Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-16 / 111. szám
meke, nem az anyjuké és a többi. „De nem is tűröm tovább — szokta befejezni dorgatóriumait, — hogy házamhoz járjon, mert családi boldogságomat teszi tönkre. Önnek is, nevelő úr, legyen annyi belátása és mérsékelje inkább, ahelyett hogy hibáit legyezgetné. Térítse eszére, mondja meg neki, hogy ki és micsoda ő, őszintén. A szerencsétlen embereket sajnálom : ezt a vén asszonyt is tűrtem, ameddig tűrhettem , de a mérték csordultig telt, s ami még felülcsap rajta, annak ő iszsza meg a levét! (Folyt, köv.) Miért maradt a Bullfrog, Glieesemann és Co. cég könyvvezetője agglegény. (Elbeszélés az amerikai német életből.) Tittmann Eduárdtól. Sokan nem olvassák el az elbeszéléseket, ha a végkifejlést előre megtudják, az író pedig azt akarja, hogy olvassák. Ezek kedvéért szabadságot veszek magamnak a címet illetőleg megjegyezni, hogy ennél az elbeszélésnél nem az a fődolog, hogy egy könyvvezető agglegény maradt, hanem sokkal inkább, hogy miért maradt az, és ezt az elbeszélésnek éppen csak a végén lehet megtudni. Továbbá kimélytelenség lenne részemről olyan eseményeket hozni nyilvánosságra, amelyeket bizalmas körben közöltek velem, ha nem lennének számos Bullfroggok és Cheesemannok a kereskedők között, és ha az én könyvvezetőmnek nem Meyer lenne a neve. Tessék csak az én Mayeremet kikeresni ama számtalan Meyerek közül, kik az Egyesült Államokban élnek, mintha például egyedül annak a városnak, melyben írok, cím -mutató naptárában nem lenne négyszázöt egyén, akik ugyan nem mind könyvvezetők, de mégis, az irásmodor különféleségét tekintetbe nem véve, mindannyian Meyerek ! Ezeket" előre bocsátva, hozzáfogok az elbeszéléshez, vagyis inkább még nem az elbeszéléshez, hanem csak a bevezetéshez, ami azonban tökéletesen szükséges. Karácsony estét ünnepeltünk és a karácsony estéjén támadó érzelmek fájó honvágygyal vegyülnek, ha az ember külföldön tartózkodik, és szíve helyén van, és valamint otthon ez estén borhoz látunk, hogy örömünket növeljük, ugyanazt tettük itt is, hogy azt előidézzük. Legalább honi bort ittunk, ha honi levegőt nem szíhattunk magunkba. Csak kevesen voltunk együtt és közöttünk volt Meyer is. Ő már természeténél fogva komoly és szótalan volt, ha csak éppen oly tárgyat nem hoztunk szóba, mely őt különösen érdekelte. Rendesen rosz hangulatban volt. Természetesen olyan ember is volt ő, mint akit a közönséges életben szerencsétlen flótásnak neveznek. Már földi pályafutásának kora hajnalán minden elképzelhető iskolai szerencsétlenség érte; verés, kényszermunka, karcer és a többi ; mindezek ugyan másokon is épp úgy megtörténhettek volna, ha az iskolákban egyátalában menynyei igazságszolgáltatás léteznék. Nem volt jobb dolga az egyetemen sem. Ha párbajt vívott vagy segédeskedett, csaknem bizonyos lehetett felől, hogy a pedellusok neszét veszik és az egész társaságot, kik Zuveinauendorfban vagy Aaschwitzban a legártatlanabb módon mulatták magukat, hatalmukba kerítik. S miután két ízben „consilium abeundit“ kapott, midőn ez vagy ehhez hasonló szerencsétlenség harmadszor történt rajta, harmadszor is kiutasíttatott az egyetemből és ez egyszer véglegesen. A mi Meyerünk Amerikába ment és különféle bolyongások után a Bullfrog, Cheeseman és Comp. házba jutott, ahol szorgalma és ismeretei nemsokára nélkülözhetetlenekké váltak. Állomását csak a legutóbbi háborúban hagyta el, hogy katonának csapjon föl; minthogy azonban egy veszélyes seb miatt — hogy Meyernek, ha már egyszer háborúba ment, meg kellett sebesülnie, az magától értetik — kényszerítve volt zászlóalját elhagyni, ismét megkapta régi helyét, még pedig kedvezőbb feltételek mellett, mint azelőtt. Azoknak közlésére, melyeket ma tett előttünk és a melyek a következő elbeszélés tárgyát képezik, egy barátilag felvett ingerkedés adott alkalmat. Ed, — kezdő Meyer — mindig e németekkel tartottam, mióta szerencsétlen csillagzatom Amerikába vezetett. Ez természetesen nem ütött ki mindig előnyömre és ezt nagyon jól tudtam. Hanem cipészeim és szabóim azért mégis mindig németek voltak, és amint ezek által ruháztattam magamat, épp úgy számos éven át Kümmelmann Friderika asszonynál kosztoltam, akinek ebédlője