Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-22 / 92. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere.Athenaeum-épü­let. 92-dik sz. Kedd, ápril 22. Tizedik évfolyam .1873. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda. Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: ihatod halbes petit­sor.....................10kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kr Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasók figyel­mébe- Napi­lapunk ára: évnegyedre 3 írt 50 kr., félévre 7 írt. A budai játékszín idejéből. (Rajzok 1833—1837-ből.) Irta Szigligeti Ede. (Folytatás.) Mikor Pesten a dráma és opera közt a súrlódás kiütött, melyben az igazgatók rendesen az opera pár­ton voltak, az egyik összegyüjtvén a személyzetet, azt mondta: „Ezentúl úgy fogunk az urakkal bánni, mint a vármegye hajdúival!­­ “ Szilágyi azt felelte: „Kérem a lássan, legalább mint a kancellistákkal!“ A jó ötletek Pali bácsinál mindig készen voltak s úgy hiszem, még most sem fogytak el, ámbár csak hébehóba van szerencsénk látni. Nem lehet visszaem­lékezni rá, mióta, de már nagyon régen Hatosinak törzsvendége, s az ottani becsületes polgár­társaság neki sok élvezetes jó estét köszönhet. Eleinte csak vacsoráim járt oda, de most már ott is lakik. Adja a jó isten, hogy túlélje a Hatosi vendéglőjét is, mert mint volt­ színész és jó ember megérdemli, hogy nem­csak unokáiban, mint most, de dédunokáiban is gyö­nyörködjék ; — a nemzeti színháznak mind erkölcsi­leg, mind művészileg becsületére vált. Telepi jószű, kedves komikus volt. Fiatalabb korában a naiv paraszt fiúkat és ostoba inasokat ki­tünően adta; később még többoldalúvá lett, s az öre­­gebbszerű komikusokban is épp oly sikert aratott. Bármely szerepben lehetlen volt rajta nem nevetni. Fürge, élénk, s kifogyhatlan jókedvű volt. Szenve­­délyes festő volt. Olajban legtöbbnyire tájképeket festett. Képeit az különösen jellemzi, hogy a sziklá­nak nem szabad rajtuk hiányzani. A színpadi diszít­­ményeket bámulatos gyorsasággal festette. Ama ne­gyedfél hónap alatt, melyet a nemzeti színház kinyi­tása előtt Fehérváron töltöttünk, mintegy hét nagy látványos darabot állított ki papirosból. Mi fiatal színészek, alig győztük a függönyöket ragasztani. Az életben néha a mily morózus, baráti körben épp oly vi­dám, jókedvű volt. Nyugtalan lelkű, igen tevékeny volt; ha nem volt dolga, keresett magának , dolog nélkül tán élni sem tudna. Teste nagyobbodó terje­delme miatt elnehézkesedvén, nyugalmaztatta ma­gát , de a tevékenység ösztöne pihenni nem enged­vén, a vidéki színházak részére azontúl is diszitmé­­nyeket festett, s jegyzői hivatalt vállalt. Erre külön­ben is sok hajlama volt: a színházi törvényszéknek, a maga idejében, rendes jegyzője ő volt, s Fáncsy­­val, ki mint művezető az ítéleteket felülvizsgálta és gyakran visszautasította, monstrózus jegyzőkönyvi polémiákat folytatott; a replikáknak vége-hossza nem volt, némelyik per hónapokig tartott. Az igaz­ság érzetében mind a két fél makacs volt, s mint­hogy nálunk az igazgatóságnak nincs joga az ítéle­teket megsemmisítni, rendesen a törvényszék győ­zött. Ennyi erő volt akkor Budán együtt.