Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-04 / 102. szám

Egy karnevál. Struensee elbeszélése. (Folytatás). Karnevál herceg megjelent, karján vezetve Ve­­neciát; az egész udvar lassú mozgással ment keresztül a termen a trónig, hol egy hosszabb, s tetszésnyi­latkozatokkal gyakran félbeszakított parlamentáris tárgyalás tartatott, melyből azonban én keveset ér­tettem. E hivatalos aktus után az egész tömeg ismét össze-vissza kavargottt, mindenki saját hajlamait követve. Több férfi- és nőálarcos szólított meg, minden­felé fogós és furfangos, de közelebbi vonatkozás nélküli szavakat szólva hozzám, asztaltársnőmet is megismerni véltem köztük, ki azonban csakhamar egy pierrot karján a tömeg közé vegyült. Kimerültség és lankadtság jeleit érezve, épp egy büffetbe szándékoztam menni, hogy némi erősí­tőket vegyek magamhoz, midőn észrevettem, hogy egy férfi­ és egy női dominó állhatatos figyelmének tárgya vagyok. A férfi-dominó semmi föltűnő jelleg­gel sem bírt, olyan volt, mint a többi dominó; a nő ellenben nagyon előnyösen különbözteté meg magát a többi nő-dominóktól. A rózsaszínű selyemruhát ezüst öv szok­ta a gyöngéd,nyúlánk,hajlékony termethez; pici, keskeny kezeit finom fehér glacée-keztyük fedék, s a félig hát­ravetett csuklya alól bámulatos szép, buja, világos­­barna fürtök kacsintgattak elő, s szemei tüzes fény­ben ragyogtak ki a fekete fél­ álca alól. Önkénytelenül állva maradtam, s az engem közelről követő párt erősen és kíváncsian néztem. Ők összesúgtak, s úgy rémlett előttem, mintha a nő pajzánál fölnevetne. — Szép maszk, — szól­tam meg őt, — én vol­nék az a szerencsés, a­ki figyelmedet magára vonta ? — Meglehet! — felelt egy kedves csengésű fiatal hang. — De hogy ebben volna-e valami szerencse rád nézve ?, azt én, természetesen, nem ítélhetem meg. — Lehetne-e másként, midőn ily szép szemek néznek rám, és ily kedves hang szól hozzám ? — Köznapi frázisok, s hozzá még egy berlini­nek szájából ! — Ő tehát tudja, hogy berlini vagyok, — gondo­lom, — tehát kétségkívül ott volt a közasztalnál, hol én oly sok ostobaságot össze-vissza fecsegtem. — Ha ismered szülővárosomat, úgy bizonyára ismerni fogod nevemet is; nem mondanád meg ne­kem azt ? — Kereszt vagy vezetéknevedet óhajtod hal­lani, kedves ülnököm ? — Ülnök! — ismétlem magamban megütődve. Bizonyosan olvasta a megérkezett idegenek névso­rát, s onnan tudja nevemet és állásomat. — Keresztnevemet, szép maszk! — mondám ne­vetve. — Miután ennyire bizalmas lábon állunk, jobb, ha keresztnevünkön szólítjuk egymást. — A­mint akarod, édes Nándor! — szólt ne­vetve. — És most légy oly jó, s fizesd vissza a kölcsönt !­­Én egy pillanatra elbámulva álltam s zavartan néztem rá, mert megfoghatlan volt előttem, honnan tudhatta meg keresztnevemet. — Csodálkozol talán azon, hogy tudom, misze­rint téged Nándornak hívnak ? Oh! én még többet is tudok ennél, ismerem egész élettörténetedet, mert látatlan él mindig figyelemmel kísértelek. — Beszélj, beszólj tehát! — kérem őt sürgetőn. — Rendkívül fogna engem érdekelni, élettörténete­met a te ajkaidról hallani. — Van benne sok, a­mit nem lehet elbeszélni! — folytatá ingerkedve. — Gondolj például a csinos Júliára, ki a Mária utcában veled szemközt lakott. Igen, igen, neked mindig nagyon változékony, hűt­len szíved volt, s előtted nagyon kell vigyázni, tőled nagyon kell őrizkedni! — De hogy lehetséges ez ? . . . Hogy tudod te ? . . . Honnét ismersz te engemet ? — Azért nagyon is jól esett neked, — beszélt tovább, a­nélkül, hogy kérdéseimre figyelt volna, — hogy Berlinből a szép „savanyú országiba, Britonba küldtek. Ott zsákban, hamuban leimádkozhatod ber­lini bűneidet. Miért voltál oly oktalan, szeretetreméltó elnököddel összeveszni­? A te tűrhetetlen, ingerlékeny jellemed az oka mindennek! A fölfuvalkodásnak a vége megaláztatás! A legnagyobb mértékben megdöbbenve, s sokáig szótlanul bámultam e rejtélyes, bájos dominóra, ki­nek ragyogó szemei csintalanul mosolyogtak rám a kis fél­álca szemnyilásai közül. — Nos, kedves Nándor, — folytatá, — meg vagy most győződve, hogy ismerlek, és talán jobban, mint te önmagadat ? Hanem te még adósom vagy keresztnevemmel, melyen szólítani