Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-21 / 216. szám

Kiadó-hivatal: Pest, buti átok-tere 7, szfcm. 216-dik sz. Szombat, szeptember 21 Kitervleti Előfizetési dij: félévre . . . 7 ft­­*­0 kr. Negyedévre , 8 ft 50 kr. Megjelen­és ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPU IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. *Ivfor­um 1872. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. as. 1. eta. Hirdetési díj: Hatonhasatios petit­sor ......................9 ki Bélyegdij minden ig­­tatáskor .... 30 ki Előfizetési fölhívást lapunk október—decemberi évnegyedére. külön nem küldünk szét, mivel ezt a postautal­ványokkal való előfizetés szokása egészen fölös­legessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfize­téseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni ér­dekes eredeti leírásokat, fris­sb­ek bő rovataival, az Ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társas­életét. Fölkérjük tehát azo­kat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elé­gedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, aján­lani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, lap­tulajdonos. Az „ Athenaeum “-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegye­dekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes szá­mokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjá­val. A legjutányosb előfizetési mód a postautalvá­nyok használata. Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) VIII. Romlásunk ezután hamar következett. Én más­nap elmentem a tiszteletes úrhoz, s egy öreg rokonunk­hoz és kértem őket, hogy támogassanak engem, be­széljenek férjemmel, ne hagyjanak elveszni. Tettek is valamit, de csak úgy félvállról. És hát mit is te­hettek volna férjem gyorsan fejlődő vad szenvedé­lyei ellen. Úgy látszott, az emberek bizonyos kár­örömmel nézték egy gazdag hírben álló család roha­mos bukását. Még a tiszteletes úr is úgy beszélt: „ha a jót elvettük, a roszat is tűrni kell.“ Sokszor csodál­kozom még most is, ha eszembe jut, hogy akkor mily kevés részvétet mutattak az emberek Valószínűleg jól ismerték a bajt s érezték, hogy engem semmi néma részvét sem képes megoltalmazni. Józsi bolt részegen jött haza. Egy krajcárja sem volt, sem zsebeiben, sem ládánkban. Az atyámról re­­ám hagyott örökséget tiz nap alatt az utósó fillérig eltékozolta. Ennek természetesen hire ment a falu­ban s már a következő nap egyik hitelező hozzánk jött és pénzét kérte. Én könyörögtem, hogy legyen türelemmel, majd én lassan kint letörlesztem. Józsi azonban fölébredve lázas álmából, szidalmazta, go­­rombáskodott vele, csakhogy ki nem dobta. Nem csoda, hogy bepörölt minket, s a négy hold terjedelmű gyönyörű szőlőnket, mely legfőbb forrása vala jövedelmünknek, s melyet néhai ipám annyi gonddal beültetett és ápolt, elfoglalta. Egy má­sik meg elfoglalta nagy rétünket, a harmadik a szép szántóföldeket, s igy ment ez tovább, mig utójára csak a ház, a kert s egy pár darabocska külsőnk maradt. Három évvel az öreg Köröndi halála után oda volt a sok szarvasmarha, juh, sertés, lovak, a tele pince, gabnás s maga a földbirtok nagy része, min­den, minden oda volt! Ekkor eszembe jutott a doktor Vajna tanácsa, s én mondtam, hogy adjuk el a még meglevő birto­kot s menjünk más vidékre, hol a föld olcsóbb és ott vegyünk egy kis birtokot, mert itt a szégyen miatt is nagyon nehéz volt az élet. Találkoztunk is egy mezőségi emberrel, ki azt mondá, hogy Régentől nem meszsze tud egy