Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-11 / 233. szám
megtekintik. A költő szobáját máig is megmutatják ott még öreg emberek, kik valaha kis tanítványai voltak s igen szerették őt. Mennyi költeményt készitet ottan, sétálva a kert fái közt. Egy vén bodzafa meg van ma is, mely alatt üldögélni szeretett, gyakran fuvolán vagy sípon játszva el dalait. E sípot most a főiskola múzeumában őrzik, mint ereklyét. De a legbecsesb ereklyék, melyek tőle megmaradtak, nagy mennyiségű munkái. Kevés idő és sok szenvedés lévén osztályrésze, bámulni lehet termékenységét. Sokat és sokfélét irt. Értette a patkósz és humor nyelvét. Irt érzékenyy és anacreoni dalokat, alkalmi verseket és ódákat, didaktikai költeményeket és csipős tréfákat, továbbá furcsa eposzt („Dorottya“), vígjátékokat, prózaműveket, fordításokat, stb. Szerette a szépet, igazat. Jártas volt az olasz, francia és német nyelvekben, a természettudományokban, történelemben, stb. A tartalomban gazdag és változatos, a nyelvnek és formáknak ura. Néha dévaj és kicsapongó, de akkor is mindig eredeti. Bár nem szabadíthatá föl magát egészen a mythológiai divattól, de egyszersmind a magyaros, népies költészetnek is úttörője jön. Maga írá, hogy ő „amphibius.“ Dolgozott görög mértékben és kadenciákkal, és — mint könyveihez irt előszavai mutatják — mindig öntudatosan, gondolkozva dolgozott. Az, amit benne nyerseségnek tartottak, nagyobbára körmönfontság; s az, amit „a népies iskola salakjaidnak neveztek, valódi eredetiség, melylyel a nemzeti irányban fejlődő költészetre legsikeresebben hatott. Hogy dalai menynyire útat találtak a szivekhez , mutatja az is, hogy nem egyre dallamokat csináltak s énekelték sokáig. „A tihanyi echóhoz,“ „A reményhez“ („Földiekkel játszó égi tünemény“), „Az utósó szerencsétlenség“ („Zokoghat még egy betücskét“) érzékeny dallamokat kaptak; az „Este jött a parancsolat“ s a „Csikóbőrös kulacs“ pedig népies nóták lettek, melyeket sokan tudnak ma is. „A pillangóhoz“ című ódához (melyet Kazinczy annyira szeretett) maga Haydn szerzett zenét. Halála után Cserei Farkas erdélyi előkelő úrban támadt először a gondolat, hogy az eredeti költő sírjára emléket állítsanak. Kazinczy, Cserei lelkes barátja, fölkarolta ez eszmét, mert „az az ifjú, — úgy mond, — kit a halál dicsőségének fele útjában kapott ki közülünk, minden emberiségei mellett is érdemes arra, hogy emlékezetét megtartsuk, s mivelhogy neki, kinek gyönyörködve hallgatónk zengéseit, míg élt, kenyeret nem adtunk, adjunk most, midőn már nem él, követ.“ Ki is tervezte az emléket, valamint műveinek kiadását, de a fölirat és kiadás fölött a debreceniekkel polémiába keveredvén, kedvét veszité. De Csokonai azért nem maradt emlék nélkül. A hatvan-utcai sírkertben 1836 óta Debrecen és Nagy-Várad adakozásából háromezer forintba került vasgúla áll sírján, a költő e soraival: „A múzsának szózatja a sírt is megrázkódtatja s életet lehel belé.“ A főiskola könyvtárában mellszobra van, melyet egykor a Thorwaldsen római műtermében Ferenczy készite, s a József nádor ajándéka. Ma pedig az emlékkertben ama szép ércszobrát leplezik le, melyet Izsó mintázott s a müncheni kir. öntöde készite el, s mely a talapzattal vagy tizenkétezer forintba kerül, s ezt mind Debrecen adta (s részben adja még) össze. Különös tisztelettel kell ez alkalommal megemlékeznünk a debreceni emlékkert-társulatról, mely lelkes polgárok által 1861 szeptember 15-kén alakult, s két emlékkertet alapita, hol a dicsők szobrai fognak helyet foglalni, buzdításul az ivadéknak s emlékéül a mai Debrecen emelkedett törekvéseinek. A Csokonai-szobrot is e nemes szellemű társulat emeli, serkentő példát adva más városoknak is, s midőn ez emléket a mai napon ünneplő tömeg seregli körül, köztük küldötteiben az akadémia és Kisfaludy Társaság, s midőn a régi költő emlékét egy derék utódja, Szász Károly koszorúzott dicsdalban zengi, eszünkbe jut az ő jóslata: „Lesz még az a kor, melybe’ felettem is Egy biv magyarnak lantja zokogni fog.