Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)

1871-10-14 / 236. szám

236-dik sz. Szombat, október 14. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre 7 ft 1kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ...................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési forrást az oBirtcellei évtepetire nem küldtünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles irók közreműködésével. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Vadnai Károly, szerkesztő. Egy fiatal hölgy elbeszélése. Irta : Kovács Pál. (Folytatás). Kábultságom s ezen merev, görcsös állapot igen soká tarthatott, mert már tizet ütött az óra, midőn abból fölocsúdva, ismét életre kezdék jőni. Első pillantásom Berkényire esett, ki beteges jó nagyanyám s Vilma között beteg ágyam mellett ült, s most is üteremet kémlelve, jobbomat jobbjában tartá. E jelenet magyarázhatlan volt előttem, de igen jótékonyan, üditőleg hatott egész lényemre. Most már látok, hallok mindent, de a különféle érzelmek özöne alatt nyelvem még béna volt, szólni nem valók képes. A mint légzésem s üterem rendes működésbe kezdének jőni, Berkényi fölállt s azt mondá Vilmának : — Jelenlétem most már fölösleges, a leghűbb ápoló kezekre bízva, elhagyhatom betegemet. Méltóztassék rendeleteim szerint cselekedni, holnap jókor ismét látandom önöket. Ezzel búcsút von, s mi hárman maradunk a szobában. Szegény jó nagyanyám, maga is ágyban fekvő, átvánszorva mégis szeretett unokája mellé virrasztani. Csak midőn Vilma biztositá őt, hogy most már veszélytől tartani nem lehet s ő egész éjen át mellettem maradand, vándorla ismét vissza saját ágyába, ijedtségét kipihenni. Most hát egyedül valók Vilmával, ki annyi részvétet, annyi szeretetet tanúsita irántam ma. Midőn szólhatok, első kérdésem volt: hogyan jött ide Berkényi? S ő elmondá, hogy én az este az ő beszéde alatt, egészen váratlanul, ájultan rogytam ölébe, ágyamba eszméletlenül vivének, s mivel itt az orvosi segély halaszthatlan volt, nagyanyám orvosa pedig nem jöhete, ő egyenesen Berkényi után küldött s a „maga nevében“ kéreté őt hozzám. A sors is úgy akará, — végzé szavait Vilma, — hogy összejöjjetek. — Összejöjjünk, — sohajtám én, — hogy elváljunk egymástól örökre! — No már micsoda beszéd ez megint ? — dorgála jószivűleg Vilma. — Hisz elmondom elébb, hogy akadály többé nem forog fönn. De téged, jó Ilonkám, úgy elbódita az érzelem, szived annyira elfogult, hogy tán nem is értél már engemet ? — Sőt az volt bajom, hogy igen is megértélek. Elbeszélésed által egy borzasztó fölfedezésre jövök, kedves Vilmám, melyre csak gondolnom is iszonyú. Vilma oly szemeket vete reám, mintha kétkednék elmém épségén. Megijedt, hogy ismét önkívületbe jövök, s felelet helyett az orvostól rendelt csöppekkel kinála meg. — Hagyd el, édes Vilmám! — biztatom őt,észrevévén aggodalmait. — Átzajlott e második és erősebb vihar is lelkemen, anélkül, hogy nagyobb testi bajt okozott volna. Erős természetem van nekem, de látom, hogy erre szükségem is leend még többször az életben. Azért szembe is merek nézni a bajjal, mely fenyeget, s minden erőmet megfeszítem annak eltávolítására. — Most közlöm Vilmával borzasztó sejtelmemet, melyet az ő elbeszélése keblemben fölébreszte, s mely nem volt más, mint hogy azon koros, jómódú falusi úr, ki most a könnyelmű Deliné veszedelmes hálójába került, saját atyám. Vilmára is megdöbbentő hatása volt közleményemnek, melynek élét azzal akará kissé tompítani, hogy előttem kételyt szinte, melynek azonban erősebb, meggyőzőbb kifejezést maga sem tudott adni, mint ezt: — Talán tévedésben vagy ? Bizonyára csalatkozol, kedves Ilon. De engem e könnyedén odavetett pár szó meg nem nyugtatható. Mert azonkívül, hogy e végzetes hittel rögtön s önkénytelenül egész lényem eltelt, szomorú, de cáfolhatlan bizonyítványaim valának; atyámnak egészen átváltozott külseje, igen gyakori megjelenése városunkban, új négyes fogata, melyre különben szüksége nem vala, de különösen az, hogy engem most egyszerre minden áron férjhez adni kívánt. Mi célja is lehetett ebben más, mint az, hogy ha netán nagyanyám halála még hajadonul érne, a felnőtt leány útjában ne legyen hona a fiatal mostohának? Fájdalom, világos jön előttem e szerint minden, s keblem leirhatlan fájdalmak martaléka jön. — E boldogtalan házasságot, melyből egész családunkra végveszedelem hárul, minden áron meg kell akadályoznom! —mondám határozottan, könyüktől ázott szemeimet megtörülve. — De miként? — Berkényinek nőül kell venni ez asszonyt, hogy szegény atyám megszabadulhasson tőle. És ezért nem lehetek én az övé soha. E váratlan, határozott nyilatkozatom úgy meglepte szegény Vilmát, hogy szeme-szája elállt bele, s némán, hosszan tekintve reám, csak ezt mondá: — Erre aludjunk egyet, Ilonkám ! — s különben is éjfél felé járván az idő, velem egy szobában, ruhástól, mint volt, a pamlagra dőlve, úgy tett, mintha aludt volna. Én nem aludtam semmit, bár testi erőm egészen visszatért ismét. Folyvást azon töprengtem : miként akadályozhassam meg atyám szerencsétlen házasságát ? De akármennyit töröm ezen fejemet, más utat nem lelek, mint azt, hogy Berkényi vegye nőül atyám menyasszonyát, s föltevém magamban, hogy ezt Berkényinek első alkalommal eléhozandom sőt erre meg is fogom kérni. „S mi lesz belőlem akkor?