kis eladó házat, körülte egy pár hold földdel. Eladtuk tehát összes birtokunkat, s Jó­zsi elment és a mezőségi kis házat megvette. A kö­vetkező Szent Mihály nap körül egy jó hajnalban fel­raktunk mindent a nagy szekérre, s két ökörrel és két tehénnel megindultunk, hogy kedves szülőföl­dünket örökre oda hagyjuk. Józsi oly hallgatag és oly komor volt, hogy egész reggel egyetlen árva szót sem szólt, sőt szemét sem emelte föl, hanem a felra­kott szekér elé a marhákat befogva, a két kisebb gyermeket az ülésbe tette. A falu mélyen aludt, még csak a kis Andris jött el hozzánk búcsúzni, s meg­­ígérte, hogy egy hét múlva a még hátramaradt ingó­ságainkat utánunk hozza. A ház kulcsát a fiúnak ad­tam, de nem igen tudtam szólni a nagy szomorúság miatt, annyival inkább, hogy az az idegen fiúcska keservesen sírt, midőn minket távozni látott. Én a nagyobbik fiamat kézen fogva, a haladó szekér után siettem, s reszketve léptem ki a kapun. Nem volt erőm, hogy még csak vissza is nézzek. Szótlanul hallgatva vonultunk át a falun, előre az országúton. Egy óráig kelle haladnunk, míg a hegy tetejére ér­tünk. A nap e pillanatban teljes pompájában emel­kedett a láthatár felé, s gyönyörű világításban terült el a völgy, az a hely, melyben mind az öten szület­tünk: Józsi, három gyermekünk és én. Soha sem láttam ily szépnek falunkat, leborulva a földre, mély fájdalommal zokogtam s oly erős szenvedést éreztem szivemben, mintha az élettől kellett volna megvál­nom. Azt hittem, nem leszek képes elhordozni e nagy bánatot — Ne sirjon édes anyám ! — szólt Ferenckém gyöngéd, kedves hangon s az ő szemében is megvil­lant egy pár könycsepp. — Nem, fiam, többet nem sírok. Menjünk csak tovább, s a szekér után ballagtunk, a hegy másik ol­dalán lefelé, s mind egyre hátra tekintek, hogy lel­­­­zemben maradjon a tájkép minden egyes része; hisz­­ legkisebb reményem sem volt, hogy valaha viszont-­­ láthassam.­­ Utazásunk két napig tartott s némileg engem­­ is felvidított a szép őszi idő s gyermekeim jókedve, s kiket az utazás szerfölött mulattatott. Megérkezve Újfaluba, elfoglaltuk lakásunkat. Mennyire külön­böző volt ez a régitől. A tágas, tiszta szobák helyett e kis füstös lyukak, mintha nem is ember lakott volna bennök. Az udvar alig bekerítve sáros, a kert puszta elhagyott, s benne egy pár csonka szilvafa. Hány­szor jutott eszembe a mi árnyas, lombos kertünk, nagy alma- és körtefáival ? De meg kellett lenni, s a­mint lehetett, mindent ki­tisztogattam és házunkat beren- i­dezem. Nem is figyeltem arra, hogy a szép székely föld helyett a puszta mezőség vesz körül, kopár he­gyeivel s ronda falvaival. Csak az jutott eszembe, hogy az embernek soha sem kell oly erősen ragasz­kodni a földi dologhoz, mert hiszen itt minden oly­­ változandó, s bárhol kezdtük is az életet, ki tudná megmondani, hogy hol végezzük ! De végre is a föld termékenynek látszott s há- '­zunktól nem messze a völgyben, fűzfa-bokrok között, s egy kis patak folydogált s bizonyos megnyugvással kezdtem el uj életemet, melyben néhány évet töltöt­tem, ha nem is boldogan, de, mintegy pihenve eddig fájdalmaim után. Józsi az első tekintetre gondtalannak látszott s néha víg dalokat fütyörészett; de én jól láttam, hogy bensejében a bánat és hú férge rágódik. Elhagyni a szülőföldet, elhagyni az elődök sirkantjait, eltéko­­zolni az atyáiról rámaradt örökséget — mindez mélyen meghatotta, s mikor egyedül volt és azt hit­­tte, hogy senki sem látja, még tán könyezett is. Minthogy én soha sem tettem