Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-15 / 211. szám

*7. Péntek, SZeptember 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK. I­ROD­­ALMI N­APIKÖZL­Ö­N­Y. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatod­hasábos petit­sor ................. 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Nézd, angyalom ....*) (Burns Robert.) Nézd, angyalom, mily zöld a rét, Mosolyg a sok virág, A lenge szellő súgva jár, S enyhét fuvalja rád. Kunyhó fölött pacsirta dali, Mely pompa, fényt kerül, Természet!, édes hüvödön Csak pásztorod derül! Hangolhatod, bárd!, lantodat A csarnokokba’ fenn. . . Én sípomon trillázgatok A hús csalitba’ fenn. Bár táncainkat megvetik Ott fönn a rang, a gőg : De termeikben, kis tubám, Boldogabbak-e ők ? Bevallja nyíltan pásztorod, Hogy értted ég, híven, Az udvaronc szebben beszél, De hűbb-e, mint szivem ? Képezze hát friss vad virág E szűz kebel diszét, A lady keblén gyöngy tüzel — Várjon belül is ég ? Ábrányi Emil. \/r Előfizetési fóliást az oku­rtceil­eri mevekre­­ nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ cimü gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyirónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ cimü novellájával. A fordítások, tárcák és hirek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. A „J a k­­­i­” (Természethistóriai rajz). Jókai Mórtól. (Vége). Hanem aztán, a­mint a régi színház órája üti a tizenkettőt, a „Jakli“ félbeszakítja a társalgást, re­­kommendálja magát, s házakon, kerteken és d­igno­­nokon keresztül röpül egyenesen haza, s szörnyen perlekedik a szakácsnővel, ha még nem kész az ebéd. Különben „Jakli“ igen mértékletes egyéniség. Eszik húst, galuskát, de soha sem annyit, a­mennyit kap. Felét a kapottnak megtakarítja szőkébb idők­­re. Kikeres olyan szögleteket a környékben, a­hol keresményét bizton elrejtheti, pamlagtámlákat és függönyráncokat. Ha vendég van a háznál, annak a zsebeit okvetlenül ellátja félretett darab húsokkal és csíkmákokkal, a vendégek aztán a rájuk bízottal gálábul odább állnak. Egyszer megsejti a küszöbben alvó nagy newfoundlandi kutyát, a­mint éppen egy­­ darab sültmaradvány hováhelyezésén töprenkedik.­­ Gondolja magában: ez olyan úr, ki ezzel a cikkel en í­gros foglalkozik, tehát bizalmat érdemel, s a­mint­­ az alvó lábai messze el vannak nyújtva, odadugja­­ annak az ujjai közé megtakarított keresményét, s azzal, mint ki vagyonát legjobban fektette be, odább táncol. A newfoundlandi felébred, megérzi a tenyeré­be került fidei commissumot, legkisebb lelk­iismeret­­mardosás nélkül bekeblezi azt, és alszik tovább. Mi­kor aztán visszajön a „Jakli“ s keresi a bankár te­nyerébe letett hitbizományt s nem találja ott többé, akkor olyan furcsa képet csinál hozzá, mint valami aktionárius, a­kinek azt mondják, hogy se dividenda, se kapitális ! E perctől fogva a „Jakli“ kutyagyű­­lölő, a­hol egyet megkaphat, könnyebb a lelkének, ha megcibálhatja a farkát s e­gásokon kedélyben többé semmit sem rejt el a háznál, hanem elviszi a megtakarítottat az Ecsy-kertbe, s ott dugja el vala­hol hallgatag káposztalevelek közé. Pedig a „Jakli“ nagy acquisitor. A régi világ­ban úgy hínák, hogy tolvaj , hanem az actienschwin­­del korszakában úgy híják, hogy acquisitor. S ebből fog mindjárt kiderülni, hogy tizenkettőig el tud szám­lálni (nem pedig a föntemlített tizenkét órakor pon­tosan megjelenésből, mint talán többen tévesen hitték). A „Jakli“-ban egy nagy szabó veszett el! Egy második Wellisch Adolf (Kristóf-tér Nr. 1., I. Stock). Nincs gyűszű, cérna, varrótű biztosságban miatta egész Balaton-Füreden és ezer lépésnyi kerületben. Egy hét alatt tizenkét eset­ben rendőrileg följelentve, miszerint a „Jakli“ gyanútlanul varrogató hölgyek oldala mellől az egy percre letett gyírszűt orozva fölkapta s a levegőkön keresztül elvitte. Ugyaneny­­nyi kárpótlási pörnek nézek én eléje. A másik hét alatt tizenkét varrótűnek hasonló kriminális úton el­tulajdonítása háborította föl a közcsendet Balaton- Füreden, a nélkül, hogy a rendőrségnek sikerült vol­na fölfedezni, hova tűntek el az elorzott kincsek ? A nyugtalanított közönség már ifjabb Ráday Gedeont kezdte emlegetni. Most meg már kilenc különböző panaszos jelentkezik nálam, hogy ugyanannyi fonat cérnáját rabolta el a „Jakli.“ „Csak várjanak, tisz­telt úrhölgyeim, még három van hátra; a „Jakli“ ti­zenkettőig tud számlálni, annyi gyászüt, annyi tűt szerzett be, annyi cérna kell még hozzá.