Fővárosi Lapok 1871. június (124-147. szám)
1871-06-10 / 131. szám
kevésbé hosszas távollét után tér oda vissza, úgy képzeli, hogy e helyek ismerősek előtte, itt várják már őt, hogy e kövek szép dolgokat mesélnek gyermekségéről. Göthe költőileg fejezi ki e benyomást. Most első ízben érzi magát nyugodtnak. Most első ízben érzi, hogy él. „Álmodom — így írja — az ifjúság álmát.“ Úgy volt, mintha egy kis patakban tesznék, melynek kiterjesztett karjaival elérné mind a két partját, majd végtelen óceánon himbálózott, szabadon választva útját s erősen sietve a végtelen felé. Róma bizonyosan épp oly város, mint a többi, s mégis ki tudná eltagadni a hatást, melyet a szellemre gyakorol? Némely hely föl van ruházva sajátságos üdeségekkel, más helyre a természet rakta le érceinek és ékköveinek drága kincseit; úgy látszik, hogy Rómának azt a kiváltságot adta, melylyel lebilincselje, lekösse örökké az ember képzelő tehetségét. Aki egyszer a capitolium magaslatáról megnézte a fehérlő dombokat, nem feledheti el többé; e kedves, szép sorok bevésődnek emlékezetébe, mint egy kedves kéz vonásai. Ezredéveknek ide csatlakozott története, a dicsőség és gyalázat, szellemi fensőség és aljasság annyi ezer és ezer emlékezete van nőve e falakhoz, melyek mintegy az idő viszhangjaiként beszélnek hozzánk. „Ki látta Rómát, soha nem lehet teljesen szerencsétlen,“ így ír Göthe, elismervén az örök város e sajátságát, mely bölcsészeti és vallásos eszméire annyira hatott, s hozzáteszi : „Egy hegyi kirándulás végeztével ide csatol engemet újólag a kedves, nyugodt, megelégedett hang, dolgozván csöndben s elfeledvén, mi történik körülöttem, és néha-néha meglátogatva barátaim árnyai által.“ Tasso és Iphigenia az olaszországi utazás eredményei. E munkák eléggé hangosan beszélik, hogy mennyire haszontalan dolog az ily éghajlat befolyását el akarni vitatni. Midőn Göthe elhagyta Németországot , Weimár és társasköre volt minden láthatára, s midőn visszatért, Weimár csak egy pont lett előtte, honnan szelleme kisugárzott az egész világra. Mig körülményei nem engedék meg ez útat, Göthe némi kétségeket is érezhetett magában hivatása felől. Mennyi különböző érzelmeknek engedett befolyást természetére s a legellentétesebb eszmékkel emésztette magát, de midőn útja véget ért, szabadságát teljes mértékben érezé. A többi között ezt írá a nagyhercegnek : „Föltaláltam ismét önmagamat, és mint kit? ... mint művészt.“ Rómában jutott Göthe ama meggyőződésre, hogy ő a világban, ha magával elégedett kíván lenni, más helyet nem foglalhat el, csak a költő helyét. A művészet nem elégszik meg puszta dicsőítéssel, hanem követeli, hogy az élet alapjául tekintessék. Ki ne érezné azt a mély hatást, melyet Michel Angelo és Raphael művei gyakorolnak? Van-e nemesebb foglalkozás, mit emberi elme képes teremteni, e műveknél? Tegyük egyensúlyba s hasonlítsuk össze a görögök dicsőségével, Pericles, Alkibiades és Nagy Sándor minden nagy tetteivel a Homér, Eschylos és Phidias munkáit , szellemileg bizonyosan ezek fognak túlsúlylyal bírni, mert e három kitűnő embernek előrelátása kihatott az egész nemzet politikájára. Mi lett volna II. Gyula pápa Michel Angelo és Raphael nélkül ? Ez ember előrehatolt Olaszország jövőjébe, mert