Ígérkeztél! — Szép maszk, — mondám, a mint ismét magam­hoz jöttem, — most már magam is hiszem, vagy jobban mondva: meg vagyok győződve, hogy ismersz engem, noha még mindig megfoghatlan előttem, mint lehetséges ez, minthogy itt egészen idegen vagyok ? Ne légy kegyetlen, segíts emlékezetemen, nyújts egy fonalat, mely útba igazítson! Mondd meg legalább átalánosságban, hol voltam szerencsés téged láthatni ? — Egy fonalat akasz ? — szólt nevetve. — Oh! úgyis elszakadna az itt ebben a tolongásban, s nem is használna neked semmit, mert ma látsz és beszélsz velem először. — Most nem szóltál igazat! — mondom hevesen. — Te hazám leánya vagy, bizonyos vagyok benne, s e körülményt fölhasználod ellenem, az álarc mögé rejtőzve. — Hogy nem vagyok berlini, azt csak megis­merhetnéd kiejtésemen , de látom, hogy te ehhez sem értesz. Látatlanul én sokszor voltam veled, — foly­tató előbbi pajzán és ingerkedő hagján, — midőn te még a Mária utcában a 9-dik szám alatt a csinos Júliával szemközt laktál, honnét a korona-utcába mentél lakni, állítólag azért, hogy a törvényszékhez közelebb légy, a valóságban pedig egészen más okból. Azon okból tudniillik, mely téged délutánonk­int rendesen a Steheli­hez, esténkint pedig a königsstädti szinházba vont. Akarod, hogy még részletesebben szóljak ? A többit magad mondd el magadnak ! Kezdtem magamat otthoniatlanul érezni, mert ő egy gyöngéd, de csak a kezdetnél maradt viszo­nyomra célzott, melyet a königsstädti szinház egyik csinos noubrette-jével szőttem, vagy igazabban: csak szőni szándékoztam , mely kis félrelépésemről egyébiránt meg voltam győződve, hogy senkinek sincs még sejtelme sem. — Hagyjuk a többit! — mondom zavartan. — A forrás, melyből te merítesz, nagyon zavaros, hanem teljesítsd egy kérésemet, egy könyörgésemet: engedd látnom kedves arcodat! Hagyja föl e kegyetlen já­tékkal, melyben nagyon egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk! — Az mit sem fogna használni neked, mert nem ismersz, te soha sem láttál engemet. — Annál inkább, annál jobb! — könyörgök neki szenvedélyesen. —Így annál könnyebben telje­sítheted kérésemet. E párbeszéd alatt egy büffethez értünk, mely mellett a tolongás tetőpontját érte el. (Folyt. köv.) Képek az ostromlott Parisból.*) Y. (Az élelmezés kérdése). Az ostrom alatt a legégetőbb kérdés mindenek­előtt a villásreggeli, és később az ebéd kérdése volt. A kenyér ára, az adminisztráció által megállapított ár­szabás következtében, egész október­ és november­ben nem változott. A bor ára is meglehetősen egy­forma volt, mivel a készletek roppant nagyok vol­tak, és e cikk áremelkedését legalább az ostrom első hónapjaiban alig lehetett észrevenni. A marha- és sertéshús ára szintén jókor meg lett szabva, ennél­fogva, habár e cikkek beszerzése igen nehéz volt is, legalább méltányos áron lehetett megkapni ama csekély mennyiséget, melyhez az ember éppen hoz­zájuthatott. Nem sokára ugyanez történt a lóhússal is, mely szintén árszabásnak lett alávetve. A lóhús sokkal tovább tartott, mint a marhahús, mert min­den összeütközés, mely Páris falai alatt történt, bizo­nyos mennyiséget szállított a piacra. Minthogy a széna csaknem egészen, a zab pedig végképp elfogyott, a lovak birtokosainak legnagyobb része ama szomo­rú bátorságra vetemedett, hogy lovait kenyérrel táp­lálta ; a hatóság értesült e tékozlásról, és végre kény­telen volt elrendelni mindazon lovak beszolgáltatá­sát, melyek nem voltak föltétlenül szükségesek a közszolgálat föntartásához, és így egymás mellett vándorolt a vágóhídra a bérkocsis szerény gebéje és a sportsman paripája, mely ezer tallérba került, és súlya szerint négy-ötszáz frankért lett kimérve. A többi fogyasztási cikk ára csakhamar rop­pant magasra szökkent. Egy hírlap, mely november 9-től van keltezve, a következő kimutatást közli né­mely élelmi cikk piaci árairól: „Az ostrom előtt egy lúd ára hat-hét frank volt, ma nem lehet kapni huszonöt-harminc frankon alól. A csirkék ára három frankról tizennégyre, egy pár galamb ára tizenkét frankra emelkedett. A pulykák annyira elfogytak, hogy már nem is képezik a piaci forgalom tárgyát. Alkalmunk volt látni, a­mint egy pulykáért ötvenhárom frankot