Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)
1872-04-03 / 75. szám
75-dik sz. Szerda, április 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI lapok: IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára évnegyedenkint 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt, s az „Athenaeum“ kiadóhivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújítását, hogy mindenkinek teljes számú példányokkal szolgálhasson. A boros pohár. Elindula egy pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, aminek, Kéne abban lenni. — Itt a tej, még párolog, Szőke tehén adta. Rész egérfogó cica, Éld világod rajta. Elindul a más pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a minek, Kéne abban lenni. — Itt a szintéz ! a pohár Telik csordulásig. Szemtelen légy, lakomázz A befuladásig. Újra indult más pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a minek, Kéne abban lenni. — Itt az olaj ! merre vagy Régi jó sovány böjt, Oh szegények ünnepe, Hogy veszítsen a föld ! Ismét indult más pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, aminek, Kéne abban lenni. Drága jó víz, nincs sehol Enyhítőbb te nálad! S iszsza, iszsza, iszsza már Minden élő álat. Mégis indult egy pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a minek, Kéne abban lenni. S benne megcsillant a bor, Ember észrevette : Állatoktól igy magát Megkülönböztette. Nyalakodik a cica, A legyek lakoznak, Dőzsöl a böjt, a vizen Állatok osztoznak; De ki borral, jóval, él, Megvan méltósága. Ember ő, s ha mása nincs, Vagyon — adóssága. Erdélyi János. Hogyan ítél a világ. (Elbeszélés.) Irta : Beniczky-Bajza Lenke. I. Csinos, de egyszerűen bútorozott szobába vezetem olvasóimat, hol az asztalon égő lámpa, ernyő által födve, kétes világot hint a körülálló tárgyakra s az asztal melletti pamlagon ülő két koros nőre, kik mindketten — kézi munkával kezükben — beszélgetnek. — Igen, igen, kedves őrnagyném, — mondá az idősb, valamivel ifjabb társának, ki sietve kötött a harisnyán, mig a beszélő munkáját koronkint szomorúan ereszté ölébe s gondolkozott: — az idők eljárnak, s én e percben ha visszagondolok a lefolyt harminc évre férjhezmenetelem óta, álomnak tetszik az egész múlt, s alig birom elhinni, hogy újra egyedül állok e földön. pillanatban nemsokára Nagy könyek hulltak végig arcán. — De kedves barátnőm, — szólalt föl türelmetlenül a másik s egy pillanatra félbehagyta kötését, — hogy lehet ily szomorú eszmékkel foglalkozni akkor, midőn három derék, szép és kedves leánynyal birunk, s a két idősb, évek óta boldog nő, a legifjabb pedig tegnap tartá esküvőjét, s oly váratlan nagy parthiet csinált. — Az igaz, — mondá az előbbi nő, kit Waldner Karolinának hívtak, s egy tábornoknak volt özvegye, mialatt letörte könyeit és újra munkájához fogott, — igaz, magam is átlátom, hogy a sors iránt hálátlan vagyok s isten ellen vétkezem, ki oly atyai szeretettel gondoskodott szegény leányaim felől. Azonban ha az ember utósó gyermekétől megvál, mégis csak egyedül marad. — De hisz ez az anyák közös sorsa, kik bármint szomorkodnak is fészekből kiröpült gyermekeik után, nem óhajtanák, ha leányaik nyakukon maradnának, és végre is, édes Linám, ha az igazat megvalljuk, te nem leányaid, hanem leányod távozása fölött keseregsz, kit gyermekeid közül legjobban szerettél, és kit — köztünk legyen mondva — kissé túlságosan el is kényeztettél. — Csalódol, ha ezt hiszed, — viszontá élénken a tábornokné, — mert én gyermekeimet teljesen egyformán szeretem, de igaz, hogy Márthával legtöbbet foglalkoztam, mert a sors legkevesebb szellemi tehetséggel ajándékozta őt meg gyermekeim között, s de hiányt akartam a nevelés által kipótolni. Az özvegyné vállat vont. — Ez lásd túlság. Az oly gyönyörű leánynál, mint Mártha, senki sem keres még szellemi felsőbbséget is, s ha annyira nézünk, a legnagyobb hiányokat is elfelejthetnék nagy szépsége mellett. S végre is Márthának van annyi esze, mint legtöbb társának; s gyermekeit nem látogatja meg, akkor . . . s eleven, változó, és szeszélyes, mint egy kis ördög, s ! — Most talán kevésbbé tehetném, mint bármit ez kell a férfiaknak, kik valóban nem kincset és kor! — vágott közbe Waldnerné. — Öreg, beteges részt kivánnak a nőknél, vagyok évek óta, most pedig már egészen egyedül is. — Nem is a férfiak, hanem önmagunk miatt ! Eddig Mártha kíséretében