Fővárosi Lapok 1873. március (50-74. szám)
1873-03-22 / 68. szám
68-dik sz. Szombat, március 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaema-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor......................10kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A „FŐVÁROSI LAPOK« ápril—júniusi évnegyedére fölhívjuk olvasóink figyelmét. Külön előfizetési fölhívást egy idő óta nem nyomatunk, miután a közönség a postautalványokhoz, e gyors és olcsó eszközhöz szokott fordulni a lapok megrendelésénél. Napi közlönyünk jövendőbeli tartalmára nézve elégnek tartunk annyit említeni, hogy igyekszünk folyvást mind a költői dolgozatok, mind a tárcák és hírek rovatában fentartani az élénkséget, változatosságot és az ízlés jó hangját. E tekintetben számos dolgozótárs jeles tolla segíti elő törekvésünket, köztük nagy tiszteletben álló veteránok is, például ez év első negyedében is egyedül a „Fővárosi Lapok“ volt szerencsés találkozó helyéül szolgálni ama két ünnepelt írónknak, Toldy Ferencnek és Szigligetinek, kiknek tiszteletére nem rég a Kisfaludy-Társaság és nemzeti szinház fényes jubileumokat rendeztek. Ily írók közreműködése és aközönség ama nagy pártolása, mint külföldön is alig egy-két szépirodalmi lap tapasztal, kötelességünkké teszi a szerkesztés fokozott buzgalmát. Vádnál Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, nehogy az elkésőket kénytelen legyen csak egy-két számmal is várakoztatni. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 ft. December végéig lehet előfizetni 10 frt 50 krjával. Az aranyos fineska. (Elbeszélés.) Írta: Győry Vilmos. (Folytatás.) Nemsokára vacsoráim hívták őket. Dénes úr nőtlen volt, s így az egyszerű, amint mondani szokták „frugális“ kis pusztai vacsorát csak kettecskén költötték el a csinos tiszta szobácskában. Evés közben csak igen keveset beszéltek, mert amint már említettük, Dénes úr nem volt bőbeszédű ember, Anatolt pedig sokkal jobban elfoglalták gondolatai, semhogy ő inditotta volna meg a beszéd fonalát. Hanem vacsora után, mikor Dénes ur szép öblös tajtékpipájára rágyújtott, Anatol pedig egy még Pestről hozott finom szivarra , a nagyobb szobában fel s alá sétálgatva megeredt a szó az ispán ur ajakán s beszélni kezdett az ő legszokottabb, mondhatnék egyetlen kedvenc tárgyáról a gazdaságról, s e téren tapasztalt eleményeinek koronájáról, Szászországban tett utazásáról, hová ő nagysága egyszer elvitte magával, mikor a kosokért mentek! A kosokért! Hanem, amilyen szótlan, majdnem hideg volt előbb : ennél a tárgynál úgy belemelegedett a beszédbe, hogy valóban ékesszólóvá lett. Milyenek ott,, azok a mintagazdaságok ! Milyenek ott a tehenek! Hogyan tudják ott ezeket tenyészteni, ápolni, nevelni! Mennyit tejelnek azok, milyenekké tudják gyarapítani bús dolgában, faggyú dolgában ! Oh de hát még a kosok ! Azok a juhászatok, ahol éppen ez a specialitás! Az egyik kos ára háromezer tallér, a másiké ötezer, a harmadiké pláne hétezer, — de van olyan is, amit ide nem adnának egy országért, mert az megfizethetetlen ! Ha nem tud is velük bánni az a kifogyhatatlan türelmű német gazda ! Ő parancsol a természetnek! olyanná fajaztatja, amilyenné akarja, ha tetszik neki, közönséges fejűvé, de ha tetszik, „bagolylyá,“ olyanná hogy éppen csak az orra cimpáján nincs gyapjú, de másutt mindenütt! Persze hogy mindez ujdonat új világ volt a szegény Anatol előtt. Meg