még most is a harmadik utcában van. Kümmelmannéról és konyhájáról azonban csak dicsérőleg szólhatok. Levesei erőteljesek, sültjei kifogástalanok, főzelékei, salátái és kalácsai felülmúlhatlanok voltak. Különösen midőn (természetesen nem minden fáradság nélkül) sikerült őt ama meggyőződésre terítenem, hogy a kávénál kevésbbé kell a mennyiséget, mint inkább a minőséget tekintetbe venni; ekkor már éppenséggel semmi kívánni valóm sem maradt hátra. E szerint tehát, aminthogy átalában a szokás embere vagyok, már három éve ettem a jó Kümmelmann Friderika asszony asztalánál, anélkül, hogy annak házában valami különösen figyelemre méltó tűnt volna fel előttem. Az egész asztali társaság, amely többnyire magamféle fiatalabb emberekből állt, velem együtt úgy cselekedett, mint ahol mindent, tehát az érést is üzletszerűleg végzik, azaz a meghatározott órában pontosan megjelentünk, lehetőleg rövid idő alatt minél többet törekedtünk ledolgozni és a mellett keveset vagy éppen semmit sem beszéltünk. Mindez azonban egyszerre megváltozott. Egy este kissé későn mentem vacsorára. Már az asztalnál ültek, midőn én beléptem. Azonnal egy új vendégen akadt meg pillantásom, aki Kümmelmann asszony mellett ült, az én helyemmel éppen szemközt. Egy új vendég magában véve éppen nem valami rendkívüliség, mert egy nagy városban gyakran elmarad az egyik, s jön helyette a másik Rendkívüli volt azonban az, hogy az új asztaltárs nő, mégpedig egy csodaszép kedves tizennyolc éves lányka volt. A szegény gyermek, ugy látszott, hogy kellemetlenül érze magát ennyi fiatal ember között, akik közül egy sem mulasztotta el őt többé vagy kevésbbé megbámulni s amint én köszöntve leültem, ő igen zavarodottan nézett le az előtte lévő tányérra, mialatt kis, hófehér keze, a csinosan tartott villával egy atomnyi harapást tett szájába, amely még a falatozás dacára is elragadó volt. „Unokahúgom Emilia! Tayettevilleből jött látogatásomra, — szólt Kümmelmann asszony, és ha én hirtelenében azt válaszoltam, miszerint szerfölött örvendek a kisasszonynyal valós ismeretségnek, ez több volt mint puszta szófia. Meg is kaptam jutalmamat azonnal egy bók — és egy rövid, de barátságos pillantásban, amelynél észrevettem, hogy sötét szempillái alatt, amelyek oly igen tetszettek nekem, egy pár sötétkék szem rejlik, amelyek talán még jobban tetszettek. Őt nem is hívták Kümmelmannak, hanem egy más, sokkal kellemesebb hangzó vezetékneve volt, de ezt elhallgatom. (Folyt. köv.) A Cid-románcok. .. (B. G.) „Valamely nemzet költészete ama nemzet története. „ E szavakat Lope de Vega a spanyol költészetre vonatkozólag mondta, s valóban nem is illik az egy nemzet költészetére sem annyira, mint a spanyoléra. Ha ugyanis az ibériai félsziget történelme valamely véletlen eset következtében megsemmisülne, de a költészete különösen románc-költészete fenmaradna, Spanyolország történetét nagyjában újra meg lehetne írni. Sőt ennél többet is. A románc-költészetben fenmaradt adatokból elkészülhetne a tizenegyedik századtól a tizenhetedikig eső valamennyi időszak társadalmi korrajza is , mert az említett hat századon keresztül nem volt eszme, gondolat, szent úgy, mint szentségtelen, egyéni úgy, mint a társadalom minden rétegét átlengő, nem volt öröm és hú, nem volt a múltnak oly emléke, a jövőnek oly reménye, mely ott ne hagyta volna nyomát a románc költészetben. Sajátságos élet, sajátságos társadalom volt az, mely hat századon keresztül a spanyol félszigeten pezsgett. Képzeljünk egy nemzetet, mely viruló zónáiról és völgyeiről a lerohanó ellenség által zordon hegyei közé szorittatik, hol fél vad állapotba esik vissza, szive kemény lesz, mint a szikla, mely neki vár gyanánt szolgál gyűlölt ellensége ellen, karja hatalmas, edzett lesz, mint a béres fényű, melynek gályái közt a fenevadakkal kél bírókra. Nem ismer érzelmet, csak fényes múltjáért való boszút, nem ismer építést, csak rombolást, melyre a tizedik században Európa egére borult sötét és felettébb alkalmas. A vizigótoknak a mórok által Asturia havasai közé szorított utódai a spanyolok, kik e rémes éjben zordon szikláik közt, élet-halálharcot vívnak a múltért, jelenért és jövőért. De délen szétszakad az Európa egére borúlt sötét felleg, a