“, kérdem magamtól kínosan, de a válasz rögtön ott volt, az tudniillik, hogy egyéniségem tekintetbe nem jöhet ott, hol egy egész család üdve áll a kockán. Vilma reggel sem szólt nekem ezen tárgyról semmit, pedig nagyon valószínű, hogy egész éjjel és velem s e kérdéssel foglalkozott, legalább vörös, ilmatlan szemeiből ezt olvashatom ki. — Kedves Ilon, — ezzel vett tőlem most búcsút, — el ne hirtelenkedjed a dolgot! Berkényi mindárt itt lesz; én távozom, hogy nyíltan, minden feszély nélkül szólhass vele. Okosságodtól seszélyességedtől én minden jót várok. Estefelé ismét látnioglak. Elfogultságomban nem szólhatok, de intém nem, hogy minden bizonynyal s igen szívesen elvá■om őt. Berkényi csakugyan jókor reggel meglátogaott, mint súlyos beteget, s azon biztonsággal, hogy már baj nélkül találand, derült arccal lépett szobámba. Mosolyt erőltetek ajkaimra én is, s a legőszintébb zivélyességgel nyújtom jobbomat a derék orvos elé. A szokásos, mondhatnám „hivatalos“ kérdések feleletek után arcomnak fesztelen, hálás kifejezéével mondám Berkényinek: — Ön engem tegnap nagy veszélyből mentett, kedves orvos úr! (Folyt, köv.) Myrtilla (Elbeszélés). Erckmann-Chatriantól. (Vége). A kenderszár tüze mellett ülve, szép barna fi kis kezébe hajtva, órák hosszat mozdulatlan, méretlen álmodozásokba merülve, maga elé nézett. A vadludak és vadrucák csapatja, melyek végével a fakó ég alatt tova vonultak, egyik heröl a másikra, át a nagy erdőkön, mély szomóságot keltettek lelkében. Tekintetével sokáig, misze elkísérte egész a végtelenség határtalan mélyé és egyszerre fölugrott, kitárta karjait és fölkiálto — El, el kell mennem. Ah! én elmegyek! Azután sirt, feje térdei közé hanyatlott, és a ki mellette állott, szintén sirt, és mondá: — Miért sírsz, Myrtilla ? Ki bántott ? Talán faluban valaki ? Gáspár, Henrik ? Szólj, és nem riadok nekik adós. Szólj, oh ! szólj ! — Nem! — De miért sírsz hát ? — Nem tudom! — Talán a Falbergig szeretnél menni? — Nem... Az nincs elég messze. — De hová akarsz hát, Myrtilla? — Oda, oda, — mond a távol hegyek felé a tatva, — hová a madarak szállnak! Fric aztán bámész szemekkel és tátott száj állott előtte. Egy szeptemberi nap, midőn éppen az erdő szén voltak, déltájban oly rekkenő volt a hőség, s levegő oly nyugodt, csöndes, hogy kis tüzük füst a, helyett, hogy fekete oszlopban fölszállt volna, mára rakodott az elsárgult bokrokra se. A tücsöktthagyta egyhangú énekét, bogár nem zúgott, vér nem suttogott, madár nem fütyörészett. Az ökrös tehenek behúnyt szemekkel, térdüket hasuk vonva, a rét kellő közepén egy nagy tölgyfa árnyák nyugodtak, és közbe-közbe egyik vagy másik élt sült, tompa, hosszú hangon, mintha panaszkodnék. Fric először ostora kötelét akarta megfoni ezután elnyujtózkodott a fűben, kalapját szemére hóva. „Friedland“ mellette feküdt, és nagyokat ásit. Csak Myrtilla nem érzett semmit sem e tikkasz tőségből. A tűz mellett guggolva s karjait térde onva, mozdulatlan ült a nap teljes hevében, és nagykete szemeivel belenézett az erdő komor csarnokát. Az idő lassan folyt. A távolból áthangzó fa harangja delel, azután egy, azután két órát ütött, fiatal cigányleány meg sem mozdult helyéből. Irdőség, e kiszáradt hegyormok, e sziklák, e fenyősok, melyek a halom túlsó oldaláról nyúlnak fölfel nély, titokteljes gondolatokkal hálózzák körül. — Úgy van, — mondá önmagához, — én látta mindezt már ... rég . . . nagyon rég! Hirtelen, midőn meglátta, hogy Fric mélyen azik,nesz nélkül fölemelkedett és elindult. Könny is lábai alig érinték a füvet; szaladt, szaladt föl egy felé. „Friedland“ elővigyázóan utána fordítási itt úgy tett, mintha követni készülne; de azután mintegy fáradtságtól visszanyomatva, ismét elnyuszkodott. Myrtilla a gyalogszeder-bozótban, mely a falazárát köríti, eltűnt. Egy ugrással átvetette magis iszapos árkon, melynek kukája között egyetlenka kuruttyolt,és húsz perccel azután fölért a Roschareuse fokára, honnét egész Elzászt és a Vogese éklő ormait beláthatni. Azután még egyszer visszafordult, ha vájjon nei öveti-e valaki, de Fric, kalapját mélyen szemér ózva, még mindig aludt a nagy zöld rét közepett egyszintén „Friedland“ is, és az ökrök a fák alatt Messzebb a távolban látta a falut, a folyót, ,