szemrehányást, s nem is emlékeztem korábbi életéről, ő is nyájasabb lett hozzám s tőle kitelhetőleg, elég szorgalommal fogott a munkához. Vettünk egy pár juhot és téli ta­karmányt; fejős teheneinket nagy gonddal ápoltuk s minden két hétben tejet, tejfelt és vajat vittem Ré­­genbe, mely csak másfél órai gyaloglás volt; s a jó vásár után déltájon mindig otthon valók. Tél folytán gyermekeim tanitása foglalta el legtöbb időmet, s nagy örömem telt benne: oly könnyen és hamar ta­nult mind a két fiam. Utójára minden darab papi­rost összeszedtek s beírták; a bibliámat s énekes- és imádságos könyveimet háromszor is végig olvasták. Apjok sokat ült otthon s hallgatta fiainak olvasását. Atalában keveset beszélt, és talán soha sem nevetett. Itt nem voltak ismerősei, cimborái. Az egész faluban nem volt kocsma, hol bort árultak volna, sőt még a közel helységekben sem,s annyira nem vetemült, hogy ez idegen néppel a pálinka mellé üljön. Helyzetünk s a viszonyok hatalma következtében vissza látszott térni a munkás józan életre. A­mint a tavasz közeledett, a fiúk a juhokkal s borjúval lejártak a patak mellé, sőt a kis leánykát is elvitték, hogy én szabadabb legyek munkámban, s nem lévén nagy az egész birtok, kertet, földet a lehetőleg megmiveltünk, s már kora tavaszszal szép zöldséget tudtam vinni a régeni piacra. Házunknál gyakran csak a két lompos kutya maradt otthon, melyeket még a székely földről hoztunk magunk­kal. De volt is láttatja a munkának, mert habár nem oly bőven, mint egykor, de csak volt mit ennünk, s volt mibe öltözködjünk. Kezdem már elfelejteni régi szenvedéseimet, sőt nyugodt és boldog is valók. Eszembe jutott, hogy Annáék is igy kezdték volt az életet s lassan kint mennyire előre haladtak. Igaz, hogy nekem már három gyermekem van, de ha bajt okoznak s gondot adnak a gyermekek, egyszersmind hasznukat is veszszük, s az az öröm, hogy oly szép és jó gyermekeim vannak, sokszor vigasztalt meg szo­morúságaimban. Nem busultam tehát soha, hogy sok gyermekem van, sőt a negyediket is, a kis Pistát, ki leányom születése után öt évvel később jött a világ­ra, hálás szívvel fogadtam. S habár előre láttam ba­jaim szaporodását, soha ezért isten ellen nem zú­golódtam. IX. Ez idő tájban történt, hogy két eladnivaló borjúnk lett, s el­határoztuk, hogy el is adjuk, miután azt a régens mészárosok drágán szokták fizetni. Józsi tehát bevitte Régenbe. Ez ideig soha sem volt a városban egyedül, mindig ketten mentünk. Most nem mehe­­tek el, mert a Pista születése után tovább négy hétnél nagyon gyönge voltam , de meg is adtam az árát, mert ez a vásár lett kezdete új szerencsétlenségeink­nek. A hathetes borjúkat igaz, hogy jó áron adta el, de jobb lett volna elajándékozni vagy agyonverni, mert férjem pénzt érezvén zsebében s én nem lévén mellette, hogy hazamenésre nógassam, egy kocs­mába ment, s ott egy régi katona pajtásával talál­kozván, késő estig mulatozott. A régi cimbora valami szatócsféle kis kereskedő volt, ki maga is szerette a mulatságot s amellett örömest fogadta az én férjem költséges vendéglátását. Józsi csak éjjel jött haza, s a mint a pitvarba lépett, észre vettem, hogy járása nehézkes, s felnyit­ván a szoba aj­taj­át, megéreztem a borszagot. Ő ne­vetve s mondhatom gyönyörrel beszélte el, hogy mily jó napot töltött a városban. Nem hallgatott el semmit, de minél részletesebben adta elő mulatozását, az én szívemet annál erősebben gyötörte a fájdalom és félelem, mintha már előtte láttam volna a jövendőt. (Folyt. köv.)

Next