Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-11 / 84. szám
362 . Az állat-, növény- és ásványország rokonsága ii. A szervetlen anyagmozgalom körében legérdekesebbek a bonyolódott esetek. Még csak ezeknél tanuljuk a rokonságok fokozatait megismerni, épp úgy, mint a közelebb vagy távolabbi viszonyokat. A rokonságok még csak akkor válnak érdekesekké, ha elválásokat eredményeznek. Lássunk egy ily esetet. Amit mi például mészkőnek nevezünk, az egy többé-kevésbbé tiszta mészföld, a legbensőbben egybekötve egy gyöngéd savval, mely légalakban mint szénsav lett ismeretes előttünk. Ha egy darab mészkövet higitott kénsavba teszünk, a kénsav magához ragadja a meszet, s vele egyesülve, mint uj test, mint gypsz fog jelenkezni, ama gyöngéd sav ellenben elröppen. Itt elválás és uj összetétel jött létre, és az emberi tüneményt teljes joggal vál rokonságnak nevezheti, mert valósággal úgy látszik, mintha az egyik viszony a másik elől háttérbe lépett, mintha az egyik a másik helyébe lett volna választva. A mész nagy vonzalommal viseltetik ugyan a szénsav iránt, de ha helyette egy kitűnőbb savat kaphat, elbocsátja addigi életpárját, kapott pedig az itt felhozott esetben egy kitűnőbb társat a kénsavban, — a szénsavnak tehát tágulni kell. Az emberi társadalomban is a mindennapi esetek közé tartozik, midőn két lény közt létezett benső, feloldhatlannak látszó baráti vagy házassági összeköttetés, egy harmadiknak alkalomszerű hozzácsatlakozása által fölbontatik, s egyike az imént együtt élőknek kiüzetik ama körbül, hol magát oly boldognak, oly otthonosnak érezte. Azonban a mészkő példáján nem csupán kölcsönös rokonszenvezést veszünk észre, hanem egyszersmind azt is látjuk, hogy valamint az állat, úgy a szervetlen világban is az erősebbnek joga uralkodik : az erősebb elem kiűzi vegyeiből a gyöngébbet. A szénsavat nem egyedül a mész hűtlensége tette földönfutóvá, hanem az is, mert a kénsav nálánál erősebb sav. De az elűzött lény, azért nincs végképpen elhagyatva a világon, új viszonyt köthet ismét a társadalom valamelyik más tagjával. A szénsav nem kénytelen egyedül szerte bolyongani a nagy mindenségben, csak tőle függ, hogy a vízzel egyesüljön, és mint ásványforrás az egésséges és beteg embernek üdülésül szolgáljon, vagy hogy a növényekhez szegődjék, miután a növények szénsavat vesznek föl a légből. Ámaz esetek kétségkívül a legjelentékenyebbek és legcsodálatosabbak, hol a szervetlenek vonzódását, rokonszenvezését, elválását és egyesülését, mondhatni keresztül-kasul valósággal előidézhetjük, ahol négy, eddig párosával egyesülve volt lények érintkezésbe hozatván egymással, eddigi összeköttetésüket elhagyják s újra szövetkeznek. Ez elválásban és egyesülésben, ez elillanásban és kölcsönös fölkeresésben nem véletlenség vagy szeszély, hanem számokkal meghatározható szigorú törvényszerűség uralkodik, valamint az emberek kölcsönös rokonszenve vagy gyűlölete is mindig lélektani indokokra vihető vissza. A szervetlen világban létező várrokonság okozója számos oly tüneménynek, melyet az emberi szellem előnyösen tud saját érdekében fölhasználni. Lássunk itt is néhány egyszerű példát. Az arzenikum -mérgezéseknél ellenszerül vas éregvizvegyet (vasrozsda) szoktak beadni a betegnek. A vaséregvizvegy ugyanis alkalikus természetű vas-só, s nagy barátja az ellentétes tulajdonságú élenynek. Bárhol találkozzék az élenynyel, rögtön megragadja és vele egyesül. Az arzenikumnak pedig éppen éleny a főalkatrésze. Mihelyt tehát a vasélegvizvegy vele érintkezésbe jő, dús éleny tartalma miatt magához vonja az arzenikumot, s ketten egy oldhatlan és teljesen ártalmatlan új nemű sóvá egyesülnek. A vasrozsdának az élény iránti hő rokonszenve e szerint meggátolja a legerősebb ásványi méreg életpusztító hatását. Tudjuk, hogy a clor meghalványítja a növényi színanyagokat és desinficiálja az illékony bűzöket. Ez onnan van, mert a clor nagy vonzalmat tanúsít a köneny iránt. S mind akettőt láttam; a gróf teste már csak csontokból állt s minden ruhától megfosztva feküdt koporssójában; a