renaissance sugarai Olaszországból átragyognak Asturia havas csúcsaira, s ott a sziklákon virágokat, a sziklák közt élő nép szívében érzelmeket, eszményi célokért való határtalan lelkesedést keltetenek föl. Ez eszményi célok két sarkpontját, melyek közül az összes érzelmi világ forgott, képezé a haza és a nő. A vallás, a spanyol költészet és a társadalmi élet harmadik eleme, mint dicskört képező sarki fény ragyogta be e pólusokat. E hármas eszme csodálatos hódítást vitt véghez Asturia hegyvidékén, mely csakhamar gyarmata lett a keresztyén romanticismusnak, s bölcsője a spanyol nemzeti kultúrának és nagyságnak, itt nyers erő a hősiesség forrásává lett, a vad, zordon spártai szokások szigorú lovagerényekké szelídültek, a létért és fajért való küzdelem s a határtalan boszúvágy a hóditó ellenség iránt munkás hazaszeretetté nemesült, mely nagyszerű tettek kiapadhatlan forrása, s a dicső szabadságharc szülőanyja lett. E százados harc, mely végre a mórok kiűzetésével végződött, nem hervasztotta el, sőt inkább gondosan öntözgette — bár vérrel és könyekkel — a költészet virágát. E virág félszázad alatt terebélyes fává növekedett, melynek ágai még a szomszéd Franciaországba is átnyúltak, s annak talajába is elhintették a költészet első magvait. Csodás volt ama tenyészet, melynek a keresztyén romanticismus első virága, a románc-költészet, Spanyolország talajának melegágyában örvendett. Nem csak egyesek foglalkoztak a költészettel, hanem az egész nép, férfi és nő, előkelő és szegény, lovag és az egyszerű pór, hivatott fia volt a múzsáknak. Nemcsak a dalnokok, a néprománcok e megszemesítői és terjesztői énekelték meg a hősök viselt dolgait ; megénekelték azokat maguk a hős lovagok is, kik még a hadjáratokon is magukkal vitték az elmaradhatlan nemzeti hangszert : a guitare-t és tamburát. A pásztorfiú románcokat énekelve terelgette nyáját; az anya románc-dal mellett altatta el gyermekét ; a hegyek ormai, a városok utcái a nap minden órájában románcoktól viszahangoztak, a jég egész nap zsöngött-bongott e hangoktól ; sőt még az éjét sem hagyták e hangok elszunyadni, mert az alkonyat leszálltával a galambok álltak elő guitarejaikkal, hogy a szép donnák ablakai alatt szerelmi dalokat zengjenek. Csakis ama tényből, hogy az egész nép dalolt, magyarázható meg ama képzelethaladó bőség, melyet a spanyol románc-irodalom felmutat, oly bőség, melyet a többi európai nemzet összes irodalma e nemben (a balladákat is beleszámítva) el nem ért, pedig itt nem szabad felednünk, hogy a XII. és XIII- dik századbeli románc-irodalom nagy része megsemmisült, s csak az elveszettek ránk maradt kortársaiból gyaníthatjuk ama kárt, mely e miatt háramlott a világra, de leginkább természetesen a spanyol irodalomra. Az e korbeli románcok ugyanis bár kompozíciójukra nézve kezdetlegeseknek tűnnek fel, közvetlenségük, hangjuk s ama szép képek által, melyeket rajzolnak, méltán elsőrangú termékei gyanánt tekinthetők a keresztyén romantikus irodalomnak. Hogy e románcokról, melyek asturiai vagy ó-kastellán románcok neve alatt ismeretesek, némi fogalmat adjunk olvasóinknak, egyet, melyet Don Jozé de Podal fedezett föl 1856-ban, egész terjedelmében közlünk. (Lapunk homlokán olvasható. Szerk.) E románc alakjára nézve ritka kivételt képez a többi közül, amennyiben a románcok csaknem mind négyes, míg ez csak hármas trochaeusokban van írva. Lehetetlen egyszerűbben s mégis kedvesebben elbeszélni egy epizódot valamely lovag életéből, mint ahogy e románcban van. A cselekmény leirása gyorsan, s mint a hegyi patak, helyenkint megszakítva foly, a többi mozzanatot néhány jellemző szó festi, s mégis az egész cselekmény szemünk előtt foly le. A spanyol lovag elindul elveszett kedvesét keresni, egy lányt lát fürödni a patakban, kiben nem ugyan kedvesét, de a mórok által elrablott testvérét ismeri föl, erre pompás tájkép bontakozik ki szemük előtt, melyen don Bueso száguld végig Rosalindával az ősi vár felé, hol egy család és lovag-ünnep rajza zárja be a szemünk előtt elvonult képeket. Az utósó négy sor az egész alkotást nem egészíti ki, hanem inkább elmossa annak végső vonásait, miáltal az egész a befejezetlenség költői homályába burkolózik, s a románc cselekménye ki- 480