Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-16 / 111. szám

meke, nem az anyjuké és a többi. „De nem is tűröm tovább — szokta befej­ezni dorgatóriumait, — hogy házamhoz járjon, mert családi boldogságomat teszi tönkre. Önnek is, nevelő úr, legyen annyi belátása és mérsékelje inkább, a­helyett hogy hibáit legyez­­getné. Térítse eszére, mondja meg neki, hogy ki és micsoda ő, őszintén. A szerencsétlen embereket saj­nálom : ezt a vén asszonyt is tűrtem, a­meddig tűr­hettem , de a mérték csordultig telt, s a­mi még felül­­csap rajta, annak ő iszsza meg a levét! (Folyt, köv.) Miért maradt a Bullfrog, Glieesemann és Co. cég könyvvezetője agglegény. (Elbeszélés az amerikai német életből.) Tittmann Eduárdtól. Sokan nem olvassák el az elbeszéléseket, ha a végkifejlést előre megtudják, az író pedig azt akar­ja, hogy olvassák. Ezek kedvéért szabadságot ve­szek magamnak a címet illetőleg megjegyezni, hogy ennél az elbeszélésnél nem az a fődolog, hogy egy könyvvezető agglegény maradt, hanem sokkal in­kább, hogy miért maradt az, és ezt az elbeszélésnek éppen csak a végén lehet megtudni. Továbbá kimélytelenség lenne részemről olyan eseményeket hozni nyilvánosságra, a­melyeket bi­zalmas körben közöltek velem, ha nem lennének számos Bullfroggok és Cheesemannok a kereskedők között, és ha az én könyvvezetőmnek nem Meyer lenne a neve. Tessék csak az én Mayeremet kikeres­ni ama számtalan Meyerek közül, kik az Egyesült­ Államokban élnek, mintha például egyedül annak a városnak, melyben írok, cím -mutató naptárában nem lenne négyszázöt egyén, a­kik ugyan nem mind könyvvezetők, de mégis, az irásmodor különfélesé­­gét tekintetbe nem véve, mindannyian Meyer­ek ! Ezeket" előre bocsátva, hozzáfogok az elbeszé­léshez, vagyis inkább még nem az elbeszéléshez, ha­nem csak a bevezetéshez, a­mi azonban tökéletesen szükséges. Karácsony estét ünnepeltünk és a karácsony esté­jén támadó érzelmek fájó honvágygyal vegyülnek, ha az ember külföldön tartózkodik, és szíve helyén van, és valamint otthon ez estén borhoz látunk, hogy örömünket növeljük, ugyanazt tettük itt is, hogy azt előidézzük. Legalább honi bort ittunk, ha honi leve­­gőt nem szíhattunk magunkba. Csak kevesen voltunk együtt és közöttünk volt Meyer is. Ő már természeténél fogva komoly és szó­­talan volt, ha csak éppen oly tárgyat nem hoztunk szóba, mely őt különösen érdekelte. Rendesen rosz hangulatban volt. Természetesen olyan ember is volt ő, mint a­kit a közönséges életben szerencsétlen flótásnak neveznek. Már földi pályafutásának kora hajnalán minden elképzelhető iskolai szerencsétlen­ség érte; verés, kényszermunka, karcer és a töb­bi ; mindezek ugyan másokon is épp úgy megtörtén­hettek volna, ha az iskolákban egyátalában meny­­nyei igazságszolgáltatás léteznék. Nem volt jobb dolga az egyetemen sem. Ha párbajt vívott vagy segédeskedett, csaknem bizonyos lehetett felől, hogy a pedellusok neszét veszik és az egész társaságot, kik Zuveinauendorfban vagy Aasch­witzban a legár­tatlanabb módon mulatták magukat, hatalmukba ke­rítik. S miután két ízben „consilium abeundit“ ka­­­­pott, midőn ez vagy ehhez hasonló szerencsétlenség harmadszor történt rajta, harmadszor is kiutasítta­­tott az egyetemből és ez egyszer véglegesen. A mi Meyerünk Amerikába ment és különféle bolyongások után a Bullfrog, Cheeseman és Comp. házba jutott, ahol szorgalma és ismeretei nemsoká­ra nélkülözhetetlenekké váltak. Állomását csak a legutóbbi háborúban hagyta el, hogy katonának csap­jon föl; minthogy azonban egy veszélyes seb miatt — hogy Meyernek, ha már egyszer háborúba ment,­­ meg kellett sebesülnie, az magától értetik — kény­szerítve volt zászlóalját elhagyni, ismét megkapta régi helyét, még pedig kedvezőbb feltételek mellett, mint azelőtt. Azoknak közlésére, melyeket ma tett előttünk és a melyek a következő elbeszélés tárgyát képezik, egy barátilag felvett ingerkedés adott alkalmat. Ed, — kezdő Meyer — mindig e németekkel tartot­tam, mióta szerencsétlen csillagzatom Amerikába ve­zetett. Ez természetesen nem ütött ki mindig elő­nyömre és ezt nagyon jól tudtam. Hanem cipészeim és szabóim azért mégis mindig németek voltak, és a­mint ezek által ruháztattam magamat, épp úgy szá­mos éven át Kümmelmann Friderika asszonynál kosz­toltam, a­kinek ebédlője