Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)

1873-05-04 / 103. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 108-dik számához.­ rássy Gyula, testhez simuló honvédtábornoki egyen­ruhában, a japáni miniszterelnök , Saio­ Tsunetam­i furcsa, arany, zöld frakkjában s a különféle díszru­­hájú konzulok váltak ki leginkább. Tompa moraj futotta át a váró sereget, midőn az udvar jött. Strauss megrántotta vonóját, a hét ka­tonai zenekar ráhúzta a naphymnust s a kereske­delmi miniszter és a polgármester által kisérve meg­jelent az udvar. Elől a császár osztrák tábornoki egyenruhában, vendégei tiszteletére az angol térd­szalag s a porosz fekete sas-rend szalagjaival di­­szitve, karján a virágzó arcú Viktoria porosz trónörökösnővel, ki e napra kék faille-ruhát, nyers selymű sárga átvetőt és zárt rózsaszínű kalapot válasz­tott. Frigyes Vilmos a trónörökös, fehér egyenruhá­ban, a szent István-rend szalagjával s széles melle körül az aranygyapjú-rend láncával vezeté a csá­szárnét, ki pompás, fehér és lilaszin selyem ruhában violaszinű bársony csikós, csipkékkel ékített, fehér tunikával, fehér köpenyben, fején lila­szin tollú, göm­bölyű, fehér kalappal jelent meg. Az angol piros tá­bornoki egyenruhás walesi herceg Immaculata fő­hercegnőt, a dán koronaherceg pedig Mária főher­cegnőt vezették karon ; után a flandriai gróf (a belga király öcscse), az oldenburgi herceg, Rudolf korona­­herceg, Frigyes Vilmos hasonló nevű, tizenkét éves fiával. A főhercegek páronként következtek. Az udvar helyet foglalt emelvényén s csönd lett. Károly Lajos, a császár öcscse lépett elő, az ünne­­pélyes hangulatnak megfelelő beszédet intézve a Felségéhez, őt a kiállítási katalógus átvételére és a világtárlat megnyitására kérve. A fejedelem tisztán hallható, hangos szavakkal ismeré el az osztrák né­pek hazafiságát, hálával említé, a kül­nemzetek ro­konszenves támogatását, s végül kimondá a nagy­jelentőségű szókat, melyekről egyik-másik azt hitte, hogy még csak egy hó múlva lesznek hallhatók .’ „Ezennel megnyíltnak nyilvánítom az 1873-diki vi­lágkiállítást.“ Auersperg miniszterelnök és dr. Felder polgármester orációi az ízléstelenség és szervilizmus mintabeszédei voltak. A beszédekre kö­vetkezett ünnepi ének — noha sok száz torokból jött — úgy elveszett az akusztikában rotundában, mintha csak néhány kardalnok dúdolt volna. A tu­­lajdonképeni megnyitási ünnepély alig tartott húsz percig. Dörgő „hoch“-ok fejezék be. A nagy közönség ülve maradt helyein, a feje­delem pedig, kíséretével együtt, körmenetre indult a tárlati palotába, hol egyébiránt eddigelé vajmi kevés látható még. Persze báró Schwarz, ki különben a tegnapi nagy napon föltűnőleg hátraszorult, végre a háziúri honneur-öket. A fényes menet leghosszabb ideig tartózkodott a német, angol és a keleti osztá­lyokban, a­hol Khina, Japán, Persia sat. sajátos ide­genszerűsége később is a legnagyobb vonzerőt fog­ják képezni. A fejedelem kevés kiállítóval, de majd minden kiállítási biztossal szót váltott, sokkal a biz­tosok anyanyelvén. Fél három lehetett, midőn az udvar útnak indult és a közönség, mely most szét­nézhetett volna a palotában, egyenesen kirontott a rotundából, mert a ki nem fázott, bizonyára éhezett. A­kik a világkiállítási téren belül fekvő, számta­lan minden nemzetbeli élcsarnokok valamelyikébe vetődtek, azokat a vendéglősök jóeleve megkop­­paszták. Az árak roppant magasak. Egyik ismerő­sünk az elzász-lothringi étházban, a­hol különben rendkívül szép leány végzi Hebe tisztét, valami igen egyszerű ebédért s egy pohár borért ötödfél forintot fizetett, mig egy másiktól egy cseh vendéglőben