Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-04 / 102. szám
Egy karnevál. Struensee elbeszélése. (Folytatás). Karnevál herceg megjelent, karján vezetve Veneciát; az egész udvar lassú mozgással ment keresztül a termen a trónig, hol egy hosszabb, s tetszésnyilatkozatokkal gyakran félbeszakított parlamentáris tárgyalás tartatott, melyből azonban én keveset értettem. E hivatalos aktus után az egész tömeg ismét össze-vissza kavargottt, mindenki saját hajlamait követve. Több férfi- és nőálarcos szólított meg, mindenfelé fogós és furfangos, de közelebbi vonatkozás nélküli szavakat szólva hozzám, asztaltársnőmet is megismerni véltem köztük, ki azonban csakhamar egy pierrot karján a tömeg közé vegyült. Kimerültség és lankadtság jeleit érezve, épp egy büffetbe szándékoztam menni, hogy némi erősítőket vegyek magamhoz, midőn észrevettem, hogy egy férfi és egy női dominó állhatatos figyelmének tárgya vagyok. A férfi-dominó semmi föltűnő jelleggel sem bírt, olyan volt, mint a többi dominó; a nő ellenben nagyon előnyösen különbözteté meg magát a többi nő-dominóktól. A rózsaszínű selyemruhát ezüst öv szokta a gyöngéd,nyúlánk,hajlékony termethez; pici, keskeny kezeit finom fehér glacée-keztyük fedék, s a félig hátravetett csuklya alól bámulatos szép, buja, világosbarna fürtök kacsintgattak elő, s szemei tüzes fényben ragyogtak ki a fekete fél álca alól. Önkénytelenül állva maradtam, s az engem közelről követő párt erősen és kíváncsian néztem. Ők összesúgtak, s úgy rémlett előttem, mintha a nő pajzánál fölnevetne. — Szép maszk, — szóltam meg őt, — én volnék az a szerencsés, aki figyelmedet magára vonta ? — Meglehet! — felelt egy kedves csengésű fiatal hang. — De hogy ebben volna-e valami szerencse rád nézve ?, azt én, természetesen, nem ítélhetem meg. — Lehetne-e másként, midőn ily szép szemek néznek rám, és ily kedves hang szól hozzám ? — Köznapi frázisok, s hozzá még egy berlininek szájából ! — Ő tehát tudja, hogy berlini vagyok, — gondolom, — tehát kétségkívül ott volt a közasztalnál, hol én oly sok ostobaságot össze-vissza fecsegtem. — Ha ismered szülővárosomat, úgy bizonyára ismerni fogod nevemet is; nem mondanád meg nekem azt ? — Kereszt vagy vezetéknevedet óhajtod hallani, kedves ülnököm ? — Ülnök! — ismétlem magamban megütődve. Bizonyosan olvasta a megérkezett idegenek névsorát, s onnan tudja nevemet és állásomat. — Keresztnevemet, szép maszk! — mondám nevetve. — Miután ennyire bizalmas lábon állunk, jobb, ha keresztnevünkön szólítjuk egymást. — Amint akarod, édes Nándor! — szólt nevetve. — És most légy oly jó, s fizesd vissza a kölcsönt !Én egy pillanatra elbámulva álltam s zavartan néztem rá, mert megfoghatlan volt előttem, honnan tudhatta meg keresztnevemet. — Csodálkozol talán azon, hogy tudom, miszerint téged Nándornak hívnak ? Oh! én még többet is tudok ennél, ismerem egész élettörténetedet, mert látatlan él mindig figyelemmel kísértelek. — Beszélj, beszólj tehát! — kérem őt sürgetőn. — Rendkívül fogna engem érdekelni, élettörténetemet a te ajkaidról hallani. — Van benne sok, amit nem lehet elbeszélni! — folytatá ingerkedve. — Gondolj például a csinos Júliára, ki a Mária utcában veled szemközt lakott. Igen, igen, neked mindig nagyon változékony, hűtlen szíved volt, s előtted nagyon kell vigyázni, tőled nagyon kell őrizkedni! — De hogy lehetséges ez ? . . . Hogy tudod te ? . . . Honnét ismersz te engemet ? — Azért nagyon is jól esett neked, — beszélt tovább, anélkül, hogy kérdéseimre figyelt volna, — hogy Berlinből a szép „savanyú országiba, Britonba küldtek. Ott zsákban, hamuban leimádkozhatod berlini bűneidet. Miért voltál oly oktalan, szeretetreméltó elnököddel összeveszni? A te tűrhetetlen, ingerlékeny jellemed az oka mindennek! A fölfuvalkodásnak a vége megaláztatás! A legnagyobb mértékben megdöbbenve, s sokáig szótlanul bámultam e rejtélyes, bájos dominóra, kinek ragyogó szemei csintalanul mosolyogtak rám a kis félálca szemnyilásai közül. — Nos, kedves Nándor, — folytatá, — meg vagy most győződve, hogy ismerlek, és talán jobban, mint te önmagadat ? Hanem te még adósom vagy keresztnevemmel, melyen szólítani