fölfogta, szerette, ápolta e két kitűnő lángészt, és éppen ez az, ami elég volt számára elsőrangú helyet biztosítani amaz emberi arisztokráciában, a hősök ama csoportjában, kik anélkül, hogy maguk adományt nyertek volna valami szépet teremthetni, meg tudták korukban különböztetni azokat, kiket a jövő csak lelkesedéssel említhet. Erzsébet kétszeresen nagy Shakspeare által, Ágost herceg pedig Göthe által. A nagy művészek az emberi fejlődés legbiztosabb jelképei. Mondjátok egyszerűen Corneille, Moliére, Voltaire és Rousseau nevét, és e négy névben elmondtátok korunk történetének minden királyát, minden miniszterét, minden kegyenceit, minden tábornokát, minden győzedelmét, minden eszméjét két század óta. Utazásának utósó lapjai, melyek olaszországi élményeit rajzolják, szólnak az ő római lakszobájáról, ama tágas, kényelmes helyről, az állványról, melyen legkedvesebb mintái hevertek, a nagyszerű és kedvesen illatozó citromfákról, a kertre nyíló gyönyörű kilátásról és oltványokról, és mindezt el kellett neki hagynia, és vele együtt a szelíd békességet, melyet ott ízlelt és talán soha többé föl nem talált. „Elutazásom pillanatában, 1788 ápril havában, különös fájdalmas érzés lepett meg, melyet az ember érezni szokott, midőn egy olyan világrészt hagy el, és talán örökre, hol a természet is segédkezet nyújtott tehetségeinek kifejlesztésében. Ily benyomást csak érezni, de szavakkal kifejezni nem lehet.“ És Göthe óvakodott is e magasztos, mély érzelmeket papírra tenni, nehogy azok szentségükből veszítsenek, hanem lecsukott szemekkel egészen átengedte magát fájdalmának. Végre is azonban ki kellett nyitnia szemeit, hogy a világot a maga valóságában lássa. Egy hirtelen ötletnek engedve, Tasso ábrándjait vetteelő és azon helyek olvasásába merült, melyek kedélyhangulatával épp megegyeztek. „Floreneben a legtöbb időt a kertben és sétányokon írva töltöm, most azokat gyakran előveszem, hogy általuk visszavarázsoljam a múlt emlékeit.“ Mi hajdan Virgil volt Alighierinek, az volt Tasso ez alkalommal Göthének: egy útitárs, sőt több : egy segéd, egy vigasztaló az ő keseredett óráiban. „Tu eei il mio maestro, il mio signore!“ Észter Eleonóra kedvese, Tasso, kikisérte Olaszországból Steinné asszony kedvesét. Két év alatt azonban Göthe saját hazájának tekinté Olaszországot, s Weimárba visszatérvén, sehogy sem találta magát; szűk és kicsinynek látszott előtte az; szökni, menekülni akart ismét Olaszországba, egyedül a munka köté le és tartóztatta vissza szándéka kivitelétől. „Ezen a nagy világon semmi sem ad megnyugvást és boldogságot a szerelmen, a jótétemények gyakorlatán és a művészeten kívül.“ Tanulmányaiban keresett menedéket. Megérkezésekor barátjainak hidegsége igen lehangolta. Különben maga Göthe is nagy változásokon ment keresztül; az egykorit az akkorihoz nem is lehetett hasonlítani, erkölcsi és szellemi szempontból véve sokat változott, s évei már a negyvenet meghaladták. Hivatásában lelke mélyéből sértve érezé magát, mit azonban méltósággal viselt. Képes volt még női szeszélyeknek hódolni s barátjai igazságtalan szemrehányásait tűrni; de eltéríteni azon útról, a melyiken egyszer elindult, semmi emberi befolyás nem volt többé képes. (Folyt. köv.) Baróti Szabó Dávid „Elvesztett paradicsomba. Nem