kis gulyás-adagért egy forintot kértek. Künn az idő egyre zord maradt, a szél fütyölt, a lassan-lassan tovarobogó fogatokkal együtt a künn ámuló-bámuló közönség jó része is eltávozott, a má­sik rész persze szétoszlott a megifjodott Volks-, egy­kor Wurstelpráterbe, s ott evett-eddegélt, ivott-iddo­­gált , de már négy-öt óra felé a város ismét vissza­nyerte rendes physiognomiáját, a Práter-fasor üres volt, a város utcái csak kevéssel élénkebbek, mint egyébkor, a világhírű Praterfahrt-ból pedig — fé­nyes toilette-jeivel s népeink százezreivel — nem lett semmi. Jupiter pluvius vétó­ja következtében telje­sen vízzé vált. Devecseri L. I. A leghíresebb szakácskönyv. (Physiologie des Geschmackes oder physiologische Anlei­tung zum Studium der Tafelgenüsse. Von B r i 1 1 a t­­ Sa­­varin. Uebersetzt und mit Anmerkungen versehen von Carl Vogt. Braunschweig, Vieweg.) (Cs. J.) Hogyan ? Vogt Károly ? A hirneves szónok, zoolog, physiolog, geolog, anthropolog ? Úgy van, a híres Vogt Károly, és bármennyire csodálkoz­zanak is önök azon, hogy neve egy az igaz, hogy klasszikus és szellemdús szakácskönyv fordítójaként szerepel, nem segíthetünk rajta. Azonban e tény és az, hogy Németország egyik elsőrangú kiadói cége, mely különben csak kiváló költői, és nagyobb becsű tudományos műveket szokott elvállalni, jelentesé meg e könyvet, arról tanúskodik, hogy itt nemcsak pusz­tán szakácskönyvvel van dolgunk. És csakugyan Brillat Savarin megmutatta, hogy az ember a legalsó fokú munkakörben is kidombo­ríthatja emberiségét az idealitás által, mely egy böl­csész mondása szerint mindennél fönségesebben kü­lönbözteti meg az embert az állattól. Brillat Savarin az evés élvezetét műélvezette s a főzés művészetét a tudomány rangjára emelte. A­mi az eszményítésben és fölemelésben komikus, az előtte nem titok, el­árulja ezt az a szeretetreméltó irónia, mely az egész könyvet átlengi. Ez iróniához, valamint a „tudo­mányos“ részhez hozzájárult Vogt is, megtarkítván szellemdús ötleteivel, saját tapasztalataival, és gaz­dagítván a tudomány legújabb vívmányaival, és míg így e részről hasznos szolgálatot tett a gyakorlati tudományos világnak, másrészről bebizonyította, hogy a szellemdús ember a szakácsköténynyel maga előtt semmivel sem nyom kevesebbet a latban, mint a tanári széken. Azt hiszszük, érdekelni fogja olvasóinkat, ha egyet mást a világ leghíresebb szakácskönyvéből megismertetünk. A főzőkanál hősei többnyire igen érzékeny és különc emberek. Vater, ki Condé herceg főszakácso s korának és a szakácsművészetnek büszkesége volt, egy ízben, midőn XIV. Lajos az öreg tábornagyot chantiliei várkastélyában meglátogatta, nem szolgál­hatván pecsenyével és hallal oly mértékben, mint szerette volna, annyira szivére vette e szakács-becsü­leten ejtett foltot, hogy véget vetett életének. „Nem érdemes — úgy­mond — az életre az, ki királyát és kíséretét illően ellátni nem tudja.“ Vatel egyike volt a leggeniálisabb szakácsok­nak, s a konyhaművészet terén vele egyedül Caréme állja ki a versenyt. Az ő találmánya volt amaz egy időben nagy zajt keltett zenélő gyárs, mely forgás­közben a legkedveltebb dallamokat játszotta. Brillat- Savarin szerint a halak hatnyolcad ütenyben susto­­rogtak, a vesepecsenye méla hangon sopánkodott, a fánkok vidám gyors tempóban pironkodtak, míg a kása ételek halk szakadozólag pöfögtek. A hófehér sipkájú szakácssegédek rythmusos járással szolgál­tak föl, még a fürge kukták is zeneszóra ugráltak ide-oda, kemencétől kemencéig. A szellemdús sza­kács mesterségébe ízlést és harmóniát olvasztott; szerinte a valódi szakácsnak nemcsak az Ínyre és arra kell