Fővárosi Lapok 1872. június (123-147. szám)
1872-06-11 / 131. szám
XIInió hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 131-dik ez. Kedd, junius 11. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési tu.: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ■ Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. I. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ......................9 Ser. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Fortuna ajándéka. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás). A mit Marosi ez idő alatt szivében érezett, ahhoz csak az örök kárhozat lángja lehet hasonló. Fejében oly őrült zűrzavarral viaskodott gondolat gondolat ellen, hogy sokszor közel állt a tébolyodáshoz. Sápadt, beesett szemei oly ijesztőn villogtak, hogy néha a grófné is megdöbbent. No ez már vadabb ember mint kellene. Hanem azért nem bocsátotta ki őt a hálóból. Majd megszelidítjük. Majd. Ő méltóságának éles szemei vannak, ő méltósága látja, hogy ez az egész csak a feltámadt szenvedély elleni szilaj vergődés. A vad ember nem akarja megadni magát. Pedig már ott hordja megsebzett szívében a nyilat. Remekül eltaláltuk, á merveille. Nem viszi messze. Igaz, hogy Marosi teljes erőfeszítéssel próbálta széttépni a méltóságos kezek által font hálót, néha csaknem a durvaságig, illetlenségig menve makacs visszavonulásában, de ő méltóságának igaza volt, a vad ember ott hordta már a nyilat vérző szivében. A grófné mosolygott. Ámor nyila! Ah, azt a sebet könnyű begyógyitni. Marosi tudta csak, hogy nincs hatalom sem égen sem földön, mely azt a sebet begyógyítja. A lázas föllobbanás első pillanataiban valóban fölmerült agyában az a gondolat: hátha nőül venné Irmát ? Ha ilyen módon visszajuttatná kezébe atyja vagyonát, melytől megfosztotta ? Kárpótolni akarja ; őt ez életben mindazért, amit szenvednie kellett miatta, dolgozni akar, fáradni, éjt napot föláldozni, hogy kényelemmel vehesse őt körül, hogy betölthesse minden vágyát, óhajtását, boldog életet akar szerezni neki, édes atyja, rabszolgája és szerető férje lesz egy személyben, mindent , mindent ki akar neki pótolni. Oly szép álom volt ez, oly édes részegség, hogy Marosi kábult gyönyörrel sülyedt belé. De gyorsan követte a visszariasztó kijózanodás. Hogyan ? Egy rothadt hullához akarja-e kötni a virágzó ifjú életet? Az ő undok, összeaszott, bűnbe sülyedt lelkéhez a tiszta, ártatlan gyermek lelkét? Mily irtózatos összeköttetés volna az! A galamb megcsókolhatja talán a varasbékát ? Eltakarta szemeit. Reszketett egész testében s kimondhatatlan fájdalommal roskadt össze. Nem, nem lehet! A szép kedves leány ölelő karjai nem érinthetik azt, akire atyja vére száradt. Nem. A kárhozat volna abban az ölelésben, és abban a csókban méreg. Mily pokolbeli gyötrelmeket kellene kiállnia, ha a susogó, édes ajk beszélne neki gyermekéveiről, édes atyjáról, ha lehajtaná ölébe bájos fejét és szerelemmel szorongatná azt a kezet, mely meglopta ! Förtelmes kép, mely elől iszonyodva keresett menekülést a kétségbeesett lélek. Nem lép be többé a grófi házba, nem szabad belépnie. Még jókor szétszakítja a varázshálót. Még nem késő. Csak neki fog fájni. A szép leány mosolygva tovább megy, hiszen még egészen gyermek. Egy hónap múlva úgyis visszatérnek Erdélybe, ahonnan