is látszott rajta, mert sokszor éppen mosolyga ott, ahol pedig csodálkozni kellett volna, az elismerésnek bámulatával. Bagolylyá nevelt kos ! Milyen furcsa isten teremtése lehet az ! Hanem azért figyelemmel hallgatta főnöke szavait, bár az igazat megvallva, most még talán inkább Hiedelemből mint érdekeltségből; s igy maga sem vette rész néven, mikor végre Dénes ur kihúzta zsebéből hatalmas nagyságú de a legparányibb másodpercig pontosan járó Benett-féle óráját (szintén ő nagysága ajándéka volt) s mintegy megdöbbenve — Fél tizre! Ilyen késő már ! Menjen aludni, uram öcsém, holnap három órakor már talpon kell lennie! Fél tizre! És az itt későn van már! Pesten ilyenkor még a színháznak sem volt vége. Három órakor már talpon lenni ?! Pesten — néha ilyenkor volt szokás lefeküdni. De azért Anatol engedelmesen jó éjt kivánt, s ment magános kis szobácskájába. Hanem érzé, hogy az álom még sokáig kerülni fogja pilláit. Egyet-mást kiszedett s elrakosgatott még utibőröndjéből, amelynek tartalma között egyszerre egy kemény tárgyat érintenek meg ujjai. A pisztoly volt az, anyjának utósó küldeménye. Ennek kereste a legalkalmasabb helyet a szobában. Oda tette végre is asztalára, hadd legyen ott, mindig szem előtt! Végre lefeküdt, hiszen már késő van, tíz óra is elmúlt! Oh de az álom még soká, sohá nem érkezett. Gondolat, gondolatot kergetett agyában, kép kép után merült fel és alá lelkében, — de a legutósó mindezek között csakugyan egy valóságos kép volt, az az olajfestvény ott fenn, a kastélyban, az melynek alabastrom-homlokára a nap utósó sugara búcsúcsókot ejtett! Ezt talán csak álmában látta már, mert annyi bizonyos, hogy álmában is látta még! XVIII. Sokkal jobban igénybe vettük már is a szíves olvasó figyelmét és türelmét, semhogy kötelességünkre lenne azt a megnyugését ,aii elbeszélésünk folytatása felől, hogy Anatolt a maga új hivatalos működésében bizony nem fogjuk lépésről-lépésre követni, hanem egyedül arra szorítkozunk, a mi történetünken a leglényegesebb. Ennek előadásában azonban, amennyire egy részről a lehető legtömörebb rövidségre törekszünk, másrészről az igazsághoz híven akarjuk a történteket elmondani, minden szépítés, minden idealizálás nélkül. S minthogy erre határoztuk el magunkat, először is azt kell fölhoznunk, hogyan szokott hozzá a legnagyobb kényelemben nevelt aranyos fiúcska ez az állomáshoz ? A szépítés, az eszményítés megeresztvén a phantázia gyeplőjét, azt felelné: igen könnyen, igen hamar, egy ököl-fordítás ideje alatt, sat, sat, az igazság azonban felemelvén mutatóujját a képzelőtés eme merész állítása ellen, megfenyegetné komoyan, s szemébe mondaná: „Nem úgy van, az lehetetlen!“ És igaza volna. Bizony a megszokottat egyszerre elhagyni, s az izzal teljesen ellenkezőbe magunkat azonnal tökéetesen beletalálni nem megy oly könnyen, s kivált nem az olyan változásoknál, ahol a kényelemről kell lemondani a kötelesség teljesítése végett. Anatolnak még a nappal való lenyugovás is küönösebb. A kényelemhez szokott fiatal test bizony még szerette volna sokszor egy-két órával megtoltani édes hajnali álmát, de hiába, nem lehetett! A kötelesség s a becsületérzés, az adott szónak beválani akarása mást parancsoltak. Hanem az is igaz, hogy ez a kora felkelés csak egy-két hétig volt igazán nehéz, azután napról-napa sokkal könnyebb lett az, sőt mi több: napról-napra okkal kedvesebb. Anatol, ki