kiterjesztenie figyelmét, hanem gondot kell fordítania arra is, hogy ezalatt a fül is kellemesen foglalkoztassék. Sok tekintetben katoslított hozzá Seaford lord Felix nevű szakácsa, ki szintén mód nélkül hiú és becsvágyó ember volt. Ugyanis a lord egy időben sokalván kissé a kiadást, átengedte őt Wellington hercegnek. De monsieur Felix, dacára hogy a her­ceg királyilag fizette, egyedül azért, mert remeklé­seit nem dicsérte, ott hagyta. „Nem főzök — úgy­mond — oly embernek, ki méltányolni nem tud oly ebédet, mely miatt Ude vagy Francateli megpuk­kadtak volna irigységükben. Soubise herceg szintén a konyhaművészet híre­sebb mesterei közé tartozott, legalább azt, hogy neve ma is ismeretes, inkább az általa föltalált mártásnak, mint hadvezéri érdemeinek köszönheti. Szakácsával azonban sok baj volt, monsieur Bertrandnak ugyan­is a takarékosság nem volt kenyere. A költségvetést rendesen nagyon is borsosan szokta fölszámítani. Egy­szer a herceg fényes ebédet akart adni, melyre a be­mutatott számla első tétele igy hangzott: sonka ötven darab. — Megbolondult ön ? — kérdé a herceg.—Ötven darab, sonka egy ármádiának elég. És Bertrand lenézőleg mosolygott. — Herceg, ön és vendégei csak egy sonkát fognak látni, a többi negyvenkilenc csak garnirozá­­sul szogáland az egynek. — Bertrand, úgy látszik, önnek nemcsak nyár­sa, de esze is forog. — Herceg, — viszontá fölindulva, — ne be­széljen olyanba, a­mihez nem ért ; ha kívánja úgy összeolvasztom ezt az ötven sonkát, hogy egy me­­szélyes üvegbe is belefér. És a haragos szakács végre is megkapta az öt­ven sonkát. Az orleansi herceg asztalánál igen sajátságos szokás uralkodott. Ugyanis minden szokatlanabb ételnél a vendég egy aranyat csúsztatott a tálba, s ezért minden tál ételnél oda volt jegyezve az illető szakács neve, a­ki készítette. A herceg vacsorái, mint tudjuk, az időben nagy hítben állottak. Az ő szakácsa készítette azt a híres dindon aux truffes-t, a­minőt a világ sem előtte, sem utána nem látott. Legmesésebb fizetése eddigelé a szakácsok kö­zött Caréme-nek volt. IX. György angol király tíz­ezer forintot fizetett neki évenként. Azt a pikáns martalékot, melyet a katholikus előkelő világ böjti napokban szokott készíttetni, ő ta­lálta föl. Legerősebb oldala a pecsenyék sütése, a hi­deg ételek készítése és a tálalás művészete volt, és utóbbi koránsem utaló dolog és a magyar példabe­széd erre találóan jegyzi meg: szakács volnál, ha tá­lalni tudnál. A harmincas években kilépett Caréme az angol király szolgálatából, dacára hogy nagy fizetésén kívül a londoni aldermanok óriás összege­ket fizettek egy-egy maradék pástétomért. Caréme hazavágyott és Párában Rothschild báró szolgálatába állott. Lady Morgan, ki a pénzvilág királyánál több ízben ebédelt, emlékirataiban következőleg rajzol egy ily ebédet: „Az esti lég rekkenő volt, hanem az étterem­ben, mely illatos narancsfák árnyékában van elhe­lyezve, a lehető legkellemesebb levegővel dicseked­hetett. Maga a terem hosszúkás, oldalfalait görög márvány borítja. Arany, ezüst nem vakítja a szemet, hanem a porcellán készlet minden darabja valóságos mesterltt. Az asztal végén jobbról-balról, szökőku­tak csörgedeztek. Az ebédeket rendesen izléstel­en pompa jellemezte, erősen fűszerezett mártásoknak, champignonoknak, pikles­eknek sem­mire sem ham­va. A leggyöngédebb húsnemek vegyészi pontosság­gal voltak destillálva, minden ételnek saját illata, minden főzeléknek saját színe. A mayonaise jégben volt piritva, mi olyanformán történhetett, mint Lavig­­ne asszony mondotta Ninon de l’Enclos szívéről: „Egy tök á la neige,sütve.