“ E kor rég eljött, de a lant nem csak zokog, hanem dicsőit és örömet énekel: örömét annak, hogy egy magyar város igy ünnepli drága szülöttjét, mint a korosabbaké, s ez okból hajlékonyabbak; hamarább simálnak egymáshoz, a boszúságra s elkeseredésre szolgáló alkalmak már ez által is elháríttatnak. S habár a család gondozására megkívántató bölcseséggel az ifjak még nem rendelkezhetnek, az nem baj, hiszen ott vannak az ifjú pár szülei, kik e hiányt tanácsaikkal bőségesen pótolják. A korai házasságok az ifjúságot a rendes és hasznos életre hamarább képesítik ; ez által hihetőleg elég szerencsések sok olyan csapást s ismeretséget elkerülhetni, melyek által egésségi szervezetük, jó hírnevük, becsületük, vagy éppen mind a kettő is sérülést szenvedhetett volna. Vannak kivételes egyéneknek is kivételes körülményei, melyek némely esetekben a korai házasság elhalasztását ajánlatossá teszik; de átalán véve az áll, hogy midőn a természet testünket eléggé elkészítette reá s a házasságra vágyat érzünk, az annak a jele, hogy e hivatásunk betöltésére a természet méltónak ítélt. A késői házasságokat igen gyakran kísérik azok a nehézségek, hogy a szülőknek hiányzik a biztos kilátás: gyermekeik nevelését bevégezve láthatni. A spanyol példabeszéd azt mondja: „A késő házasságból származó gyermekek kora árvák.“ Szomorú elmélkedés azokra, kiket ez a sors érhet! Itt nálunk, Amerikában, a házasságok rendesen az élet hajnalában kezdődnek; gyermekeink neveltetése s a világba való elhelyezése az élet delén történik; s midőn munkánkat bevégeztük, nyugalmas vidám délutánt és estalkonyt szerzünk magunknak. E korai házasságok által több gyermekkel vagyunk megáldva; a természet törvényét követve, minálunk bevett szokás, hogy minden anya maga táplálja és ápolja saját csecsemőjét, s ebből az következik, hogy többet lehet fölnevelni. A mi hirtelen való népesedésünk, melyhez hasonlót Európa nem mutathat föl, ennek a következménye. Örülök, hogy megházasodott, fogadja legőszintébb szerencsekívánatomat! Most lépett ön arra az útra, hogy hasznos polgár lehessen. Megmenekült a magányos nőtlen élet természetellenes állapotától, mely rideg élet sok olyannak is sorsa, kik soha sem akarták azt, de állapotuk megváltoztatását addig húzták-halasztották, míg elvégre úgy találták, hogy már késő,s halogatásuk méltó büntetése, hogy egész életüket olyan sajnos helyzetben élik le, mely az ember értékét nagyban kevesbíti. Egy ócska könyv, becse nem attól az aránytól függ, a micsoda helyet a polcon elfoglal ; hát még egy ollónak a hányt-vetett fejéről mit gondol ön? semmit sem lehet vele elvágni; legfölebb valami vágódeszkát vagy lapitot kaparhatnak meg vele. Kérem, adja által menyasszonyának az én legszívesebb jókivánatomat s üdvözletemet. Öreg s elnehezedett ember vagyok, ennek tulajdonítják, hogy nem személyesen adtam azokat által. Az öreg ember előjogát, mely megengedi, hogy ifjabb barátainak jó tanácsokkal szolgáljon, nem fogom sokat használni. Tisztelettel bánjék nejével, ez által nem csak neje, hanem mindazok tiszteletét megnyeri, kik