*) A főbbek névsora e szakasz elején látható. Kitűnően képvisel­ve volt a tragédia is, de annyi jó komikus egy­szerre együtt tán soha és sehol sem működött. Egy­­kettő kivételével, a többi mind sokoldalú komikus volt. Átalában az összes magyar színészet virága egy koszorút képezett itt, s még teljes virágzásban és fejlődésben, tarka leveleik hullása nélkül. A közön­ség részvéte is folyvást növekedett, s a magyar szí­nészet hitele és tekintélye meg volt alapítva. Csak most láthatta az ország, mily kincset birt és hanya­golt el. Imitt-amott némileg s néha pártolták ugyan őket, de a magyar színészet ennyire saját erején nö­vekedett. Gazdag kor, melyben egyszerre ennyi szü­letik ! — Mit adnának néhol értté, ha pénzen megve­hető volna! De ijesztő felhő mutatkozott, s a magyar színé­szet ismét könnyen az ú’apostolok oszlásával végze­­hetett volna. A várossal kötött szerződés 1837 april 1-én ugyanis lejárt s a budai szinházat ismét német színészetnek szánták. Eleintén az országgyűlésben volt­­ reményünk , de ott más ügyekkel voltak elfoglalva, s meg kell­ győződnünk, hogy a színügyre nézve semmi sem fog történni. A határidő, mintegy távoli vészpont, szerfelett aggódtatott. Én legszebb illúzió­mat láttam enyészni, mert hiszen az állandó színház , reménye nélkül tán még­sem lettem volna színészszé. Egy reggel Telepi egy általa készített színház-terv­­vel lepett meg bennünket, mely valamely ingyen tel­ken csak 40.000 váltó forintba került volna. Azt tud­tuk, hogy a régibb korból maradt ily célra valami gyűjtött összeg. Telepi erre számított. Eszméje ita­lában tetszett, s azt hittük, meg vagyunk mentve. Tervével átment a megyei urakhoz. Pest megye élén akkor Földváry Gábor állott, mint alispán, rendkívül erélyes és buzgó hazafi. Az eszmét felkarolták, de ellentétbe jöttek a nagy Szé­chenyivel, ki nem ily kisszerű, ideiglenes, hanem nagyszerű, állandó színházat akart létrehozni. Azon­ban ez csak évek múlva létesülhetett volna. Telepi megfordult Széchenyinél is, s előadta, hogy ha rög­tön nem építnek színházat, a társaság szétoszlik, melyhez hasonlót nem egyhamar lehet szervezni, hogy szinházat lehet építetni, ha pénz van, akármikor de ahhoz méltó színtársulatot nem oly könnyű szerez­ni. Széchenyi azt felelte, hogy a jó tábornok, ki a csatát meg akarja nyerni, nem gondol egy pár har­cos életével; ha az általa tervezett nagyszerű szín­­­­ház felépül, majd megint összegyűjtik a jobbakat . Földváry és Pest megye más nézetben voltak, s elkezdték a mostani nemzeti színházat építeni, oly kijelentéssel azonban, hogy ha az ország egy na­­gyobb szerűt épít, de mindjárt, abbanhagyják. Az or­szág nem épített, s Földváry annál erélyesebben lá­tott a dologhoz, s nem a Telepi, hanem a Zitter­­barth terve szerint építtetett egy nagyobbat. S ne­hogy a szépítő bizottság, s annak magasabb intézői tervét gátolják, vagy halaszthassák, a színházat nem az utcára, hanem az udvaron belebb építették ki, budai színészek, mennyországban voltunk, s a­mikor csak időnk engedte, lejöttünk, a kezdett munkában gyönyörködni. Mindenki áldozott: mi sem maradhattunk el. Fizetésünk biztosítva volt, mi közakarattal lemondtunk erről, s éppen a téli fél­évre, mikor a hajóhíd kiszedése után, közönségünk zöme elmaradt. Na de félévi koplalás oly szép jövő­ért, mi volt az nekünk ! ki ki segített magán, ahogy tudott, elzálogosította, a mije volt, a kinek volt, majd kiváltja Pest! — Én jó gazda voltam­, semmit sem zálogosítottam el, mert semmim sem volt. A társaság pedig úgy segített némileg magán, hogy a nagy német színházban hetenkint egyszer, pénteken, a legroszabbik napon, egy-egy előadást adott, mindig tele színházban. Ilyenkor aztán át kel­lett sutájoznunk, mikor a Duna zajlott, mikor pedig befagyott s a felszakadó viz a jeget elborította, bo­káig érő vízben átlubickolnunk. Nagy jégtorlaszok is voltak a Duna közepén , nekem pedig csak egyet­lenegy magas cilinderem volt; a nagy szél azt is el­kapta s bevitte a torlaszok közé. Este a színpadon okvetlenül szükségem volt rá: megmentettem, így telt el a tél, s eljött a húsvét. De a színház még nem volt kész, csak augusztusra biztattak. A főbb színészek és színésznők elmentek vendégszere­pelni. Hát mi fiatalok