még most is a harmadik utcában van. Kümmelmannéról és konyhájáról azonban csak dicsérőleg szólhatok. Levesei erőteljesek, sültjei ki­fogástalanok, főzelékei, salátái és kalácsai felülmúl­­hatlanok voltak. Különösen midőn (természetesen nem minden fáradság nélkül) sikerült őt ama meg­győződésre terítenem, hogy a kávénál kevésbbé kell a mennyiséget, mint inkább a minőséget tekintetbe venni; ekkor már éppenséggel semmi kívánni valóm sem maradt hátra. E szerint tehát, a­minthogy átalában a szokás embere vagyok, már három éve ettem a jó Kümmel­mann Friderika asszony asztalánál, a­nélkül, hogy annak házában valami különösen figyelemre méltó tűnt volna fel előttem. Az egész asztali társaság, a­mely többnyire magamféle fiatalabb emberekből állt, velem együtt úgy cselekedett, mint ahol mindent, tehát az érést is üzletszerűleg végzik, azaz a meg­határozott órában pontosan megjelentünk, lehetőleg rövid idő alatt minél többet törekedtünk ledolgozni és a mellett keveset vagy éppen semmit sem be­széltünk. Mindez azonban egyszerre megváltozott. Egy este kissé későn mentem vacsorára. Már az asztalnál ültek, midőn én beléptem. Azonnal egy új vendégen akadt meg pillantásom, a­ki Kümmelmann asszony mellett ült, az én helyemmel éppen szemközt. Egy új vendég magában véve éppen nem valami rendkí­­vüliség, mert egy nagy városban gyakran elmarad az egyik, s jön helyette a másik Rendkívüli volt azonban az, hogy az új asztaltárs nő,­­ még­pedig egy csodaszép kedves tizennyolc éves lányka volt. A szegény gyermek, ugy látszott, hogy kelle­metlenül érze magát ennyi fiatal ember között, a­kik közül egy sem mulasztotta el őt többé vagy kevésb­bé megbámulni s a­mint én köszöntve leültem, ő igen zavarodottan nézett le az előtte lévő tányérra, mi­­alatt kis, hófehér keze, a csinosan tartott villával egy atomnyi harapást tett szájába, a­mely még a falato­zás dacára is elragadó volt. „Unokahúgom Emilia! Tayettevilleből jött lá­togatásomra, — szólt Kümmelmann asszony, és ha én hirtelenében azt válaszoltam, miszerint szerfölött ör­­vendek a kisasszonynyal valós ismeretségnek, ez több volt mint puszta szó­fia. Meg is kaptam jutalmamat azonnal egy bók — és egy rövid, de barátságos pil­lantásban, a­melynél észrevettem, hogy sötét szempil­lái alatt, a­melyek oly igen tetszettek nekem, egy pár sötétkék szem rejlik, a­melyek talán még jobban tetszettek. Őt nem is hívták Kümmelmannak, hanem egy más, sokkal kellemesebb hangzó vezetékneve volt, de ezt elhallgatom. (Folyt. köv.) A Cid-románcok. .. (B. G.) „Valamely nemzet költészete ama nemzet története. „ E szavakat Lope de Vega a spanyol köl­tészetre vonatkozólag mondta, s valóban nem is il­lik az egy nemzet költészetére sem annyira, mint a spanyoléra. Ha ugyanis az ibériai félsziget történel­me valamely véletlen eset következtében megsem­misülne, de a költészete különösen románc-költé­szete fenmaradna, Spanyolország történetét nagy­jában újra meg lehetne írni. Sőt ennél többet is. A románc-költészetben fenmaradt adatokból elkészül­hetne a tizenegyedik századtól a tizenhetedikig eső valamennyi időszak társadalmi korrajza is , mert az említett hat századon keresztül nem volt eszme, gondolat, szent úgy, mint szentségtelen, egyéni úgy, mint a társadalom minden rétegét átlengő, nem volt öröm és hú, nem volt a múltnak oly emléke, a jövő­nek oly reménye, mely ott ne hagyta volna nyomát a románc költészetben. Sajátságos élet, sajátságos társadalom volt az, mely hat századon keresztül a spanyol félszigeten pezsgett. Képzeljünk egy nemze­tet, mely viruló zónáiról és völgyeiről a lerohanó ellenség által zordon hegyei közé szorittatik, hol fél vad állapotba esik vissza, szive kemény lesz, mint a szikla, mely neki vár gyanánt szolgál gyűlölt ellen­sége ellen, karja hatalmas, edzett lesz, mint a béres fényű, melynek gályái közt a fenevadakkal kél bí­rókra. Nem ismer érzelmet, csak fényes múltjáért való boszút, nem ismer építést, csak rombolást, mely­re a tizedik században Európa egére borult sötét és felettébb alkalmas. A vizigótoknak a mórok által Asturia havasai közé szorított utódai a spanyolok, kik e rémes éjben zordon szikláik közt, élet-halál­­harcot vívnak a múltért, jelenért és jövőért. De dé­len szétszakad az Európa egére borúlt sötét felleg, a