ezt szemlélik. Kisebbítő vagy megvető kifejezést nejével szemben még tréfából se használjon soha, mert az ízetlen, boszantó tréfák gyakori alkalmazása komoly haraggal végződhetik. Hivatalában legyen szorgalmatos, s ez által képzett lesz ; legyen munkás és takarékos, ez által gazdag lesz; legyen józan életű és mértékletes, s egésséges ,lesz; legyen erényes mindenben, s boldog lesz-És végre is, ilyszerű magaviselet mellett a legkedvezőbb kilátása van. Isten tartsa meg mindkettőjüket! Szerető barátjuk: Franklin. Közli: Sámi Lászlóné. A korai házasságokról. (Franklin egy levele). Kedves Jankó! Ön azon óhajtását fejezte ki, hogy a korai házasságokról mondjam el önnek az én részrehajlatlan nézeteimet, feleletül némileg ama számtalan ellenvetésekre, melyekkel saját házasságát oly tömérdeken megtámadták. Emlékezhetik ön, hogy midőn e tárgyról értekeztünk, a mind a két részről való ifjúság ellen semmi ellenvetésem sem volt. A tapasztalataim körébe eső házasságokról ítélve, valóban úgy találom, hogy a koraiaknak több kilátásuk van a boldogságra. Az ifjak véralkata, kedélye és szokásaik még nem szilárdultak meg annyira, 1067 Fővárosi hírek. * Desjardins tanár, ki tegnap tarta érdekes fölolvasását hazánk legrégibb történeteiről, folyvást a múzeum régiségtárában tölti idejét s rajzolja az érdekes tárgyakat. „Úgy érzem itt magamat, —mondá egy írótársunknak, — mintha e kor történetét előttem látnám lezajlani, annyira beszélek e rideg kövek. S ha e munkámnak (a régiségek másolatára mutatva) nem is lesz más érdeme, csak az, hogy a világ megismeri, minő kincse van a magyaroknak, fáradságom meg lesz jutalmazva.“ * „Tartuffe“ hétfői előadásának ismét volt egy új érdeke: Orgont, az elámított együgyü Orgont Szerdahelyi Kálmán játszotta, és pedig jó sikerrel. Látszott, hogy jól érti e szerepet s megvannak hozzá szükséges eszközei. Mindjárt az első jelenetben, midőn Dorina lenézőleg szól a színes, falánk, parancsolgató Tartuffe-ről, s Orgon — ahelyett, hogy föllázadna — mindig csak azt feleli rá: „istenadta,“ kitűnt, hogy egy részleteiben gonddal kidolgozott alakot fogunk látni. E feleleteket igen jól színezve, változatosan, fokozva adta elő. Eltalálta továbbá a jellem alaphangját: a jámbor bonhomiát mely a hiszékenység forrása. Midőn leányát kapacitálta, hogy mily jó dolga lesz, ha Tartuffe-höz megy nőül; s midőn méltatlankodott, megharagudott, felbőszült fiaki Tartuffe-öt vádoló, ennek alázatoskodására rá pedig egészen elérzékenyült és még jobban hitt, e két mozzanatot különösen szépen játszó. Nagy előnyére van Szerdahelyinek, hogy nála a beszéd gyorsaságát és értelmességét senki sem tudja jobban párosítani színpadunkon. Tisztán, jól súlyozva, szabatosan beszél s egyetlen szó sem vész el nála. Mozgása kevésbé szabatos, s mihelyt öregesebb szerepet játszik, gépiesen mozgatja fejét s oldalt himbálva jár. Meg akarjuk jegyezni e nála gyakran visszatetsző modort különösen most, midőn a jövő szerdán magát Tartuffe-öt fogjuk tőle látni, melynek ábrázolásában különösen sok gondot kell fordítani a mozgásra is. Orgon sikere után igen kiváncsiak vagyunk e nagyobb jellemszerepére is. A közönség ezúttal többször megtapsolta és kihívta. Az előadás többi részéről csak annyit jegyzünk meg, hogy Benedek játékán látszott az ismétlések hibaigazítása, és hogy a gyönyörű szerelmi versengést Helvey Laura k. a. és Nagy Imre most sokkal több élettel s élénkebb hatással játszák. * Az akadémia hétfői ülésén Horváth Mihály elnökölt, jelentve, hogy Rónay Jácint egy évre a