mit tegyünk ? Szentpétery, Udvarhelyi, Szilágyi, Telepi megszántak, s Labor­falvi Rózát r­ögtön primadonna assolutisaimává lép­tetvén elő, elvittek Fehérvárra. Telepi éjjel-nappal festette a diszitményeket, mi pedig boldogok voltunk, mert mind nagyobb szerepeket kaptunk, mint ek­­korig. Jókainé csodákat tett, m oly művész-csemete volt, mely egy nap alatt megnőtt. Mi csak bámul­tunk, s meg mertünk volna esküdni, hogy ez nem a budai Laborfalvi, hanem a leendő Jókainé. Nem írom itt le élete rajzát s csupán a művésznőről fogok szó­lani, ki a nemzeti színház művészeti megalapításában hathatós részt vett, s egyike volt ama lángeszű jó régieknek, kik a magyar színészetben korszakot al­­kotának. A hősnő Budán Kántoráé volt s teljes fényben ragyogott, midőn Laborfalvi Róza, mint ifjú leány, Budára jött. Színészi képzettséget nem hozott magával, egészen kezdő volt; de szabá­lyos szép arca, junói termete, nagy fekete szeme s erős, csengő alt hangja a természetnek oly adomá­nyai voltak, melyek a leendő hősnőt előre sejteték velünk. Az a pár év, melyet Budán töltött, rá nézve csak elemi iskola volt. A budai időszak véget ért, s mint mondtuk, a szintársulat néhány hónapra, míg a pesti színház megnyílt, Fehérvárra ment. A minket sorsunkra ha­gyó színészek hinni sem akarták, a mit mi ott lát­tunk. A mi hősnőnk szelleme, mely Budán alig merte emelgetni szárnyait, egyszerre neki­bátorodva kiter­jesztette azokat, mint sas emelkedett föl s mi ámulva néztük magas röptét A félénkség, elfogultság, szög­letesség, mint megtöredezett tojáshéjak, pattogtak le tehetségéről, s mert is, tudott is hatni. Kedve és szor­galma bámulatos volt. S mi ekkor azt jósoltuk ma­gunk közt, hogy Kántorné mellett, ki ezentúl csak az anya-hősnőket fogja játszhatni, az új­pesti szín­házban a fiatal hősnő kétségkívül Laborfalvi Róza lesz, de arról álmodni sem mertünk, a­mi csakhamar bekövetkezett. Akkor Budáról kiindulván, nagyon szerencsétleneknek éreztük magunkat, hogy egyik primadonnát sem lehetett szerencsénk megnyerni; most áldjuk a jószerencsét, hogy magunkra hagy­tak, mert e nélkül nem érte volna a magyar drámát a legnagyobb nyereség, még pedig a legnagyobb szükségben. (Vége köv.) *) László József, a felejthetlen vígjátékhős, nem volt Budán , ő csak a pesti színház megnyitásakor csatlakozott e jelesekhez, azért nem említhettem meg itten. Sz. E. Madame la Marquise. Elbeszélés Ouidá-tól. Szép, fölséges szép volt a marquisné. Arcképei, melyeket Miguard festett, bátran versenyezhetnek a művész világhírű festményével, a „Potrait aux Amour””-al. Az egyiken amaz idők divata szerint, mint „Venus Victrix“ volt lefestve; a másikon saját társadalmi állapotának megfelelőleg, mint Leontine Opportune de Vivonne de Rennecourt, de la Riviére marquisné, az ő gyémántjaival, vidám mosolyával és gyönyörű fogaival, a melyek úgy fénylettek, mint a gyöngyfüzér fürtéi közt. Sem de la Beaume le­ Banc Luiza, midőn még St. Germain tarsai vetették ár­nyékukat aranyfürteire, s még a karmeliták fátyolát sel nem vette a sz­­abadutcai oltár előtt, sem d’Ang­­leterre Henr-tette, midőn még troubadourok román­cait hallgatta st. cloudi erkélyéről s fiatal életét ki nem oltotta Moret tőre, sem de Mortemart Athe­nais, midőn a Páris utcáit elözönlő lazurkék egyenruhá­sok és lovagok korbácsaikkal tisztogatták előtte az utat, sem ezek, sem kortársai vagy ismerősei közül senki sem múlta fölül bájosságban a marquisnát. S ha pusztán csak szép lett volna, nem gőgös és sze­szélyes is egyszersmind, a sok barna Bourbon-sze­­mek bizonyára megakadtak volna rajta is, s akkor a lazurkék egyenruhásokat skarlátba és aranyba buj­tatott királyi testőrökkel helyettesítheti . At Arms

Next