rég egy tudós ismerősöm szívessége több érdekes régi magyar könyv birtokába juttatott, melyek közt kiváló példányok vannak. Üres óráimban sorra lapoztam e sárgult, feledtségbe merült könyvlapokat s sokszor valódi gyönyört meriték életerős, magvas foglalatukból, szemben a mai kor beteges, közönyös irányzatával. Pár nap előtt gyűjteményem utósó darabját vettem elő, nem is sejtve, hogy tulajdonképp ez rejti rám nézve a legérdekesbet. Meglehetős avált könyv ez, ily fölirással: „Baróti Szabó Dávid költeményes munkái. Első kötet. Kassán. Ellinger János betűivel. 1789.“ Dacára, hogy Baróti neve s irodalmi hatása már ismeretes volt előttem, közelebbről nem tanulmányoztam a mai kor színvonaláról végképp letűnt műveit, s így kétszeres figyelemmel bontogattam szét az összetapadt leveleket, melyekből ki tudja, hány évtized pora szállt felém. Alig fordítok el két lapot, alig vergődtem át az „előszó“-n, rögtön oly műre akadtam, mely a legnagyobb mértékben meglepett. Milton világhírű „Paradise Lost“-ja, („Az elvesztett paradicsom“), mely a németen kivül más európai nyelvre — tudtommal — máig sincs lefordítva, állt előttem magyar fordításban, s 1789-ből, az újraébredési korszak első stádiumából! Ha nagynak mondtam a meglepetést, mely a magyar cím láttára elfogott, be kell vallanom, hogy meglepetésem még emelkedett, mikor a fordítást lapozni kezdtem. Valóban nem voltam arra elkészülve, hogy egy múlt századbeli költő ily tisztán és művészileg kezelje a nyelvet. Sajátszerű, hogy e nevezetes fordításról, mely korát tekintve páratlannak mondható, nem igen vettek tudomást irodalomtörténészeink; maga Toldy Ferenc sem, ki Báróczy „Cassandra“ fordításáról (Calprenéde után) s egyéb műveiről oly elismerőleg és szépen ir. Sőt maguk a kortársak sem igen adták meg neki azt a méltatást, melyet érdemel, miután hasonló fordításra nem akadunk a magyar irodalom ama korszakában, mikor a nyelv még pólyáiból sem bontakozott ki. Nem állhatom tehát meg, hogy főbb vonásaiban be ne mutassam e magyar Miltont, s ne beszéljek a nagytehetségű íróról, kit a mai korszak nem ismer ugyan, de ki a maga idejében lényegesen befolyt irodalmunk kifejtésére, s azok között áll, kiket ma úttörők gyanánt tisztelünk. Néhány vonással meg fogom világítani a háttért is, melyből Baróti alakja kiemelkedik, s mely az ő működését sok tekintetben megmagyarázza. Baróti Szabó Dávid, mint a klasszikus literatura hive, kizárólag antik versmértékben dolgozott, ellentétben Bessenyeivel és társaival, kik a franciáktól átvett rímes alexandrinust használták. Minden költeménye a római metrum zengzetes lábain gördül tova, s egy kis ötsoros verse sincs, melyben rímeket használna. Ezért nem is fordította Miltont az eredeti versmérték szerint (mely rímtelen ötös jambus, az úgynevezett quinarius, vagy blanc jambus), hanem hexameterekben, de egyszersmind magvas, magyaros kifejezésekkel. Az eredeti angol szövegen kívül még egy latin fordítást is használt, mely a halhatlan költeményt szintén hexameterekben adta viszsza. Használta, miután az angol nyelvbeli jártasságában nem bízott meg teljesen. E latin fordítás címe a következő: „Neandri Academici Roboret. Lapsus Proto-Parentum ex Poemate Miltoni Cantus VI. Vindobonae Typis Ghelenianis MDCCLXVIII.