trónörökös mellé hivatván, az osztálytitkári teendőket addig Frankl Vilmos fogja vezetni. Ugyanő tartott most székfoglalót is, Pázmány Péter 1632-diki római küldetéséről. Ildik Ferdinand a harminc éves háború alatt azt akarta kieszközölni a szent széknél, hogy onnan a háború folytatására segélyt nyerjen; hogy a szent szék a francia udvarnál vigye ki, miképp a svéd királyt ne segítse a legkatholikusabb fejdelem; végre, hogy a szent szék is rajta legyen a kath. fejdelmek szövetségén a protestantismus elnyomására. E küldetésre vállalkozott Pázmány, kit Rómában mint főpapot, nagy fénynyel fogadtak, de erélyes sürgetéseire csak kitérő feleleteket kapott, úgy hogy — a szentszék habozó politikája miatt megharagudva — május 11-kén elhagyta Rómát, mielőtt a tiszteletére tervezett bibornoki ünnepély végbement volna. Ez értekezés után Thaly Kálmán jelenté, hogy a gróf Erdődy István vörösvári levéltárából való I Rákóczi féle okmánykötegeket már augusztusban lemásolták az akadémia számára, de hzott onnan ismét negyven köteget, telve a legérdekesb adatok -kal. Van egy irat Rákóczi Ferenc ifjúságáról is, melyből látszik, hogy a fiatal herceg magyaros gondolkozása sok bajt okozott a bécsi németeknek; a magyar ruhát is csak nehezen tudták levetetni vele, s midőn grófnak szólitgaták,igy fakadt ki: „Nem tudom, miért neveznek engem Bécsben grófnak, holott Munkácson engem grófok szolgáltak.“ Van egy okmánya is, melyben Vidik Károly császár 1723-ban Rákóczi fejdelem fiának, Györgynek, két szicíliai falut adományoz kárpótlásul, ha hónától végképp távol marad s a comes de Giunchi nevet veszi föl, s miután Olaszországban most is vannak, kik magukat a Rákócziak ivadékainak tartják, Thaly Kálmán ajánlja, hogy Óváry Lipótot kérjék föl ez ügy nyomozására. Az érdekes ülésen Lónyai Menyhért is jelen volt. A mai Csokonai-ünnepélyre tegnap reggel utaztak el a pesti vendégek: az akadémia, Kisfaludy Társaság s más egyletek küldöttei. A képzőművészeti társulat Székely Bertalant és Ligeti Antalt kérte föl képviselésére. Laptudósítók is számosan mentek. A „Fővárosi Lapok“ számára egyik társszerkesztő fog küldeni tudósítást. * A régi német színház telkét a ki megveszi, kötelezve lesz, hogy azon az építést a jövő évi ápril elsején megkezdi s legföjebb 1873 október végéig befejezi. Mondják, hogy a nagy kikiáltási ár dacára is valódi hajráverseny lesz az árverésen. * Jinlapok. A Halász István által kiadott „Eötvös“ emlékkép igen csinos, s alkalmas faldiszül szolgálhat. Oszloptalapon áll Eötvös mellszobra, alól két siró, fölötte koszorúval lebegő két nemző. Alól nyitott könyvek is feküsznek, Eötvös munkáinak címeivel. E szoborképet egész cyklus rajz foglalja körül, Pannónia, Klió és Apolló alakjai, az 1848- diki és 67-diki miniszterek, az ercsi-i kápolna, az akadémia homlokzata, az országház terme, a ravatal s a „Megfagyott gyermek“ illusztrációja. Hátterül Budapest látképe szolgál. Az egész összeállítás gondos, s Halásznál (nagykereszt-utca 3-dik sz. a.) két forintért kapható. — Ifj. Marasztoni József pedig „A magyar jogászok arcképcsarnoka“-t rajzolá és adta ki harmincnyolc arcképpel. Némelyik jól el van találva, de,a rajzban nincs sok erő, a nyomás pedig bágyadt. Ara öt frt. * Szitányi íz.(Jóri, mint a régibb népszínházi bizottság elnökét fölhívta a „M. Újság,“ hogy adna számot arról, mit tett e bizottság harmadfél év óta? Szitányi Izidor azt feleli, hogy a pesti népszínház neki is kedvenc eszméje lévén, a kisebb bizottság elnökségét az első szervezkedés idejére s az aláírások