Ígérkeztél! — Szép maszk, — mondám, a mint ismét magamhoz jöttem, — most már magam is hiszem, vagy jobban mondva: meg vagyok győződve, hogy ismersz engem, noha még mindig megfoghatlan előttem, mint lehetséges ez, minthogy itt egészen idegen vagyok ? Ne légy kegyetlen, segíts emlékezetemen, nyújts egy fonalat, mely útba igazítson! Mondd meg legalább átalánosságban, hol voltam szerencsés téged láthatni ? — Egy fonalat akasz ? — szólt nevetve. — Oh! úgyis elszakadna az itt ebben a tolongásban, s nem is használna neked semmit, mert ma látsz és beszélsz velem először. — Most nem szóltál igazat! — mondom hevesen. — Te hazám leánya vagy, bizonyos vagyok benne, s e körülményt fölhasználod ellenem, az álarc mögé rejtőzve. — Hogy nem vagyok berlini, azt csak megismerhetnéd kiejtésemen , de látom, hogy te ehhez sem értesz. Látatlanul én sokszor voltam veled, — folytató előbbi pajzán és ingerkedő hagján, — midőn te még a Mária utcában a 9-dik szám alatt a csinos Júliával szemközt laktál, honnét a korona-utcába mentél lakni, állítólag azért, hogy a törvényszékhez közelebb légy, a valóságban pedig egészen más okból. Azon okból tudniillik, mely téged délutánonkint rendesen a Stehelihez, esténkint pedig a königsstädti szinházba vont. Akarod, hogy még részletesebben szóljak ? A többit magad mondd el magadnak ! Kezdtem magamat otthoniatlanul érezni, mert ő egy gyöngéd, de csak a kezdetnél maradt viszonyomra célzott, melyet a königsstädti szinház egyik csinos noubrette-jével szőttem, vagy igazabban: csak szőni szándékoztam , mely kis félrelépésemről egyébiránt meg voltam győződve, hogy senkinek sincs még sejtelme sem. — Hagyjuk a többit! — mondom zavartan. — A forrás, melyből te merítesz, nagyon zavaros, hanem teljesítsd egy kérésemet, egy könyörgésemet: engedd látnom kedves arcodat! Hagyja föl e kegyetlen játékkal, melyben nagyon egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk! — Az mit sem fogna használni neked, mert nem ismersz, te soha sem láttál engemet. — Annál inkább, annál jobb! — könyörgök neki szenvedélyesen. —Így annál könnyebben teljesítheted kérésemet. E párbeszéd alatt egy büffethez értünk, mely mellett a tolongás tetőpontját érte el. (Folyt. köv.) Képek az ostromlott Parisból.*) Y. (Az élelmezés kérdése). Az ostrom alatt a legégetőbb kérdés mindenekelőtt a villásreggeli, és később az ebéd kérdése volt. A kenyér ára, az adminisztráció által megállapított árszabás következtében, egész október és novemberben nem változott. A bor ára is meglehetősen egyforma volt, mivel a készletek roppant nagyok voltak, és e cikk áremelkedését legalább az ostrom első hónapjaiban alig lehetett észrevenni. A marha- és sertéshús ára szintén jókor meg lett szabva, ennélfogva, habár e cikkek beszerzése igen nehéz volt is, legalább méltányos áron lehetett megkapni ama csekély mennyiséget, melyhez az ember éppen hozzájuthatott. Nem sokára ugyanez történt a lóhússal is, mely szintén árszabásnak lett alávetve. A lóhús sokkal tovább tartott, mint a marhahús, mert minden összeütközés, mely Páris falai alatt történt, bizonyos mennyiséget szállított a piacra. Minthogy a széna csaknem egészen, a zab pedig végképp elfogyott, a lovak birtokosainak legnagyobb része ama szomorú bátorságra vetemedett, hogy lovait kenyérrel táplálta ; a hatóság értesült e tékozlásról, és végre kénytelen volt elrendelni mindazon lovak beszolgáltatását, melyek nem voltak föltétlenül szükségesek a közszolgálat föntartásához, és így egymás mellett vándorolt a vágóhídra a bérkocsis szerény gebéje és a sportsman paripája, mely ezer tallérba került, és súlya szerint négy-ötszáz frankért lett kimérve. A többi fogyasztási cikk ára csakhamar roppant magasra szökkent. Egy hírlap, mely november 9-től van keltezve, a következő kimutatást közli némely élelmi cikk piaci árairól: „Az ostrom előtt egy lúd ára hat-hét frank volt, ma nem lehet kapni huszonöt-harminc frankon alól. A csirkék ára három frankról tizennégyre, egy pár galamb ára tizenkét frankra emelkedett. A pulykák annyira elfogytak, hogy már nem is képezik a piaci forgalom tárgyát. Alkalmunk volt látni, amint egy pulykáért ötvenhárom