grófné pedig csak egy vászonkendőbe volt betakarva és oly színben volt, mint ha csak tegnap temették volna el, de lábai hiányoztak, meglehet, hogy azokat a fűzfák, melyeken keresztülsodortatott, szakították el. A templom lerombolása után a viz a vár falaiba hatolt és ott legelőször az imahelyet döntötte le ; ennek láttára én az uradalmi cselédséggel együtt mindent elkövettem, a mi emberektől csak kitelt, hogy a bútorokat kivigyem, és csak ugyan mindent, mi a szobákban volt, ki is vittem az ebédlőbe, mert azt hittem, hogy ott biztosságban van; midőn azonban a szobák és termek is egymás után kezdtek vizzel megtelni (szomorú látvány) onnan is elhordattam a holmikat, mennyire azt az életbiztonság és az idő megengedte, de csak keveset menthettünk meg; a gyönyörű tükrök, órák, értékes festmények, székek, török pamlagok és sok más értékes jószág elveszett a vízben; este a vár már hozzáférhetlen volt, éjfélkor pedig egészen összeomlott. Ezután a víz a gazdasági épületeknek fordult és ott is mindent elpusztított. Engemet akkor a hideg, a zápor és a fájdalom majdnem megölt.— De azt még örömest eltűrtem volna, csak az ősi idők óta oly hires vár és a gyönyörű templom ne pusztult volna el. Most nyomát se látni többé. Az egész tér el van lepve homokkal. Ha nem csalódom, ott víz foly, ahol azelőtt a templom állt. Istenem! mennyire el van pusztítva minden, és mily kárt vallott a gróf! Rettenetes csapás ez, mely még tizenegy ember életébe is került. Különben a szomorú eseményről már értesítettem az eperjesi tiszttartót, hogy azt a gróf úrral közölje Maradok Tárcán, 1813. szeptember 4-én, Sztrázsik Ivánny s. k.“ Megemlítem még, hogy Strassoldo grófnő holttestét ott szintén megtalálták, s mivel lábán szürke harisnyát viselt, a zsidók temették el. A véletlen úgy akarta, hogy a szebeni prépost és a tárcát hasznát, a családnak két hű barátja, egy és ugyanazon éjjel azt álmodták, hogy Strassoldo grófnő a zsidó temetőben fekszik eltemetve. Ez a két ur aztán kivétette a holttestet s később a többi családtagokkal együtt Nagymihályon helyezé örök nyugalomra. Nem azért emlitem meg ez esetet, mintha nem tartanám tökéletesen mindegynek, bárhol álmodjuk is örök álmunkat, hanem főleg azért, mert e két álom nexusát érdekesnek tartom. Ez a tárcai vár története. Ha már nem maradt meg a föld színén, maradjon meg legalább az emlékezetben. Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta: About. (Folytatás.) Az nap, melyen Antoinette érzékenyen és ünnepélyes ígéretek közt vett Blanchetól búcsút, ez így szólt az áldozathoz: — Nem barátságába, hanem imáiba ajánlom magamat. Bármit gondoljon is ön, kettőnk közül én vagyok a nyomorultabb. Lelkiismeretem olyan, mint egy holtakkal és sebesültekkel borított csatatér. Én megtettem önért mindent, amit csak embernek megtenni lehetséges; én ha ön nem egészen megnyugodva utazik is el, gondoljon rá, hogy vannak lények, kik önnél sokszorta szánalomra méltóbbak. Ez ellenmondásokban senki sem talált összefüggést. De az emberek a legbadarabb szavak, a legkülönösebb nyilatkozatok által sincsenek meglepetve, ha azok egy tizennégy vagy tizenöt éves leány ajkairól jönnek. A maransi hölgyek elutazása óta már két nap múlt el, midőn Astier Pál a tiszti asztalnál ismét megjelent. Bajtársai diadalkiáltással fogadák, s többen keblére borultak. A parancsnokság nem találta szükségesnek az elzáratás okait nyilvánosságra hozni. A tisztek csupán annyit tudtak, hogy Pál súlyos vétséget követett el a parancsnok ellen, neve az ajánlottak sorozatából kitörültetett és helyébe Foucault íratott be, ki e miatt komolyan bocsánatot kért barátjától. Astier udvariasan fogadá bajtársai részvétnyilatkozatát, de maga hideg és feszes maradt- Szive csak félig tárutt fel. Midőn pedig tiszteletére a pezsgős palackok kezdtek durrogni, megelőzte a felköszöntést és így szólt: — Egy pillanatra uraim! Emlékeznek még önök, hogy egy év előtt ennél az asztalnál egy lakoma alkalmával bizonyos torzképet rajzoltam a zászlóaljparancsnokról ? A jelen voltak, kik megtörték