“ Egy kiváló tekintély összehasonlítván Carémet Beauvilliers-el, az 17110 és 1820 között Pária legneve­zetesebb restaurateurjével, ezeket mondja: „Beauvilliers működését nagy vonások jellem­zik : Carémet leleményesség és ügyesség. Beavilliers sültjénél nem volt felségesebb valami a világon, míg Caréme mártásával, még a csizmatalpat is jóízűen megehette az ember.“ Szólhatnánk még a francia szakácsok egyik legeredetibb alakjáról, mr. Üdéről, a yorki herceg udvarmesteréről, úgy­szintén Francatelliről, ki Vik­tória királyné konyhájában is bűvészkedett és bű­vészkedett egy ideig, de nehogy túlterjeszkedjünk egy tárca keretén, befejezésül a könyv jellemének megvilágítása végett, és olvasóink épülésére ide ig­­tatjuk amaz „aphorismákat,a­melyekkel Brillat - Savarin munkáját bevezeti: A világ semmi élet nélkül, és minden a­mi él, táplálkozik. Az állatok fal­nak, az ember eszik. Egyedül a műveit ember eszik öntudattal. A nemzetek sorsa táplálkozásuk módjá­tól függ. Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy. Midőn az isten az embert úgy alkotta, hogy ennie kell, ha élni akar, egyúttal megajándékozta őt az étvágy és ízlés gyönyörével. Az ínyencség nem más, mint az itélőtehetség nyilvánulása. A fa­lánkok és iszákosok nem tudják mit tesz enni és inni. Egy új étel kitalálása fontosabb az emberi­ség boldogságára nézve, mint egy új csillag fölfe­dezése. Az asztal az az egyetlen hely, hol az ember az első órákban nem unatkozik. Az ételek rendje: nehezekkel kezdeni és erősekkel végezni. Az italok rendje: könnyükkel kezdeni és erősekkel végezni. Dessert sajt nélkül, leány szem nélkül, szivarozás sötétben. Szakács képezhető, pecsenyesütőnek szület­ni kell. A pontosság, a­mi elengedhetlen egy szakács­nál : legyen szent az a vendég előtt is. Esztelenség azt állítani, hogy a bort nem kell változtatni. A nyelv eltelik, és a harmadik pohárnál már a legjobb bor iránt is érzéketlen az ízlés. Hiányzó vendégre sokáig várni, sértés a többire. A­ki barátokat fogad, a­nél­kül hogy gondoskodnék az ebédről, nem érdemli meg, hogy barátai legyenek. A háziasszony ressortjába a kávé, a házi uréba a bor tartozik; lelke rajta mind­kettőnek. Valakit meghívni annyi,mint boldogságáról gondoskodni addig, mig falaink között időz. 445 Fővárosi hírek. * A képviselőház tegnap tartotta első ülését a szünidő után. A képviselők s közönség nagy számmal jelentek meg. Az ülés legfőbb érdekét Simonyi La­jos báró fölszólalása képezte, melyben a lakodalmi küldöttség kedvezőtlen fogadtatásáról beszélt s vá­­dolá Bittót, hogy nem országos, elnöki méltóságában hanem mint titkos tanácsos jelent meg az egyik ün­nepélyen. — Bittó mentegette magát, hogy rá, mint elnökre, a küldöttség hódolatának bemutatását biz­­ták s ezt teljesítette is. — Végül Deák fejezte be a különben is mérsékelt felszólalásokat; elismerte, hogy a küldöttség fogadtatásában történt valami hiba, azonban meggyőződését fejezte ki, hogy ennek oka nem a király alkotmányos érzülete hiányában, hanem az avult udvari ceremoniáriusok mulasztásában fekszik; végül megjegyzi,hogy az illetők — a mos­tani visszatetszésen okulva — előforduló esetekben bizonyára nem fognak elkövetni hasonló gondat­lanságot . A „házasulandó ifjak,a kik márciusban oly szépsikerű táncestélyt rendeztek, most egy májusi bál rendezésére vállalkoztak. A Margit-szigeten lesz május utosó hetében, részvény­jegyekre alapítva. A meghívott nőknek persze szabad leend a bemenet. A mulatságot egyszersmind haszonnal óhajtván össze­kapcsolni, a tiszta jövedelmet ezúttal is, mint március­ban tették, a pesti népszínház alapjára adják át. A rendezőség a fővárosi társaságok körében ismert és

Next