még inkább vállalkozó szükséges az ész, miáltal mindig helyesen birunktam volna, mig most egyedül nem indulhatnék Ítélni és körünkre hatni, mert végre ha elmúlik az útnak, ' ifjúság varázsa, eszünk által még mindig birjuk le- \ —Ez nem kifogás, kedves anyám, mert bármekötni férjeinket, kik a szép anyát igen hamar meg lyikünk örömmel értte jönne, s a legnagyobb szere-A tábornokné felelni akart, de e csöngetés hangzott be az előszobából, s női hangok. — Ez Laura, — mondá az őrnagyné fölemelkedve , — s én megyek. Tudom, hogy a tegnapi esküvőre ideérkezett leányaid csak ma maradnak még Pesten, s egyedül hagylak, hogy őszintén beszélhessetek együtt. Az ajtón magas, nemes tartásu, kissé halvány fiatal nő lépett be, s a két öreg nőt tiszteletteljesen és nyájasan köszöntvén, néhány szót váltott a készülődő őrnagynéval, ki azután elhagyta a szobát. A fiatal nő letette kalapját és felső öltönyét, s anyja intésére helyet foglalt, ki levévén a lámpáról az ellenzőt, figyelmesen szemlélte leányát. E fiatal nőt nem lehetett szépnek mondani, s arcának szabálytalan vonásai az első pillanatban föltűntek, azonban nemes kifejezése, eszes szemei, és ajka körül egy leírhatatlan szelidségü mosoly, bárkit is meghódítottak volna. Barna haja gazdag fürtökben omlott vállaira, s tartásában különös nyugalom és erő volt. — Már előbb jöttem volna, kedves anyám, — kezdő kellemes althangján a fiatal nő, —■ azonban annyi végeznivalóm volt, mielőtt elutazom, hogy csak e pillanatban szakadhatok el dolgaimtól, s most eljöttem, hogy együtt töltsük az estét. Azt hiszem, Karolina is nemsokára itt lesz. — Köszönöm, kedves leányom, hogy ez estét nekem áldozzátok oly hosszú válás után, i imét oly hosszú távollét előtt, mert tudom, hogy egyhamar nem láthatlak viszont. Laura arca szomorúságot árult el. — Ha most utósó leánya férjhezmenetele után sem tesz le kedves anyám ama föltételéről, hogy szokják, míg a szellem folyton újat változatost és el nem fogyhatót bír a házas életnek nyújtani. — De hát te azt hiszed Lina, hogy a férfiak nagyon szeretik az ily szellemdús nőket, kik eszükön ravaszságukon túljárnak, s kik ha nem eszesebbek is, de mindenesetre ügyesebbek náluknál ? Én más tapasztalatokat tettem e világon. A férfi eszes és együgyű egyformán, külső bájakat keres a nőnél, s az észt vagy mellékesnek, vagy — ezt a legtöbb esetben — fölöslegesnek tartja, és terhére van, mert a csak kevéssé eszes nő a leglángeszűbb férfin is kifog játszi elméje által, mely tulajdon a férfi észből többnyire hiányzik, s én ha neked volnék, nem Mártha hanem inkább Laura fölött aggódnám, kinek — szerintem — a sors több észt adott, mint amennyire szüksége van. — Ő már hat év óta asszony, boldog és elégedett. — Az oly zárkózott jellemeknél ezt soha sem lehet bizonyosan tudni, s végre is én azt hiszem, hogy neki föl kellene hagyni szenvedélyeivel. — Az Írással ? Miért ? A tehetség bármily irányban erény, s én ebben soha sem gátolom. — Nem akarok tetteidbe avatkozni, de szerintem e szenvedélyt jobb lett volna elfojtani, hogy több ideje maradjon a háztartásra és gyermekei nevelésére, kik az írónő nélkül felnőhetnek, de nem az anya nélkül, kinek — mással lévén elfoglalva — családi hivatására nem marad ideje, tettel kisérnek; de félek, hogy nem ez az egyedüli ok, a mi visszatartja, hogy minket fölkeressen. — Talán igazad van. Meglehet, előítélet tőlem, de leányaim férjeihez nem szívesen vagyok hosszabb ideig közel. A férjek azt tartják az anyákról, hogy leányaikkal szövetkezve, hibáikat keresik és találják föl, s én mente akarván maradni a gyanúsítástól, lemondok arról az élvezetről, hogy gyermekeimet házi körükben lássam. — Bocsásson meg kedves anyám, de ez természet elleni balvélemény, a melyben az a legszomoritóbb, hogy minket foszt meg jelenlététől, s leányai soha sem részesülnek ama szerencsében, hogy mint háziasszony, nő és anya mutathassák be magukat. A tábornokné hallgatott; eszébe jutottak az őrnagyné szavai s habozni látszott ama kérdés fölött, mit szivének jól esett volna kimondani. — Es te valóban kívánnád magadat e három oldalról bemutatni nekem, és hiszed, hogy hivatásodat mint nő, anya és háziasszony betöltöd ? A natal nő meglepetve függesztő anyjára szemeit : — E kötelességek betöltése nélkül nem tudnék élni. Az öreg nőnek enyhítő sóhaj hagyta el keblét* (Folyt. köv.)