e kora felkelést eddigelé soha sem gyakorolta, nem is ismerte annak üdítő hatását, nem tudta, milyen szép az az igazi hajnal, a lombok közt ébredő madárseregnek egyre növekvő csicsergése, a kelő nap folyton növekvő világa, s az a miiad harmatcsepp, melyek a legváltozatosabb szinekron +ninr]nLrlprtí»k a « fii n - A1~ ~ a testet, milyen vidám, milyen éber ennek hatását a lélek! S oh, milyen hosszú az a nap, melynek legelső pirkadásakor kelt fel az ember agyából! Mennyit lehet egy ilyen napon végezni! A felügyegeetés bízott gazdasági ágnak minden tisztében eljárt más ime alig van még két óra! S milyen jól ízlik a reggeli, az a pompás puszi ■ reggeli, az a hatalmas kávé, a helyben fejt tejsz nének legjavával s a hófehér kenyérnek pirított szeleteivel! ! És hogy ízlik ezután egy pipa dohány, melye az ember ott szí el a szabadban, a fák életet lehe lombsátora alatt. És még alig van több hét óránál, —s legaláb is teljes öt óra még délig, amit az ember tanulási olvasásra fordithat, ha — mint kezdetben Anatom! — a gazdasági teendők éppen megengedik. S a mint napról-napra szebb, kedvesebb, kivonatosabb jön a regg s a kora hajnali fölkelés: épp oly mértékben növekedett Anatolban a gazdálkodó iránti érdekeltség is. Valóban ezzel is úgy van s ember, mint sok mással az életben: aki nem ismeréktelen unalmasnak képzeli, mig az a ki benne sű ; fő, mindig szebbnek, mindig érdekesebbnek találj. No ugyan az is igaz, hogy olyan belevezető, s sem akad minden embernek, mint a milyen Déne Pál úr volt Anatol mellett, a kit az ifjú napról-napig jobban megszeretett, szakasztott úgy, mint egész : állapotát, a melybe jutott. Az ispán ur a gazdaságnak nemcsak gyakorlati terén tudott rendeleteket, utasításokat adni, hanem tudta az azt is, mi van azokban a gazdaság szakkönyvekben ott a gyakornok ur szobája könyvtárában, olyan jótanácsokat volt képes osztogató mi lesz olvasandó előbb, mi utóbb ; melyik a kezde melyik a folytatás, melyik az alap s miképpen kell azt tovább építeni; és végre az elolvasott dolgokról a embert oly takarosan meg tudta examinálni, hogy egykét hónapot tölteni ő mellette, tanácsait meghallgatni s a mit ő javasolt azt szorgalommal tanulmányozni: felért egy magyaróvári cursus fél eszztendejével. Sohasem tagadtuk meg Anatoltól, hogy felfogása ne lett volna gyors, könnyű, élénk ; kötelességük most már azt is hozzá tenni: úgy látszik, hogy a tartás is kezd megjönni. Az elvonultság, melyben él a komoly környezet, mely reá hatást gyakorolt, az a „ a k a r a t“, melyet ide jötte napján ura előtt igére gyanánt kimondott: mind közösen működtek odt hogy a szép tehetséget e kitartással is gyámolitsál Es Anatol kezdte észre venni, hogy azok a fekete betűk a fehér lapokon, különös valamik, mert olya világosságot derítenek a lélekben, amelynek fény kimondhatatlanul jól esik az embernek. Bizony igaz hogy a gazdaság tudomány, de igaz az is, hogy a tudomány nem unalmas, nem gyötrelmes, hanem vonz! érdekes, csakhogy megszerzése fáradsággal jár; de , ki e fáradságot le tudja győzni, a kivívott siker álta dúsgazdagon lesz kárpótolva. (Folyt. köv.) Aurélia. (Francia beszélj.) irta Pontmartin. (Folytatás.) Aurélia kegyeletes érzéssel szokta e levelet ajkaihoz s aztán imigy szólt Marbeauhoz. — Uram, önnek nem egy szava hatott rám fájdalmasan, de dacára annak, fogadja köszönetemet A szigort, mit ön irántam tanúsított, megérdemeltem