fizettek, rendes idő­ben alig került volna tíz-tizenkét frankba. A házi­­nyúlak nem oly ritkák, de azért nem kevésbé drá­gák ; egy pár házi nyulat jelenlétemben harminchat frankért adtak el; az ostrom előtt legfölebb hat-hét frankba kerültek volna. Rendes folyó áruk huszon­nyolc frank. A besózott és füstölt húsok ára határo­zottan mesés ; a sonka kilogrammját tizenhat frank­kal fizetik, a lyoni hurkák ára harminckét frank kilogrammonként. Rendes áruk hajdan két és fél, illetőleg három frank volt. De kárpótlásul lehet kap­ni ló- és marhahúsból készült hurkákat, minőségük szerint négy-hat franknyi áron. A hentesek egyéb iparcikkei teljesen hiányzanak a piacon. A besózott húsok, különösen az ausztráliaiak, végképp eltűntek a boltok kirakataiból. Az élelmezési igazgatóság sietett megvásárolni az egész készletet, kilogrammonként nyolc frankért, holott az amerikai társulat, mely ez új iparágat ki akarta zsákmányolni, az ostrom előtt alig talált vevőket 1 ’/s frankért. Tengeri hal nincs, és pedig igen alapos okoknál fogva. Az édesvízi ha­lak igen ritkák. Egy szép potyka, melynek legma­gasabb ára egykor harmadfél vagy három frank volt, most húsz, sőt harminc frank. Egy adag apró sült hal ára a szállodákban és éttermekben négy-öt, sőt hat frankra van szabva. A besózott hal értéke szintén hasonló arányban emelkedett. A tőkehal ára fontonkint két frank, a keringé darabonkint harmad­fél frank. A főzelékek is túlzott árakon kelnek el. A tojások száma éppen semmi arányban sincs a fogyasz­tók számával, és a tyúk, mely szolgáltatja, valóban aranyat tojik. Tegnap tucatját 42­ 5 frankért árulták, a friss tojás darabonként háromnegyed vagy egy fran­kért gyorsan elkel. Lencse, bab, borsó nem található többé a piacon. Hirtelen eltűnésük előtt négyszeres értéken vásárolták. Zsiradékok tekintetében roppant a hiány, és az áremelkedésnek nincs határa. A szalon­na már merő mythosz. A friss h­ósvajat kilogram­monként huszonnyolc frankért, sőt később negyvenöt f­rankért fizették a hírnevesebb restaurantok. Az olaj ára csak megháromszorozódott. A sertés- vagy ba­­romfizsír eltűnt a piacról, hanem helyette valamely borzasztó és undorító zagyvalékot árulnak marhák és egyéb állatok zsírjából, kilogrammonként három és fél vagy négy frankért. Ellenben a rizs és kávé ára nem valami túlságosan emelkedett. A tüzelő­szernek, különösen a faszénnek nagy hiányát kezdjük érezni, kilogrammját negyven-ötven centime-ért árulják. Szóval­ az első szükségletű élelmi cikkek ára az os­trom első időszaka alatt átlag több, mint ötszöröz­ve lett.“ E roppant drágaság leginkább az alsóbb polgári osztályra nehezült; az ezer-kétezer frank fizetéssel ellátott hivatalnokokra, szóval mindazokra, kik—mint mondani szokás — egyik napról a másikra élnek. Alig lehet valami bámulatraméltóbb, mint az a hősi­esség, melylyel a lakosság ez osztálya a napról-napra növekvő szenvedéseket tűrte. A nők talán még erő­sebb elhatározást tanúsítottak, mint a férfiak, mert ők voltak azok, kik a mészárszékek, boltok és can­­tine-ok előtt órahosszat álltak, kik férjeiknek en­gedték át azt a falat húst, melyhez oly nagy bajjal jutottak, kik a gyermekeket ápolták, és iparkodtak az öröm egy sugarával megvidámítani a kihűlt tűz­helyet. A magasabb osztály nem volt kénytelen elvi­selni mindezen physikai szenvedéseket, részint azért, mert volt pénze, részint pedig mivel többnyire el­küldték biztos helyre családaikat még az ostromzár kezdete előtt. Az ilyenek könnyen megvásárolhatták az élelmi­szereket, bármily drágák voltak is, vagy pedig étkezhettek a restaurantoknál. E helyiségek közül néhányat bezártak, de a legnagyobb rész foly­tatta az üzletet; természetes, hogy az étlap nem va­lami nagyon változatos, de a számla annál borsosabb volt. Azok, kik a háztartást meg nem szüntették, meghívták barátaikat, és néha társaságok is alakul­­­tak a legfurcsább ételek megízlelésére. A szamár- és öszvérhúst, mely igen mindennapi dolog volt, nem is említjük, bár e helyen meg kell jegyezni, hogy a szamár húsa valóban jó, az öszvéré pedig kitűnő, és nagyon fölülmúlja a marhahúst. De a sor rákerült a *­ Francisque Sarcey : „Le siége de Paris.“ — 458

Next