frankot fizettek, rendes időben alig került volna tíz-tizenkét frankba. A házinyúlak nem oly ritkák, de azért nem kevésbé drágák ; egy pár házi nyulat jelenlétemben harminchat frankért adtak el; az ostrom előtt legfölebb hat-hét frankba kerültek volna. Rendes folyó áruk huszonnyolc frank. A besózott és füstölt húsok ára határozottan mesés ; a sonka kilogrammját tizenhat frankkal fizetik, a lyoni hurkák ára harminckét frank kilogrammonként. Rendes áruk hajdan két és fél, illetőleg három frank volt. De kárpótlásul lehet kapni ló- és marhahúsból készült hurkákat, minőségük szerint négy-hat franknyi áron. A hentesek egyéb iparcikkei teljesen hiányzanak a piacon. A besózott húsok, különösen az ausztráliaiak, végképp eltűntek a boltok kirakataiból. Az élelmezési igazgatóság sietett megvásárolni az egész készletet, kilogrammonként nyolc frankért, holott az amerikai társulat, mely ez új iparágat ki akarta zsákmányolni, az ostrom előtt alig talált vevőket 1 ’/s frankért. Tengeri hal nincs, és pedig igen alapos okoknál fogva. Az édesvízi halak igen ritkák. Egy szép potyka, melynek legmagasabb ára egykor harmadfél vagy három frank volt, most húsz, sőt harminc frank. Egy adag apró sült hal ára a szállodákban és éttermekben négy-öt, sőt hat frankra van szabva. A besózott hal értéke szintén hasonló arányban emelkedett. A tőkehal ára fontonkint két frank, a keringé darabonkint harmadfél frank. A főzelékek is túlzott árakon kelnek el. A tojások száma éppen semmi arányban sincs a fogyasztók számával, és a tyúk, mely szolgáltatja, valóban aranyat tojik. Tegnap tucatját 42 5 frankért árulták, a friss tojás darabonként háromnegyed vagy egy frankért gyorsan elkel. Lencse, bab, borsó nem található többé a piacon. Hirtelen eltűnésük előtt négyszeres értéken vásárolták. Zsiradékok tekintetében roppant a hiány, és az áremelkedésnek nincs határa. A szalonna már merő mythosz. A friss hósvajat kilogrammonként huszonnyolc frankért, sőt később negyvenöt frankért fizették a hírnevesebb restaurantok. Az olaj ára csak megháromszorozódott. A sertés- vagy baromfizsír eltűnt a piacról, hanem helyette valamely borzasztó és undorító zagyvalékot árulnak marhák és egyéb állatok zsírjából, kilogrammonként három és fél vagy négy frankért. Ellenben a rizs és kávé ára nem valami túlságosan emelkedett. A tüzelőszernek, különösen a faszénnek nagy hiányát kezdjük érezni, kilogrammját negyven-ötven centime-ért árulják. Szóval az első szükségletű élelmi cikkek ára az ostrom első időszaka alatt átlag több, mint ötszörözve lett.“ E roppant drágaság leginkább az alsóbb polgári osztályra nehezült; az ezer-kétezer frank fizetéssel ellátott hivatalnokokra, szóval mindazokra, kik—mint mondani szokás — egyik napról a másikra élnek. Alig lehet valami bámulatraméltóbb, mint az a hősiesség, melylyel a lakosság ez osztálya a napról-napra növekvő szenvedéseket tűrte. A nők talán még erősebb elhatározást tanúsítottak, mint a férfiak, mert ők voltak azok, kik a mészárszékek, boltok és cantine-ok előtt órahosszat álltak, kik férjeiknek engedték át azt a falat húst, melyhez oly nagy bajjal jutottak, kik a gyermekeket ápolták, és iparkodtak az öröm egy sugarával megvidámítani a kihűlt tűzhelyet. A magasabb osztály nem volt kénytelen elviselni mindezen physikai szenvedéseket, részint azért, mert volt pénze, részint pedig mivel többnyire elküldték biztos helyre családaikat még az ostromzár kezdete előtt. Az ilyenek könnyen megvásárolhatták az élelmiszereket, bármily drágák voltak is, vagy pedig étkezhettek a restaurantoknál. E helyiségek közül néhányat bezártak, de a legnagyobb rész folytatta az üzletet; természetes, hogy az étlap nem valami nagyon változatos, de a számla annál borsosabb volt. Azok, kik a háztartást meg nem szüntették, meghívták barátaikat, és néha társaságok is alakultak a legfurcsább ételek megízlelésére. A szamár- és öszvérhúst, mely igen mindennapi dolog volt, nem is említjük, bár e helyen meg kell jegyezni, hogy a szamár húsa valóban jó, az öszvéré pedig kitűnő, és nagyon fölülmúlja a marhahúst. De a sor rákerült a * Francisque Sarcey : „Le siége de Paris.“ — 458