poharaikat, egymásra tekintenek és nem érték a dolgot. — Pál nem várt feleletre, hanem rövid szünet után folytatá: — Lakománk oly kedélyesen végződött, hogy eszembe sem jutott a lapot magammal vinni. Talán azt önök közül vette fel valaki ? — Én vettem kezembe — viszontá Foucault. — Tehát ön! Valóban a körülmények találkozása meglepő. — Miért? ! — És magánál tartotta ön a kérdéses rajzot ? — Nem; megvallom, nem tulajdonítottam annak fontosságot és átadtam valakinek. — Átadta vagy átküldte ? — Átadtam saját kezeimmel. — Foucault, parancsolom, hogy azonnal mondja meg, kinek adta át a rajzot? — Astier, parancsokat csak felebbvalóimtól szoktam elfogadni. — Ha parancsomat nem teljesíti, akkor fejéhez vágom ezt a poharat. A fenyegetést azonnal tett követé. — A tisztek felugrottak helyeikről, hogy a további fejleményeket megakadályozzák, és a párbaj ellen határozva. Az ezredes mit sem segíthetett, mert tettlegességek fordultak elő. Másnap reggel 6 órakor megtörtént a párbaj és Astier mély szúrást kapott mellén. Két hónapig feküdt a kórházban élet és halál között. Ugyanakkor Vautrin Blanchette egy betegségen esett át, melyet a gyors növésnek tulajdonítottak. Láza volt, magán kivűl beszélt, szive elszorult, sőt többször görcsös rohamok támadták meg. Voltak percek, midőn közel állt a halálhoz; haja kihullott és bőre más szint öltött magára; végre azonban felgyógyult. Barátnői, ha tudniillik egyátalában voltak ilyenek, e nagy, átlátszó és hajlott termetű leányban, ki, mint valami apáca, fehér kendőt viselt fején, nem ismerték fel a kis Vautrin Blanchettet. Szülei kivitték őt sétálni az őszi napra, mely oly pompásan süt Nancyban. Szemei nagyok és feketék voltak, melyek uralkodtak az egész arc felett, orra göröghajlású volt, fehér ajkai pedig keskenyek és finom metszetüek. Vonásaiban nem volt többé semmi visszataszító és úgy tetszék, mintha a betegség egy erőszakos fordulattal mindent újjá alakított volna rajta. Sőt a leánynak benső lénye is átváltozott; hangja bizonyos gyöngéd lágyságot nyert. Ítélete élénk maradt ugyan, de sokat vesztett korábbi élességéből s szelidebb és elnézőbb iparkodott lenni. Szivét minden csekélység megható, és kész volt azonnal könyekre fakadni. Ha egy elkésett ibolyát vagy egy rovart pillantott meg, nem volt képes szavakkal kifejezni csudálkozását. A lábbadozó beteg mindent meglepőnek lát és azt hiszi az ő kedvéért az egész természetej életre ébred. Sok idő múlva visszanyerte ugyan régi erejét, de egykori jókedve elveszett örökre. Az orvos kijelente, hogy a lotharingiai tél ártalmas lehet rá nézve, és tanácsolta, hogy ha teljesen fel akar gyógyulni, menjen Palermóba. Vautrin asszony természetesen csatlakozott leányához. Elutazásuk napján, mely november végére esett, a pályaudvarban találkozott egy magas termetű, sápadt tiszttel, ki Bodinre és egy mankóra támaszkodva, kínosan vánszorgott a bejárat felé. A tiszt katonásan üdvözle a nőket kísérő ezredest, aztán kimondhatlan megvetéssel fordult el a csoporttól. Blanchette minden magyarázat nélkül megértette, hogy Astiernek párbaja volt Foucaulttal, s hogy ily módon ő az oka minden szerencsétlenségnek. A mindig szelíd és jó Vautrin asszony leányához fordult és mondá: — E szegény embernek nagy szüksége volna arra, hogy velünk együtt Siciliába utazzék. — Szerencsétlenségre — viszonzá az ezredes — tiszti fizetésén kívül nincs semmi vagyona. Blanchette nem titkolható, hogy ha ő nincs, akkor a fiatal tiszt most gazdag, szerencsés és egésséges ember volna. Ez az önvád kisérte a citromok hazájába. Oly kedélyre nézve, mely nincs megromolva, nyomasztó teher a bűnös cselekmény tudata, és Blanchette nem szűnt meg naponkint Astierre gondolni,aggodalommal kezdve magától: Várjon hol van ő most és mi lett belőle ? Kétségkívül szenved a tél sanyarai miatt, míg nekem itt most is napernyőmet kell használnom. Hátha visszaesett betegségébe, és talán meghalt ! Én semmit sem tudhatok, mert nekem senki sem ír levelet és még annyi jogom sincs, hogy felőle valakitől tudósításokat kérjek. (Folyt. köv.)