minden őszszel Rómába szállítják a vén hektikus grófot s elhitetik vele, hogy jobban lesz, mialatt a méltóságos asszony katholikus politikával s a monte Pinción sétakocsizással tölti a hat hónapot, néha meglátogatva a festészek műtermeit is, ha t. i. nem tartoznak a forradalmár-iskolához. Hogy ő méltósága Marosi Tivadar műtermét is meglátogatta, az már a forradalomnak tett koncesszió volt. De mit meg nem tesz egy unatkozó grófnő, a kinek passziója összeházasitni az embereket s a ki már menyasszonyi schmuckról is gondoskodott a gouvernanteja számára. Ő méltóságának e leereszkedése teljesen megzavarta a fiatal embert. Látni lehetett, mily roppant benyomást tett rá ő méltóságának megjelenése s midőn ő méltósága észrevehető célzással ama reményét fejezi ki, hogy e démoniasan sötét, zord, tragikus vázlatok közt jövőben egy sugárzó, derült, nyájas csöndélet képét is fogja szemlélhetni, mely talán meg fogja világitni szelíd fényével e körülálló zord vásznakat is, akkor éppen lángpirosság futott át a vadember sápadt arcán s ajka úgy remegett, hogy felelni nem tudott. — Jó, jó, — szólt ő méltósága mosolyogva s összehajtogatva legyezőjét; — a megtérőké a menynyeknek országa. S mikor haza jött a keresztyén térítés missziójából, sietett csöngetni s a gouvernanteot hivatta magához: — Chére mademoiselle, mit mondana ön, ha a gondviselés úgy rendelné, hogy önnek itt kell maradnia Rómában ? Az ifjú leány megcsókolta a grófné kezét s szelíden elpirulva, szemlesütve viszonzá: — Engedelmeskedném. IV. Tán épp ama pillanatban, midőn az ifjú leány e gyöngéden eltakart vallomást kiejtette, Marosi egész lényében felháborodva, égő fejjel, ingadozó lábakkal rohant ki lakásáról. Egyenest a bankárhoz sietett, kinél pénze le volt téve kamatoztatás végett. A grófné megjelenése után most már el volt szánva egy csapással véget vetni mindennek: elhagyni Rómát s nem találkozni többé soha a szeretett leánynyal. Soha még úgy nem érezte mint e pillanatban, mily nagyon, mily kimondhatatlanúl szereti. Végtelen megújuló fájdalomban, mint ezer éles körömtől hasogatva, rezgett szivében minden ideg. Sóvárgó ajka a kedves nevét kiáltozta a búcsú szivszakgató hangján s csókokat hintett kezével a levegőbe. Magán kívül volt, s térdre hullva és fejét a szalmaszékre nyomva, félig mint a gyermek, félig mint az őrült sírt, zokogott. Nem látja őt soha többé. . . . Soha többé ! De előbb még egy kötelességet kellett elvégeznie. Irmának pénzét, apai örökségét visszaadni. Rövid pár sorral megírta a levelet :" egy névtelen, ki atyjának egykor adósa volt s elég nemtelenül késett mai napig a visszafizetéssel, idezárva megküldi tartozását s bocsánatért esd. A levelet zsebébe tette és sietve elhagyta lakását. Útközben nem birtak lecsilapulni háborgó kedélyének hullámai. Összetépte a levelet. Nem, ez nem elég. Bűnhődnie kell teljesen , bevallani az igazságot. Hazug szó ne jöjjön többé ajkairól. S úgy érezte, mintha lelke megtisztulva emelkednék ki a keserűség tengeréből, mintha a szenvedés és bűnhödés lemosta volna kezeiről a reá ragadt szenyet és vért. Igen, visszaküldi utóló fillérig a pénzt s megírja Irmának a leplezetlen igazságot. Hadd álljon az köztük, az a véres árny, és legyen vége minden reménynek ez életben. Az önmagára mért súlyos büntetés terhe alatt