek lapja“ címmel 1853 okt. 15-kén jelent meg. Előfizetési ára évnegyedre csak egy dollár volt, de nem jelent meg belőle több hat számnál, mivel hiányzott a pártolás. Az első számban a szerkesztő hosszú beköszöntője van, tele hazafias érzelmekkel, míg a többi hasáb Koszta Márton magyar menekült esetét tárgyalja, kit török földön osztrákok fogtak el, de Ingrassam angol kapitány kiszabadítá, miért is az itteni magyar, lengyel és izlandi menekültek aranyérmet küldtek neki. A második számban „Szépirodalmi csarnok“ is van, de ebben több a hazafiság, mint a költészet, kivéve Petőfi és Czuczor egy pár újranyomott költeményét. Ez utóbbitól van egy: „Ferenc József névnapjára.“ A harmadik számban legérdekesb a gr. Teleki Blanka, Lövei Klára s Erdélyi, vagyis Bernwaller Erzsébet (a grófnő szobalánya) elitéltetésének leirása. Érdekes történeti adalék. A többiben vannak „Mákvirágok“ Csernátonytól, közlemények az akkor fönnállt magyar segélyegyletről stb. az utósóban pedig a szerkesztő szomorú búcsúszava. Meg kell említenem azt is, hogy az első számra még nem lévén meg minden szükséges magyar betű, a magánhangzók kettős pontjait és vonásait tintával írták bele, ami elég unalmas foglalkozás lehetett. Jelenleg magyar lap nincs New Yorkban, hanem van magyar ballet. A „Globe“-színház deszkáin a Londonban és amerikai városokban jó sikert aratott Királyfy-testvérek adják elő a „The pearl of Tokay“ („Tokaj gyöngye“) című balletet. A táncosnők nemzeti színű öltözetben, a táncosok pedig aranysujtásos magyarnadrágban jelennek meg. Tánc és zene teljesen magyar, s Erkel „Hunyadi-induló“-ja is többször előfordul. A szöveg főszemélye egy szerelmes pár. Egy nyugalmazott tiszt lányát szereti egy falusi legény, akit kötéllel fognak katonának, de sok viszontagság után végre is egyesülnek, miután a katonát egy nagybátya kiváltja. A kiállítás díszes s a záradékot: „Great hungarian revel,“ mindig ismételtetik. Elismerésre méltó, hogy e társulat nemzeti táncunkat eredetien ismerteti. A lapok megemlékeztek K. Eötvös haláláról. „The Nation“ egész hasábot szentelt emlékének. Az „Apleton’s Journal,“ melynek szerkesztője jó barátja a magyaroknak, szintén írt róla. A „New Yorker Staatszeitung“ pedig életrajzát közli, műveiből vett kivonatokkal. Naphegyi G. hazánkfia „Ghardena or 90 days in the desert of Sahara“ című útikönyvet adott ki angolul, azt — mint hálás tanítvány — Bugát Pál egykori pesti egyetemi tanárnak ajánlva. Philadelphiában nyomták s New Yorkban „Putnam and Sons“ kiadásában jelent meg. Címlapján van egy kép : a teve mellett egy pálmához támaszkodva áll a szerző magyar ruhában. Naphegyi más munkákat is irt már : „The album of language,“ „History of Hungary,“ „The cause of yellow fewer,“ stb. Egy pár itteni lap szerint: Vámbéryt ide várják fölolvasásokra. Az „Apleton’s Journal“ a balatoni kecskekörmök történetét közlé, „A hungarian Tale“ címmel „The Aldine“ pedig (igen szép képes lap) „The curse of Hungary“ című költeményt John Hay ismert költőtől. Tárgya a Salamon átka. De nem a Vörösmarty költeményének fordítása. Hosszú mű, melyben a szerző melegen írja le a hatást, melyet rá Pozsony, a Duna és Visegrád tettek, s erős szavakban fejezi ki Salamon átkát. Dr. Kelemen Attila honfitársunk nagy földbirtokot vett nyugaton, s magyar gyarmatot akar ala - 502 .