“ Baróti szavai szerint: „Ilyen nevezetű könyvből is tettem a fordítást.“ Előszavában („Méltóságos Báró Orczy Lőrintz Gyenerális Úr ő nagyságához“) költőileg írja le, ki ösztönözte őt arra, hogy ezt az isteni époszt magyar nyelven adja át hazájának. Én csak az erre vonatkozó részt írom ide, miután a többi átalános dolgokra vonatkozik: „.....................amaz ékes eszű, tollára szerencsés, S a Magyar Ifjúság eggyik főbb dísze, Batsányi Megsejtette körülöttem Miltonnak, eme’ nagy Anglusnak gyöngy énekeit; s Nó, monda, barátom ! Mig szemeid’ befogja Halál, örök életed’ élni kezdgyed előbb’. Fogd a lantot s e drága Poétát Hangoztasd Magyarul. Bétöltöd örömmel hazádat, És fenntartandó koszorút fogsz fűzni magadnak. S oly tehetős igékkel adá kérésit előmbe. Hogy, bátor nem akartam előbb, végtére reá vett. Itt van azért kisded munkám, te nagy Orczy ! Te hadban, Törvényben, nyelvvel, tollal s elmével hatalmas Orczy ! Te nagy magyar és elsőkorbéli Poéta !“ stb. Igaza volt Barótinak, mikor azt irta, hogy e művel „föntartandó koszorút“ fűz magának, mert mint eredeti költő (bár sok kellemes dolgot irt) nem sorozható a halhatatlanok közé, míg e fordítással — mely, ismételve mondom, még ma is kitűnő munka — biztosítá nevét az enyészettől. Maga ez a fordítás nagyobb lökést adhatott az akkori költői nyelvnek, mint a francia iskola lapos alexandrinusainak legnagyobb része. Barótinál nem csak a nyelv bámulatos, mely minden érzelmet, minden hangulatot megfelelő szóval fejez ki, de bámulatos az a költői érzék is, mely az eredeti költemény legeszményibb árnyalatát s legábrándosabb helyét is csak oly híven, csak oly kifejezőleg adja vissza, mint a legsötétebbet, a legborzalmasb részleteket. Idézni fogok e fordításból egy pár kiválóbb helyet, annyit, amennyi körülbelül elég arra, hogy értéke felől némi fogalmat adjak. Mind a hat ének egyformán jeles részleteket nyújt. Az elsőből, mely Lucifert, Molokot, Béliást, Mammont festi s az alvilág odvaiba vezet, mindjárt a kezdetet idézhetjük : „Már a boldog Egek’ fényes palotájit elhagyván, A kínnal rakodott mélység fenekére lehulla Lucifer, és forrván az irigység benne, pihengő Mellyéből sok ezernyi veszélyt s tűznyilat okádott. Rettentő testét végetlen közre felötli A lángörvényből. Korom ábrázatja világit Kénkőből fakadó fénynyel , nagy nyájjal elülték Tagjaiban dagadott sebek, isteni kéznek örökre Dörgő mennykövitől, ráperzselt bélyegi. S állván E szörnyű, csudanagyra kinyúltt s a tűzzel egészren Eggyé lett oszlop, s ropogó szikrákat eresztve Forgatván tüzesült szemeit s a lángos haboktól Gyúltt tengert látván egyedül, keseredve fölvidul; S elfutván fene mérge, magát emelénti kilobbant Szárnyaival s füstön, lángon végtére kihatván. Egy kőszirt tetejére felül s a véle lerontott Pártosokat környülnézvén, igy kezdi keservét:“ Ezt olvasva, eszünkbe jut Dóré hatalmas képe, mely Lucifert ugyane helyzetben, a kőszirten ülve tünteti föl. Nem lehetne impozántabb színekkel elénk állítani a pártos angyalt, ki csak most bukott le a mennyből, s csak most foglalta el kárhozatos birodalmát. A második énekből, mely az édent festi bűvös színvegyülettel, több részletet kell idéznünk, mert ez a fordítás fénypontja. Inkább a többiből fogunk 616