renaissance sugarai Olaszországból átragyog­nak Asturia havas csúcsaira, s ott a sziklákon virá­gokat, a sziklák közt élő nép szívében érzelmeket, eszményi célokért való határtalan lelkesedést kelte­tenek föl. Ez eszményi célok két sarkpontját, me­lyek közül az összes érzelmi világ forgott, képezé a haza és a nő. A vallás, a spanyol költészet és a társadalmi élet harmadik eleme, mint dicskört ké­pező sarki fény ragyogta be e pólusokat. E hármas eszme csodálatos hódítást vitt véghez Asturia hegy­vidékén, mely csakhamar gyarmata lett a keresz­tyén romanticismusnak, s bölcsője a spanyol nem­zeti kultúrának és nagyságnak, itt nyers erő a hő­siesség forrásává lett, a vad, zordon spártai szokások szigorú lovagerényekké szelídültek, a létért és fajért való küzdelem s a határtalan boszúvágy a hóditó ellenség iránt munkás hazaszeretetté nemesült, mely nagyszerű tettek kiapadhatlan forrása, s a dicső sza­badságharc szülőanyja lett. E százados harc, mely végre a mórok kiűzetésével végződött, nem hervasz­­totta el, sőt inkább gondosan öntözgette — bár vérrel és könyekkel — a költészet virágát. E virág fél­század alatt terebélyes fává növekedett, melynek ágai még a szomszéd Franciaországba is átnyúltak, s annak talajába is elhintették­ a költészet első magvait. Csodás volt ama tenyészet, melynek a keresz­tyén romanticismus első virága, a románc-költészet, Spanyolország talajának meleg­ágyában örvendett. Nem csak egyesek foglalkoztak a költészettel, hanem az egész nép, férfi és nő, előkelő és szegény, lovag és az egyszerű pór, hivatott fia volt a múzsáknak. Nemcsak a dalnokok, a nép­románcok e megszeme­­sítői és terjesztői énekelték meg a hősök viselt dol­gait ; megénekelték azokat maguk a hős lovagok is, kik még a hadjáratokon is magukkal vitték az el­­maradhatlan nemzeti hangszert : a guitare-t és tam­­burát. A pásztorfiú románcokat énekelve terelgette nyáját; az anya románc-dal mellett altatta el gyer­mekét ; a hegyek ormai, a városok utcái a nap min­den órájában románcoktól viszahangoztak, a jég egész nap zsöngött-bongott e hangoktól ; sőt még az éjét sem hagyták e hangok elszunyadni, mert az al­konyat leszálltával a galambok álltak elő guitarejaik­­kal, hogy a szép donnák ablakai alatt szerelmi dalo­kat zengjenek. Csakis ama tényből, hogy az egész nép dalolt, magyarázható meg ama képzelethaladó bőség, me­lyet a spanyol románc-irodalom felmutat, oly bőség, melyet a többi európai nemzet összes irodalma e nemben (a balladákat is beleszámítva) el nem ért, pedig itt nem szabad felednünk, hogy a XII. és XIII- dik századbeli románc-irodalom nagy része meg­semmisült, s csak az elveszettek ránk maradt kor­társaiból gyaníthatjuk ama kárt, mely e miatt há­ramlott a világra, de leginkább természetesen a spa­nyol irodalomra. Az e korbeli románcok ugyanis bár kompozíciójukra nézve kezdetlegeseknek tűn­nek fel, közvetlenségük, hangjuk s ama szép képek által, melyeket rajzolnak, méltán elsőrangú termé­kei gyanánt tekinthetők a keresztyén romantikus irodalomnak. Hogy e románcokról, melyek asturiai vagy ó-kastellán románcok neve alatt ismeretesek, némi fogalmat adjunk olvasóinknak, egyet, melyet Don Jozé de Podal fedezett föl 1856-ban, egész ter­jedelmében közlünk. (Lapunk homlokán olvasható. Szerk.) E románc alakjára nézve ritka kivételt ké­pez a többi közül, amennyiben a románcok csaknem mind négyes, míg ez csak hármas trochaeusokban van írva. Lehetetlen egyszerűbben s mégis kedvesebben elbeszélni egy epizódot valamely lovag életéből, mint ahogy e románcban van. A cselekmény leirá­­sa gyorsan, s mint a hegyi patak, helyenkint meg­szakítva foly, a többi mozzanatot néhány jel­lemző szó festi, s mégis az egész cselekmény sze­münk előtt foly le. A spanyol lovag elindul elveszett kedvesét keresni, egy lányt lát fürödni a patakban, kiben nem ugyan kedvesét, de a mórok által elrab­lott testvérét ismeri föl, erre pompás tájkép bonta­kozik ki szemük előtt, melyen don Bueso száguld végig Rosalindával az ősi vár felé, hol egy család és lovag-ünnep rajza zárja be a szemünk előtt elvo­nult képeket. Az utósó négy sor az egész alkotást nem egészíti ki, hanem inkább elmossa annak végső vonásait, mi­által az egész a befejezetlenség költői homályába burkolózik, s a románc cselekménye ki- 480

Next