“ Aztán meg fogja nyitni az établissement-t. Ollóra nincs szüksége, az van neki a feje elején, olyan hatalmas, hogy a­kit megcsíp vele, sírva fakad. Ebéd után, mi­kor a hírlapok megjönnek, rendesen ő igen érde­keltnek látszik általuk. Különös szenvedélye a „Bu­dapesti Közlöny,“ azt személyesen bontja föl; végig­nézi a legújabb kinevezéseket, s hozzáterüli néme­lyikhez az orrát; aztán megfogja a lábával s neki­akasztva az ollóját, nagyokat szab belőle, valószínű­leg mustrákat a szarkák egyenruhájához, s azokkal is röpül rejtett szabóműhelyéhez. Délután pedig sor­ba látogatja a gyümölcsáruló kofákat, s azt teszi, hogy előbb megráncigálja hátulról a fejkötőjét; mi­kor az hátranéz, akkor hirtelen keresztül oson a zsá­molya alatt, s a másik percben már röpül az elrabolt cseresznyével, körtével. És mindez a hatóságok szeme láttára történik, hogy ily rövid idő alatt háromszor tizenkét útonál­­lással és erőszakos betöréssel párosult rablási eset hivatalos megtorlás nélkül maradt, a­mi ismét a ma­gyarországi közbiztonsági viszonyok szomorú álla­potáról tanúskodik. De sokkal jobban aggaszt bennünket, kik a „ Jakli“-val közelebbi összeköttetésben állunk e fer­de irányban nyilatkozó industriális hajlamainál, azon titokszerű, mondhatni mysteriosus érzület, mely a „Jakli“ keblében a fényes tárgyak iránti hajlamai­val egyidejűleg kifejlődni törekedik. A „Jakli“ pietista! A­mint kinyitják a füredi templomot, elől megy a pap, utána megy a sekrestyés, utána megy a „Jak­li.“ A múltkor, éppen egy vasárnapi nagy mise al­kalmával, a­mint egy kegyes úrhölgy a legájtato­­sabban bólintgat az imádságos könyvébe, egyszer csak megrángatja valaki a hajfürtöt hátulról: hát ez a hamis copf mirevaló ? Az úrhölgy oda tekint s fölsikolt ijedtében, azt hiszi, maga a sátán ül a háta mögött, hosszú orrú szárnyas fenevad alakjá­ban ! A fölriasztott kétlábú hallgató szárnyra kap s felröpül a kathedrála, a­hol a pap éppen heves buzgalommal töri a poklok kapuit, a pap pofon csapja a nagy könyvvel; arra a szárnyas neophita ráröpül az orgonára s végig ugrálva annak billen­tyűin, új melódiát improvizál a prédikáció köze­­pett; a kántor, a minisztráns gyerekek elhessegetik onnan, arra nekimegy a szent szobroknak, míg vég­re nagy exorcizáció után ki tudják kergetni az ab­lakon. Ez nagy botrány volt, elismerem! Galambot festve, verebet elevenen láthattunk már a templom­ban, de szarkát soha. Tudjuk nagyon jól, hogy a szent képeken szent Antoniust a pusztában a többi ördöngös alakok között egy nagyon decolletirozott kisasszony s egy szarka is kisértik, mely utóbbi a szent férfiú előtt kiterjesztett könyvbe vagdal a bosszú orrával, melynél fogva, ha a decolletirozott kisasszonyoknak szabad is, de a szarkának nem sza­bad a templomban megjelenni, mert az sacrilegium. Annálfogva tudtára adatott az illetőknek, hogy a „Jakli“ egyházi átok alá van vetve, s ha még egy­szer a templomba be­merészkedik lépni, megfojtatik és megégettetik Ez ellen nincsen segedelem. Barátom, „Jakli,“ ha a minisztériumot megsér­tetted, a midőn egy osztálytanácsos kalapjára rárö­pültél; ha ifjabb Ráday Gedeon figyelmét magadra vontad, a midőn harmincnál több rablási eseten raj­ta­­kapattál, ezeken még tudok segíteni; de ha a szent synedrium haragját vontad magadra, nem hogy én nem tudok, de nem tud azon segíteni még Pauler Ti­vadar sem! Annálfogva nincs más mód, mint praeservatív módszerekhez nyúlni. Úgy teszünk vele, mint Mileticscsel, hogy se magában, se másban kárt ne tehessen, a mise alatt kalitkába csukjuk. S mikor aztán vasárnap délelőtt a fürdőt ven­dégek kérdezik egymástól a kútnál: — Hogy méltóztatott aludni ? — Meg tetszik-e ma fürödni a Balatonban ? — Lesz-e ma tánc a szá­jában? A negyedik kér­dés az, hogy: „Hát a „Jak­li“ vájjon hol van ?“ — Az be van csukva. — Miért van becsukva ? — Hogy templomba ne mehessen. A miért aztán, délben szabadon bocsáttatván, azzal kárpótolja magát, hogy este haza sem jön, ha­nem egész éjjel nézi a jegenyefáról, hogy isznak az emberek? Azt hiszi szarka észszel, hogy ez is a va­sárnapi isteni­ tisztelethez tartozik. A­hogy előre megjósolom, hogy egy roszul kez­dett életpályának előbb-utóbb rész vége lesz, ime, beteljesült. Egy este a „Jakli“-t félholtan hozzák haza izgalmas kertészlegények. Valaki leütötte. Né­melyek azt mondták, hogy a szabólegények konspi­­ráltak ellene s közköltségen föfözték le, mikor ép­pen cérnát akart lopni; mások az ultramontánokat vádolták a hoszúállásért. A „Jakli“-ra nézve pedig tökéletesen mindegy volt az, akár sociális, akár val­lási, akár politikai mozgalomnak esett áldozatal, elég az hozzá, hogy nem tudta mozdítani se szárnyát, se lábát, csak félrehajtotta a fejét, behúnyta a szemeit és egészen halálnak vált. — No te szegény „Jakli,“ — mondom neki, mi- *) E dal a „Pásztordalok“ egyik darabja, melyre­­ Beethoven irt zenét. j

Next