meggörnyedve lépett be a bankár üzleti helyiségébe. Horgas orrú fiatal emberek, tollal a füleik mögött s bámészkodó arccal dugdosták össze a fejüket. Valami nevezetes dolognak kellett történni. Bent a könyvvezető egészen megzavarodottnak látszott, számitgatott, homlokát dörzsölte, aztán megint számitgatott s alig adott feleletet Marosinak. — Tessék majd holnap jönni, majd holnap, — szólt kedvetlenül. S megint belemélyedt a számítgatásokba és lázas sietséggel csapkodta föl a nagy könyvek lapjait. Marosi nyugtalan távozott. Másnap aztán megtudta a zavar okát. Nem lehetett többé eltitkolni, elsimítni. A firma főnöke két nap óta eltávozott már, magával vivén a kasszában lévő pénzt és értékpapírokat s mindent a legnagyobb rendetlenségben hagyva. Megszökött a gazember. Csak most sült ki, hogy a passzívák már jóval fölülhaladták az aktívákat, s hogy a kezelésére bizott pénzek szépen elpárologtak a pezsgő habjai s ballerinák pirouettejei közt. Villámcsapásként sújtotta Marosit e hir. Néma, mozdulatlan, bódult kétségbeesésbe sülyedve nem látszott érezni, eszmélni, gondolkozni egy ideig. Agya mint lomha, élettelen tömeg hevert ott akoponya üregében, idegei mintegy szélhüdötten, megbénulva, érzéktelen fogadtak minden külső benyomást. Egész teste fáradt, nehéz volt. De ez a tompa, bágyadt kétségbeesés csak rövid ideig tartott. Aztán föltámadt mindaz, ami démonias, vad, szilaj indulat volt lelkében s mint a zúgó vihar robogott át erein, lázas forrongásba hozva vérét. (Vége köv.) A régi jó időkbül. (Rajz.) Erckmann-Chatriantól.I Dosenheim a Vogelben fekszik, éppen ott, hol ; a Zinszelthal az Elszászba szakad. 1750-ben itt temérdek favágó, szénégető, tutajos lakott. Csaknem egytől egyig a zweibrükeni herceg jobbágyai voltak. Földhöz ragadt szegények. Az erdőben fát vágtak, összecsinálták és vízre eresztették. Mihelyt a fák kiértek a Rajnára, fiatal hajtásokból font gúzszsal összekötötték, talpakká szögeltték, a Rajnán alábocsátották és Hollandiában eladták. Mondhatom szép jövedelmet hajtottak. Ebből ama német hercegek, kiknek a Vogesben erdei voltak (ez urakat „a francia király németjeinek“ hívták) vígan és busásan költhettek Versaillesben; és ha egyszer-másszor a fapénz is elfogyott, eladták jobbágyaikat idegen gyarmatoknak. Ugyanez időtájt a klastromok is nagy virágzásnak örvendettek ott, nevezetesen Neuweilerben, Graubthalban és Pfalzburgban. Mindenütt kapucinusokkal, franciskánusokkal és bencésekkel lehetett találkozni, még az erdők legmagányosabb ösvényein is. Mindenütt hosszú szakálukkal, sandáljokkal és piszkos csuháikban tolakodtak az ember szeme elé. Faluról falura, házról házra, ajtóról ajtóra jártak, forgatták olvasóikat, és kikutatták az éléskamrákat. Nem vetették meg, sem a kenyeret, sem a vajat, de még a tojást sem, megáldották az asszonyokat és gyermekeket, és úgy megrakták a sötét szürke fülest, hogy midőn az „angelus“ra megkondúlt a harang, s a tisztelendő atyákat hazavité, a szegény állatot alig tudták helyéből kimozdítani. A dosenheimi favágóknak, kik e nyomorban nőttek föl és az esztendő nagy részét vízben, piszokban, hóban és jégben töltötték, agyoncsigázva, kimerülve, összegyötörve, a jobblétről fogalmuk sem volt. Pia az erdőben dolgoztak, goromba nemezsüveget és szürke daróc fölsőruhát viseltek, de va